Az Alienoid 2. – Visszatérés a jövőbe méltó módon zárja le minden idők legdrágább koreai scif-ijét. Hiszen épp olyan épp olyan agyzsibasztó, mindent-bele camp-baromság, mint amilyen az első rész is volt. Imádtuk. Imádjuk.
A bő másfél évvel ezelőtti Alienoid egy csodálatosan, már-már émelyítően sűrű sci-fi Pho leves volt. Amibe az író-rendező séf (Choi Dong-hoon) beledobált mindent, amit a spájzban talált. Testrabló idegenek, alakváltó android, csápos borzalmak, tokusatsu szuperhős filmeket idéző robotok, mágusok, misztikus varázsfegyverek, macskaemberek és persze időutazás. Igazi B-filmes vurstli. Kicsit idegen inváziós sci-fi, kicsit wuxia, kicsit fantasy, kicsit szuperhősfilm. A két idősíkon játszódó, tucatnyi szereplőt mozgató, két és fél órás alkotás „talán” kicsit túlságosan is töményre sikerült. Az sem tette túlságosan nézőbaráttá, hogy egy ordas nagy cliffhangerrel zárult.
Alienoid kritika – Anyám gazdatest, apám robot, hogy a toszba ne legyek kiválasztott?!
A második rész pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az elődje elengedte azt. A főszereplő ezúttal a múltban rekedt Lee Ahn, aki az Isteni penge birtokában keresi az utat vissza, a jövőbe. Őt pedig keresik a szintén a múltban csapdába esett földönkívüli szökevények, akik nemcsak a saját idejükbe akarnak visszatérni, de az Isteni penge segítségével átalakítanák a Föld atmoszféráját is. Ez természetesen az emberiségnek elég végzetes lenne. De nem kell nagyon félni, hiszen Lee Ahn segítségére lesz az első filmből megismert kissé amatőr mágus-fejvadász Mureuk, és persze visszatérnek a “Twin Peaks” bohózatba illő varázslói is. A cselekmény pedig a jövőben is új fordulatokat rejt.
Ám ezek ellövésétől elzárkoznék, már csak azért is, mert legalább is nagyhatalmú mágusnak kell lenni ahhoz, hogy az ember röviden összefoglalja, hogy mi történik az Alienoid-filmekben. Noha a második rész elején kapunk egy gyors összefoglalót az előzmény főbb eseményeiről, ez csak azoknak segíthet, akik látták azt.
Ami a lényeg: ha tetszett az előzmény, akkor a sem fog csalódást okozni.
Ha pedig az sem tetszett, akkor el lehet menni Tarr Bélát nézni. (De komolyan: tényleg nézzetek Tarr Bélát, mert sokkal jobb, mint amit éppen néztek.)
Ami mindenképpen a folytatás előnyére írható, hogy bár hasonlóan elvetemült, őrületes agyzsibasztás, valamivel letisztultabb, mint az elődje. Noha most is több idősíkon zajlik a cselekmény – sőt a napjainkba játszódó részben kvázi-teljesen új hős szereplőt is behoz, mintha eddig nem lett volna elég a rakás – sokkal céltudatosabb. Az első rész expozíció tsunamija után ugyanis most már sokkal egyértelműbb, hogy ki mit akar és miért. Ez nem azt jelenti, hogy a cselekménybe ne lennének banális vagy elnagyolt húzások, hanem pusztán annyit, hogy nagyjából elsőre is érthetőbb, hogy mi, miért történik.
Mert hiába az őskáosznak tűnő műfaji-kavalkád külső, maga a cselekmény amúgy roppant egyszerű macguffin hajsza. Amiben a jók és a gonoszok is keresik a története katalizátoraként szolgáló varázs-biszbaszt. Utóbbiak azért, hogy ordas méretű rosszaságokat csináljanak. Előbbiek meg azért, hogy mindezt megakadályozzák.
Mindeközben az Alienoid-filmek világépítése olyan, mintha egy 300 kötetes mangát próbáltak volna 2*2 órába sűrítve feldolgozni. Csak éppen itt nincsen alapmű. Az egész Alienoid saga Choi Dong-hoon személyes agymenése, és mint ilyen igazából semmi oka sincsen rá, hogy ennyire elvetemült módon sűrű legyen.
