Komoly várakozás előzte meg Gareth Evans Havoc című akciófilmjét, melynek javát még 2021-ben forgatták, azonban az írósztrájk és más körülmények hosszú időre késleltették a befejezést. A film végül négy év elteltével debütált a Netflixen. Megérte kivárni? Nos, négy év sok idő, ennyit várni ritkán éri meg, de egyszer megnézni a filmet egy odaverős, tesztoszterongőzös kikapcsolódás erejéig teljesen rendben van. Spoilermentes kritika.
A Havoc egy noir/hardboiled jellegű akciótörténetbe vonja be a nézőt egy meg nem nevezett metropoliszban, melyet átjár a korrupció, á la Gotham City. A főszereplő Walker (Tom Hardy), a sokat látott, eszközeiben nem válogató nyomozó, aki egy drogügylet felgöngyölítésére vállalkozik, mondjuk úgy, félig hivatalosan. Erre kettős indoka van. Egyrészt egy kollégája életveszélyes sérülést szerez egy autós üldözés során, melynek során többedmagával üldözőbe vesz egy drogot szállító kamiont. Másrészt néhány kisstílű, piti bűnöző balszerencséjére éppen jelen van akkor, amikor három hokimaszkos alak lemészárol egy helyi triádvezetőt a kíséretével együtt. A kisstílű szemtanúk egyike, Charlie (Justin Cornwell) történetesen a polgármester, Lawrence Beaumont (Forest Whitaker) fia. A polgármester, aki maga is került már összetűzésbe a törvénnyel, több ízben támaszkodott Walker nemhivatalos segítségére. Most viszont kiemelt súlyú az ügy, hiszen a gyereke gyilkosság gyanújába keveredett, és a rendőrség még csak hagyján – Walker másodpercek alatt tisztázza, hogy az elkövetés eszköze nem lehetett Charlie pisztolya –, de az áldozat anyja, aki szintén a triád fajsúlyos tagja, a fiatal srácot tekinti a gyilkosnak, és ezért bosszút fogad.
Walkernek nem kell kétszer mondani, ha oda kell csapni. Írnám, hogy nyomozásba kezd, de ezzel súlyosan félremagyaráznám azt, ami a Havocban történik. Tény, vannak olyan jelenetek, amikor információ áramlik Walker tudatába, és ez az információ összefüggésbe kerül a cselekmény alakulásával. Ezzel viszont ki is pipálhatjuk a Havoc intellektuális vetületeinek felsorolását.
A Havoc az a film, ami a lehető legtökéletesebben azonos önnön címével.
A cím egyetlen szó, a cselekmény pedig mást sem tartalmaz, mint ennek a szónak az ábrázolását. A film egyetlen merő lövöldözés, az emberek hullanak, mint a legyek, a géppisztolyok tára mintha kifogyhatatlan lenne, és ha az ellőtt lőszerek anyagából legalább egy Tigris tank nem jönne ki, akkor megeszem a kalapomat. A Havoc nem egyszerűen akciófilm, hanem az akció kvintesszenciája, amiről mindent, de tényleg mindent lenyesegettek vagy minimálisra szorítottak. Nemcsak a sallangokat, de a legalapvetőbb párbeszédeket, a jellemfejlődést, a személyes sorsokat, vívódásokat, drámákat is. Persze, az akciófilm zsánere lényegéből fakadóan nem a lélek rezdüléseiről és az érzékeny jellemábrázolásról szól, hanem a tökös odavágásról, a kérlelhetetlen igazságtételről, az egyszemélyes hadseregek macsós lebírhatatlanságáról. A Havoc viszont nem egyszerűen ráépül ezekre a zsánerelemekre, hanem tézismondattá emeli őket, vagy mondhatjuk úgy is, tézismondatként tolja őket az arcunkba. A film csak azért nem kizárólag bunyós és lövöldözős jelenetek puszta egymásutánja, mert a film, műfajából adódóan, mégiscsak megkövetel egy pőre narrációs minimumot, ami valamiféle történetté rendezi az esztétizált erőszaknak azt a hömpölygő áradatát, amit egy és háromnegyed órán keresztül szemlélhetünk a képernyő előtt.
De most komolyan, a Havoc azzal nyit, hogy a rosszfiúk egy mosógépet, ismétlem, egy mosógépet kúrnak neki az őket hajszoló rendőrkocsinak.
