Az új-zélandi Tamsyn Muir már a Lezárt sír-sorozattal bizonyította, hogy humora és világlátása nemhogy szarkasztikus, de olykor falig megy cinikusságban, és a gore-ban való tapicskolás sem áll messze tőle. Ezt látjuk pepitában kisregényében, a Floralinda hercegnő és a negyvenemeletes toronyban is, ahol nekromanták arcoskodása helyett Muir a tündérmesék világába piszkít bele. A végeredmény pedig olyan, mintha a Shrek hirtelen átváltana egy Micimackó-horrorféle slasherbe. Csak ennek itt van értelme.
HIRDETÉS
A Shrek-hasonlatot nem véletlen hoztam be, hiszen az animációs filmhez sok tekintetben hasonló mesevilágba dob be Muir. A hangvétel nagyon is tündérmesés, olyan, mintha egy klasszikus Grimm–kötetet csapnánk fel, amit a szerző folyamatosan kicsavart poénokkal bont meg. Ez már rögtön az első mondatban világossá válik:
Úgy esett, hogy a boszorkány egy negyven emelet magas toronyba zárta Floralinda hercegnőt, de szerinte ebben nem volt semmi személyes. Mondta a lánynak, hogy ne lógassa az orrát.
Itt ismerjük meg a gonosz boszorkány aktuális áldozatát, Floralinda hercegnőt, akit a családjától elragadva zárnak be a negyvenemeletes torony legtetejére. A lány – ahogyan a mesékből tudjuk – csak akkor szabadulhat, ha egy herceg feljut a legmagasabb toronyba, hogy megmentse őt. Persze a banya nem bízza a véletlenre a dolgot: válogatott szörnyekkel és külföldről importált luxusrémségekkel tölti fel a torony emeleteit, bemelegítésként pedig egy gyémántpikkelyes sárkány várja jó étvággyal az arra csatangoló királyfiakat. A hercegnő aktív figyelemmel lesi, hogyan alakul a sorsa, és amikor már kiapadni látszik a hercegek sora, a téli hideg első szele is megborzongatja finom bőrét, a soha el nemfogyó cipókra és narancsra is ráun, és még egy búcsúlevél-gyanús papírt is talál, akkor elkezdenek dolgozni a hercegnői agytekervények, hogy valamit tenni kellene itt neki is.
Ám Floralinda minden, csak nem egy Disney-féle Aranyhaj vagy Merida, de még Fiona belevalóságától is fájóan messze áll, úgyhogy ne várjon itt senki egy szokásos hercegnői emancipációs történetet. Floralinda nem lát túl királylányságán, szakértelme kimerül a varrásban-hímzésben, és minden érzékenyen érinti, még egy éhező kobold látványa is (de pusztán egy kobold pofázmánya is).
Ám ha Floralinda így maradna, akkor nem lenne történet.
Néhány, alamuszi módon bekúszó vérgőz és a végtelenül önző kert végi tündér, Pókháló segítségével Muir képes beindítani azt az „erős női” sztorit, amit várnánk, csak nem úgy, ahogyan azt képzelnénk. Ugyanis a szerző az egészet kifordítva, egy valahol jószándékkal – de sokkal inkább bizarr kíváncsisággal – kikövezetett úton vezényli le ezt a mutatványt, aminek a végkimenetele sokkal közelebb áll a valósághoz, mint azt az erős női karakterekre lelkesedő lelkünk vágyná. Röviden – és némileg spoilermentesen – Floralinda kedves, ám annál butácskább lányból fokozatosan lesz valaki, ehhez a meséhez illő személy, amiben a fondorlatok árán mellé társuló Pókháló tökéletes tanító.
Ez a göröngyös út igencsak szórakoztató, ha bírjuk a szatirikus antimeséket. Floralinda már-már nevetségesen érzékeny és széplelkű, akiben nem is a bezártsága és kilátástalan sorsa a tragikus, hanem hogy puszta hercegnősége miatt milyen buborékban tartotta a családja, és ez amúgy mennyi mindenben korlátozza. Pókháló tündérként pedig annyira önző, hogy nemhogy nem veszi észre jellemhibáját, de még teljesen természetesnek veszi, hogy a Floralinda-félék nem érdemelnek tőle mást, mint kihasználást és lenézést. A királylány tökéletes ellenpontja, akit kicsit szimpatikussá maximum a kémia és a tudományos kísérletek iránti nevetségesen mániákus érdeklődése tesz.