Persze épp ebben rejlik a szépsége. Mert ugyan az egész Alienoid ismerős alapokból táplálkozik, ám azokat olyan kreatívan keveri össze, amihez foghatót mostanában ritkán látunk a moziban. Csak úgy záporoznak benne az elborult, groteszk, idióta, jópofa, kretén, iszonyú menő vagy éppen meglepő ötletek, amiből kétszer ennyi hollywoodi blockbuster is kitelne. Hamisíthatatlan dél-koreai módon képes a legdurvább, legváratlanabb műfaji váltásokat meglépni, úgy, hogy közben mégis intakt maradjon az egész. A második rész fináléjában: miközben zajlik a nagyívű világ megmentés, hirtelen kapunk egy, a Jöttünk, láttunk, visszamennénk-filmek idiotizmusát idéző slap-stick szegmenst, amiben a két varázsló – Kék asszony és Fekete úr, az év comic relief karakterei – edzőtermi gépekkel számolnak le.
Az Alienoid duológia egy olyan alkotás, amiben egyfelől csápos UFO-emberek akarják kiirtani az emberiséget, másfelől pedig az egyik fontos karakternek az a neve, hogy Kutyaszar. Az atmoszférának eme vad kettősége (vagy inkább hármassága, négyessége) a zenén is érezhető: a kellemes fantasy prüntyögés a nagy csavarnál gond nélkül adja át a helyét 80-as éveket idéző gitárszólónak vagy épp a klasszikus szuperhősfilmek aláfestését idéző taktusoknak.
És, hát pont ez a legnagyobb hátránya is: túl sok,
tempójában/információ adagolásában olykor igen egyenlőtlen, helyenként túl fókuszálatlan és bár hemzseg az ötletekben, azokat nem mindig tudja konzisztensen kidolgozni. És, ezt csak részben tudja elfedni, hogy többnyire – főleg a második rész – egy olyan fékevesztett rohanás, hogy a nézőnek amúgy sem lenne ideje sokat gondolkodni rajta. Cserébe nem is veszi magát túlságosan komolyan. Olyannyira, hogy sokszor már-már a paródia határát súrolja (vagy át is esik azon.)
Az Alienoid kapcsán első sorban mindig azt emelik ki, hogy ez a “a legdrágább dél-koreai sci-fi”, ami valaha készült. És ez látszik is rajta. A második részen talán még inkább. Ugyanis most sokkal konzisztensebb a CGI-effektek minősége, amelyek nem sokkban maradnak el a kortárs hollywoodi blockbusterek átlagától. Sőt, ami újabb piros pont ennek a mini-franchisenak az az, hogy az akciók jelentős része nem is CGI fókuszú. Az Alienoid ugyanis hemzseg a szépen megkoreografált, követhetően vágott klasszikus wire-fu verekedésekben. (Kár, hogy éppen a második rész nagy fináléja az, aminek a fantáziátlan, gyártelep helyszíne inkább a tíz évvel ezelőtti szuperhős filmeket idézi meg.) Ha pedig néha ki is lóg a CGI-lóláb az rendszerint azért sem zavaró, mert rendszerint valami olyan hülye ötletre használják az alkotók, amit mintha csak egy Bolondos dallamok-rajzfilmből vettek volna.
Nehéz komolyan, fapofál megkritizálni az Alienoidot. Szándékoltan a saját, teljesen elvetemült ligájában játszik. Egy olyan ligában, ahol nincs is igazi vetélytársa. Kicsit olyan, mint a Rebel Moon: egy szerző összelopkodott, mindent, amit tízenévesen menőnek tartott és elkészítette gyermekkorának álom filmjét. A különbség? Hogy Snyder mélabús és száraz komolykodássával ellentétben az Alienoid tényleg kreatívan használja az alkotóelemeit. Vicces, szórakoztató és meglepő. Cserébe a töménysége miatt olykor irtó fárasztó is tud lenni. Sőt, klasszikus kritikai nézőpontból nem egy forgatókönyvírói húzására simán rá lehetne mondani, hogy rossz. Elnagyolt, kínos vagy banális. Ez tényleg olyan film, amit addig úgysem fogsz elhinni, amíg meg nem tapasztaltad. És, bár meglehet, hogy ez a tapasztalat sokaknak nem fog az ínyére lenni. Ám, aki vágyik valami Másra. Vadabbra. Kreatívabbra. Elborultabbra. Meglepőbbre. Arra, ami alapjaiban különbözik az egyre homogénebb, kommersz komfortzónából kitörni nem merő hollywoodi blockbusterektől. Azt csak biztatni tudom, hogy tegyen próbát Korea legdrágább agyzsibasztásával.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