Elméletileg van valamiféle személyes szála a történetnek. Walkernek van egy kislánya, akinek szeretne ajándékot adni karácsonyra, de elhidegült exe nem igazán veszi komolyan a szándékát. Na, ez a szál itt meg is reked, konkrétan semmi jelentősége nincs annak a néhány percnek, amíg Walker a volt párjával telefonál. Annyi történik, hogy a film körvonalazza a néző számára a keménytökű, semmilyen módszertől vissza nem riadó, ám a háttérben érző szívű, magánéleti nehézségekkel küszködő zsaru alakját. De ezt nem azért teszi, hogy bármit kezdjen Walker személyes oldalával, hanem azért, hogy ez a klisé ki legyen pipálva és ráfordulhassunk az ökölcsattanásokra meg a fegyverropogásra.
A Havoc cselekményének egy mellékszála van, ami nagyjából valami értelmezhetővé kerekedik ki (bár Gareth Evans rendező arra sem szánt különösebben sok filmidőt), és ez a mellékszál is végső soron Walker kőbunkó, macsó karakterének hajtása. A gyilkosság feltárásában közreműködik egy járőr, Ellie (Jessie Mei Li) is, akit a főhős a neme, a beosztása és a tapasztalatlansága miatt előszeretettel aláz. Ellie szépen kinövi magát a történet során – értsd: majdnem olyan állatul lövöldöz, mint Walker, és saját „szakállára” segít helyretenni a rosszakat –, a végkifejletben is fontos szerepe lesz, és szépen kivívja a főhős elismerését. Ez a szerény jellemfejlődési ív tulajdonképpen ki is meríti a Havoc emberi oldalát. Ami ezen túl van, az a gyilok. Az viszont tényleg parádés, majdnem – de csak majdnem – önparódiába hajlóan parádés.
Azt el kell ismerni, a szálak összefonódásából fakadó bonyodalom egész ügyesen át van gondolva.
Pár kisstílű bűnöző, akik önhibán kívül a nagykutyák figyelmébe sodródnak, egy rossz útra tévedt politikuscsemete, egy korrupt polgármester apuka, egy félreirányzott vérbosszú, és mindezek kellős közepén egy ízig-vérig rossz zsaru, aki mesterien bánik a fegyverével és általában mindenfélével, ami a keze ügyébe kerül. Teljesen korrekt recept, egészséges arányokkal. A filmben szinte szünet nélkül dörögnek a fegyverek, mindig meghal valaki, az adrenalin alaposan fel van pörgetve. És ha az ember szereti, ahogyan a nem finomkodó főhős irgalom nélkül rendet vág a rosszfiúk soraiban, akkor imádni fogja a Havocnak ezt az oldalát, mert Walker közelében tényleg nagyon nem éri meg gengszternek lenni. Van az úgy, hogy jólesik élvezni, amint odavernek a gonoszaknak, és a Havoc ezt az élményt hibátlanul hozza. Viszont ennek az élménynek az az ára, hogy a film olyan vastag plot armorba burkolja Walkert, ami majdnem – de megint csak majdnem – zavarba ejtő.
A harsogó és bárdolatlan erőszak puha, komfortos takaróként öleli körbe a nézőt, aki a biztonságos tér békéjében érzi: ennek a faszinak nem eshet semmi baja.
Az, hogy ez a megoldás nem csúszik át unalmasba, valószínűleg annak köszönhető, hogy Walkernek minden rafkóssága mellett is rendszeresen versenyt kell futnia az idővel és a bűnözőkkel, hogy megmenthesse a helyzetet, így pedig ha őmiatta nem is kell sokat aggódnunk, amiatt már lehet, hogy meg tudja-e akadályozni ellenfelei következő lépését.
Verdikt
A Havoc roppant tömény és intenzív akciófilm, amiről Gareth Evans rendező lényegében minden sallangot és szinte minden, nem az akciót szolgáló adalékot leszecskázott. Ez nemcsak azt eredményezte, hogy emberi-személyes oldal jóformán nincs a történetében, de azt is, hogy felnagyított, túlpörgetett akcióklisék garmadáját zúdítja a nézőre. A film mégsem nevezhető megúszósnak, mert bár alapvetően biztonsági játékot játszik, egy jó kis igazságtevős akciópornót kínál, amelynek élvezetéhez nem kell kilépni a komfortzónánkból, elég csak hátradőlni és élvezni a 150%-os pörgést.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
