Avatár: Az utolsó léghajlító 2. évad – Adaptációnak megkérdőjelezhető, de háborús fantasynak kiváló

Az Avatár: Aang legendája (eredeti címén Avatar: The Last Airbender) c. világsikerű rajzfilmsorozat a tragikus fogadtatásban részesült M. Night Shyamalan féle film után végre kapott egy olyan adaptációt, ami most már biztosan elér a cselekménye végére – az, hogy jut-e annál tovább is, hozzányúlhat-e a megosztóbb folytatáshoz, a Korra legendájához, vagy a zárás óta megjelent könyvekhez és képregényekhez még kérdéses, de legalább egy lezárt történetre számíthatunk. A Netflix élőszereplős sorozatának második évada az eredeti sorozat második „könyvével” (az Avatár így nevezte az évadokat) esik egybe,de azért komoly eltéréseket mutat a cselekményében és az üzenetében is.

Az első változtatás, ami már a trailerek alatt is nagy visszhangot váltott ki, hogy az idővonal megváltozott – a Netflix sorozata az első évadban még nem említette Sozin üstökösét, és az általa jelentett időkorlátot (vagyis, hogy Aangnak egyetlen éve van az elemek tanulására), és már az első epizódban említi, hogy a Víz Északi Törzsénél vívott csata óta évek teltek el. Aang és Katara hosszú ideje tanulják a vízidomítást, Sokka régóta viaskodik az első szerelme elvesztése miatt érzett gyásszal, tehát a csapat immár nem gyerekekből, hanem nagykamaszokból és fiatal felnőttekből áll. Zuko és Iroh is évek óta bujdosnak a Föld Királyságában, menekülteknek álcázva magukat, szegénységben élve – Zuko pedig egyre nehezebben viseli a múltja és rangja elvesztését, képtelen a továbblépésre. Azonban eljött az idő, hogy Aang tovább utazzon, és megtanulja a föld elem irányítását is,miközben pedig bejárja az országot egy mester után, a barátaival nem csak csatákat élnek át, de politikai csatározásokba, nemesi családok konfliktusaiba is belekeverednek, valamint egyre többet tudnak meg a szellemvilágról.

Az idővonal változása igazából elkerülhetetlen volt, egyszerűen, mert az élőszereplős filmben a színészek nem csak a hangjukat adják, és az első évad forgatásának kezdetén 12 éves (tehát a rajzfilmes Aanggal egyidős) Gordon Cormier azóta 17 éves lett: ami nyilvánvalóan látszik rajta. Az M. Night Shyamalan-film bukása után sejthető volt, hogy a rajongók nem fogják kímélni az új adaptációt sem – a Netflixnek tehát értelemszerűen nem volt bátorsága egyben berendelni a teljes sorozatot. A történetnek viszont bizonyos szempontból jót tett a hosszabb idővonal. A háború bár száz éve zajlik, a rajzfilmben viszonylag kevés lehetőségünk volt ténylegesen látni, hogyan őröli fel a világot: Az Avatár: Az utolsó léghajlítóban egy újabb három-négyéves időugrás, már ismerős szereplők visszatérése menekültként vagy hadifogolyként mind erősíti a hangulatot, így a néző is érzi a téteket. A karakterdinamikáknak, a traumák ábrázolásának is jót tett, hogy kaptak elég játékidőt. Sokka gyásza nem pár hónapos dolog, amit megold egy-két szép beszélgetés (és amivel néha még viccelődnek is később), hanem olyasmi, ami még évek múltán is újra és újra a felszínre tör, mérgezi a kapcsolatait. Aang és Katara románca (ami ebben az évadban már határozottan épül) nem egy első pillantásra kialakult gyerekszerelem, hanem sokkal óvatosabb és érettebb. Hosszú ideje barátok, akik együtt tanulnak, harcolnak, nagyon sok mindent megosztanak egymással, és most kezdenek eljutni addig, hogy potenciális partnerként lássák a másikat. Az eltelt évek mindennek adnak egyfajta súlyt és mélységet, egyúttal pedig lehetővé teszik azt is, hogy egy sötétebb, komplexebb képet kapjunk a háborúról: hiszen már idősebb karakterek élik át, akik többet felfognak az eseményekből.

Ugyanakkor pontosan ezért ki lehet mondani – aki főleg nosztalgiát, az eredeti sorozat teljes másolatát várja az Avatár: Az utolsó léghajlítótól, az valószínűleg csalódni fog. Bár a legtöbb ikonikus jelenet visszaköszön, a világ, a jelmezek ismerősek, az elemekre alapuló mágiarendszer látványos, és a történet nagy vonalakban megmaradt, a Netflix élőszereplős változata nagyon más irányt választott üzenetében, mint az eredeti.