A folyamatos meseváz lebontása közben Tamsyn Muir nem feledkezik meg olyan erős támpontokról sem, mint a karakterfejlődés és a szereplők közti kapcsolat.
A tündért és a hercegnőt a szörnytorony közepette jól felismerhető úton-módon csiszolja össze, ami bár szeretetre nem feltétlen épül, de valami közös egyetértésre igen. Személyiségük különbözősége így számos humorforrást ad, de igazán akkor válik frenetikussá a duó, amikor elkezdenek csapatként dolgozni, hogy együtt törjenek szabad utat maguknak a negyvennemeletes toronyból.
De még hogy! A bárdolatlan hercegnő felveszi a harcot a válogatott szörnyekkel, de kimunkált harcmozdulatok helyett tétova csetlésekkel-botlásokkal halad célja felé és válik akaratlanul halálosztó királylánnyá. Olyan, mintha egy B kategóriás horror-vígjátékot néznénk, ahol a halál nem elképesztő vagy megborzongató végkifejlet, hanem egy kiapadhatatlan humorforrás. Egy nagytakarítás járulékos veszteségeként megmérgeződő pók, aljas számítósággal leszúrnak egy vizilény és egyéb sötét, undorító, ám annál váratlanabbul érkező kivégzések övezik a lány tevékenységét. Észre se vesszük, de fejezetről fejezetre már készakarva várjuk a következő lehetetlen leszámolást, hogy lássuk, Floralinda és Pókháló milyen nevetségesen kicsavart helyzetből tudnak győztesként kijönni. Muir jó érzékkel nem tolja ezt túl a negyvenemeletes szörnygyilok alatt, ott bonyolódik csak összecsapásokba, ahol szükséges, vagy épp érdekes a cselekmény szempontjából. Bár tény, filmen brutálisabb látvány lenne a Floralinda hercegnő és a negyvenemeletes torony, fantáziánkat a szerző igyekszik kiegészíteni karcos megjegyzésekkel és a már említett mesestílus megtrollkodásával.
Szemben a filmes testvéralkotásokkal, az író még arra is szán időt a rövid terjedelemben, hogy meglássa az amúgy lehetetlenül kegyetlen helyzetben a valós, tragikus következményeket is. A hercegnő nem jön ki győztesen, vagy komolyabb, felnőtté érett nőként a rabságából, hanem valami teljesen másként, azaz a kisregény nélkülöz minden olyan fejlődési ívet, ami máskor logikus lenne egy ilyen sztoriban. Ennek ellenére is a tündér és a királylány a darálás közepette igaz, hogy akaratlanul, de azért átadnak egymásból valamennyi jó tulajdonságot. A nagy egészet nézve viszont nem marad más, csak egy nagyon reális „eredmény”, annak kérdése, hogy kikké váltunk abból a mélyen nagyon traumatikus élményből, amin keresztül kellett mennünk. Új formánkban visszatérhetünk-e oda, ahonnan indultunk, vagy örök elszakítás lesz a sorsunk?
Muir nem ad ezekre a kérdésekre választ, de nem is célja.
Csak cinikus végkifejletként használja a kérdésfelvetéseket, dafke rácáfolva velük a jól ismert feminista fantasykre és meseátiratokra, és valahol gonoszul azt mondva, hogy igen, ez az elkerülhetetlen megváltozás a válasz.
Verdikt
A Floralinda és a negyvenemeletes torony tökéletes beugró Tamsyn Muir író cinikus stílusába, ahol nem pusztán egy ujjgyakorlatot követ el a saját írói hangján, hanem Pókháló nevű tündérjéhez hasonló kíméletlenséggel szurkál meg kényes pontokat. De ha nem megyünk ennyire mélyre ebben a történetben, akkor se kapunk rosszabbat, mint egy szórakoztatóan sötét tündérmese slashert.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