A második évad alapvetően két fő témáról szól: a bizalomról és a traumák utáni túlélésről. Az eredeti sorozatban is központi kérdés volt mind a barátság, mind pedig az, hogy egy nehéz háttérből érkező karakter (például Zuko), hogyan áll talpra, és vívja ki a helyét a hősök között. Ugyanakkor részben a célközönség miatt ezek a kérdések sok szempontból fekete-fehéren lettek bemutatva. Az Avatárcsapat barátsága gyakorlatilag végig stabil, és az új kapcsolatok nagyon gyorsan alakulnak ki: az első évad harmadik részében (pár nappal a megismerkedésük után) Katara már fogadkozik Aangnak, hogy a családjává válnak majd. Toph egyetlen epizódra kerül konfliktusba a többiekkel („A hajsza”), utána már szerves része a társaságnak, és ha elő is fordulnak veszekedések (mint például a harmadik évad „A szökevény” epizódjában), azok nem törik meg az egységet. Az egyetlen tényleg komoly konfliktus Zuko és Katara között alakul ki, akik a harmadik évadban még jónéhány epizódig nem békülnek ki, de ott is, nagyon tiszta, egy faktoros problémáról van szó. Zuko elkövetett egy borzalmas hibát, azt kell helyrehoznia, és ha ez sikerül, kivívja a bocsánatot. 

A traumákra is igaz ugyanez: az Avatár-rajzfilmsorozat nem fél ábrázolni őket, de viszonylag tisztán kimondja, hogy hogyan „kell” megküzdeni velük. Aang például szorgalmazza a megbocsátást, az erőszakmentességet, és ezt igazából sosem kérdőjelezi meg a történet, a teljes finálé erre az alapelvre épül. Iroh úgy válik tökéletes mentorfigurává, hogy a háborús traumája és a fia elvesztése katalizátorai egy nagy személyiségfejlődésnek. A jelenben pozitív karakter, igyekszik a jót látni mindenben, kedves, vicces, szorgalmazza a megértést, elengedte a hatalomvágyat. Zuko is, igazából akkor válik hőssé, mikor teljesen lemond a haragról (tiszta, védelmező lesz a tüze is), és nem öli meg az apját sem, mikor lehetősége lenne rá. Bumi, a kissé őrült földidomár király az eredeti történetben kaotikus, de végig jóindulatú, talpraesett, egyedi gondolkodású öregember – nem mutatják nyolcvan éve háborúzó királyként. Az egyetlen igazi ellenpéldának talán Azulát lehet mondani, de esetében minimális figyelmet szentel a sorozat annak, hogyan élte meg a traumáit: elsősorban őrült, könyörtelen, hazug ellenfélként mutatja be, akiről még Iroh is azt mondja, hogy nincs számára remény. A két opció a folyamatosan, aktívan fejlődő és gyógyuló áldozat vagy a teljes sötétség: miközben az emberek és az emberi kapcsolatok ritkán működnek így.

Ezekkel a példákkal szemben a Netflix Avatár sorozata lemondott arról a narratíváról, hogy létezik egy fix jó és egy fix rossz megküzdési mechanizmus, ahogy arról is, hogy a „jó” karakterek szoros, megtörhetetlen barátságot építenek az első pillanattól. Itt az Avatárcsapaton belül vannak konfliktusok. Ott a szeretet, ott van egymás képességeinek tisztelete, és igen, lelkizésből is kijut bőven: ugyanakkor a kapcsolatok és érzelmek fejlődése nem lineáris. Sokka jó vezér, kiválóan megtalálja a hangot tudósokkal és feltalálókkal, és igazi nagytestvér mindenkinek; egyben viszont gyászoló szerelmes, aki újra és újra szabotálja a saját boldogságát, mert annyira retteg az újabb veszteségtől. Aang kedves, játékos lélek, aki szeretné ellátni a feladatát, és közben megőrizni a kultúráját és a vidámságát, egyben azonban naiv és butuska néha, kétségbeesetten kap a tisztelhető, „felnőtt” mentorfigurák után, a pacifizmusa pedig legalább annyira az első évad eseményei miatt érzett önutálat, mint valódi filozófiai meggyőződés. Katara empatikus, határozott és szorgalmas, folyamatosan fejlődik – viszont titkolózik és öntörvényű, annyira segíteni akar mindenkinek, hogy sokszor pont a barátai szorulnak háttérbe. Toph pedig szórakoztató, vagány és talpraesett, de minden mondatából csöpög az internalizált szexizmus, kifejezetten utálatos másokkal, és ő is őrizgeti a titkait, bizonytalanságait, míg végül a barátaira csapnak vissza a következmények. A konfliktusok nem egy-egy nagy hibából fakadnak, amit utána egy beszélgetés vagy egy nagy bizonyítás megold: személyiségjegyek, szükségletek, háttértörténetek ütköznek, és minden hibáról beszélünk, de sok nem oldódik fel egyetlen évad cselekménye alatt. Az írók nem féltek attól, hogy az Avatárcsapat ne csak külső ellenfeleket kapjon, hanem a szereplők önmaguk ellenségeivé is váljanak, és ha ebből felemelkednek, abból egy nagyon ütős finálé lehet.

Az évad egyik fénypontja pedig számomra Iroh és Zuko szála volt – erős hangsúllyal Iroh-n. Az eredeti sorozat kedves nagybácsijától el kellett köszönnünk: Iroh megszűnt az idealizált mentor és szülőfigurának lenni, helyette viszont kapott egy saját, szívszorító karakterívet. Bár itt is látjuk, hogy törekszik rá, hogy segítsen az unokaöccsének, és a Zukónak is bőven kell fejlődnie, egyben viszont a sorozat nem félt kimondani azt, hogy a rendíthetetlen pozitivitás is lehet toxikus. A fiúnak joga van a dühéhez és a fájdalmához, mert amin átment, az igazságtalan és tragikus: csak pusztítani és másokon levezetni nem helyes. A Lu Ten elvesztése felett érzett gyász sem egy egyepizódos, szomorú pillanat, hanem valami, ami fundamentálisan meghatározza Iroh viszonyát az unokaöccséhez: lassan fel kell ismernie, hogy akármilyen kétségbeesetten szeretné, hogy Zuko a fia legyen, ő egy másik, önálló ember, más igényekkel. És végül, de nem utolsósorban végignézzük, ahogy Iroh egy évadon át küzd a bűntudatával, a halálvágyával, ahogy próbálja feldolgozni, hány életet vett el, vagy tett tönkre. Teljesen új karakter, de az egyik legérzékenyebb PTSD-ábrázolás, amit eddig fikcióban láttam.

És a sorozat még rengeteg téren fantasztikus. Egyértelmű, hogy az írók mélyen ismerik az eredeti széria világát, mert a regények, képregények tartalma, ahogy az első évadban, itt is visszaköszön: Kyoshi vagy Yangchen már egyértelműen hivatkoznak a háttértörténetükre, amit az eredeti rajzfilm nem is említ. Hallunk legendákat, szóba kerül a levegőidomárok történelme és kultúrája, vagy olyan apróságok, mint a világ növényei: minden él és lélegzik akkor is, amikor mi, a nézők éppen nem látjuk. Érdemel egy említést az a rendezői döntés is, hogy Suki az évad jelentős részében ott van a csapattal, vagy ha nem, akkor is követjük az útját. Az eredeti sorozatban a lány hivatalosan az Avatárcsapat része, de abszolút mostohagyerek, a készítők rendszeresen elfelejtkeznek a létezéséről. Az élőszereplős Avatár-sorozatban tényleg érződik, hogy kulcsszereplő, és vissza fogunk térni hozzá, hiszen megvan a saját íve. És persze ott vannak az antagonisták is, Ozai, Azula vagy akár Long Feng, akiknél ismét, okos és óvatosan járt el a forgatókönyv: rémisztőek, nagyhatalmúak, de mindegyikükben látni pont annyi emberséget, hogy többé váljanak, mint a megtestesült sötétség.

Gyengeségek terén lehet említeni a CGI-t: bár a jelmezek és díszletek fejlődtek az első évadhoz képest, megszűnt a cosplay jellegű tisztaság, sajnos az animáció néhol még kicsit szerencsétlen. Különösen az állatok lógnak néha fájóan ki a környezetből. A szinkron ugyancsak elég esetlenre sikerült: akad pár magyartalan mondat, szerencsétlenebb kifejezés, ami kicsit kiránt a hangulatból.

Összességében az Avatár: Az utolsó léghajlító továbbra is megérdemli a figyelmet. A régi sorozat rajongóinak valószínűleg nem hozza, amire számítanak, de cserébe adhat valami más, akár mélyebb élményt: ha kicsit elengedjük az eredetit és hagyjuk, hogy elhívjon egy új utazásra, akkor egy sokszor talán szomorkás és sötétebb, de nagyon is szép kalandban lesz részünk.

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.