Egyedi sci-fi-fantasy crossover világgal robbant be az új-zélandi Tamsyn Muir 2019-ben a zsánerirodalomba. A természetesen trilógiára tervezett történetének főhőseit a nekromantákat tette meg, akikről az első kötet főhőse, Gideon, a Kilencedik bizonyítja be, mekkora genyók is valójában. Muir regényét persze nem csak ezért lehet szeretni. Könyvkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Tamsyn Muir új-zélandi írónő első regénye 2019 nagy meglepetése volt a fantasztikus irodalomban: a legrangosabb szakmai díjakra jelölték, melyek közül megnyerte a Hugót, a Locust és a Crowford-díjat. Sci-fi/fantasy/gót hibridje a dark fantasy elfeledett vagy furin kezelt kasztját, a nekromantákat emeli piedesztálra. A történet azonban nem velük, hanem egy olyan lánnyal kezdődik, aki pont ki nem állhatja a nekrókat. Mesélőnk Gideon Nav, aki a Kilencedik Ház nevű helyen nő fel a Dominicus naprendszerben. Unja a halottimádó apácákat, a béna csontvázszolgákat és a frigid szektásokat, ezért zsákjába dugja kardját, csizmáját és szexlapjait, hogy kereket oldjon és lovagként csatlakozzon a Császár seregéhez. A nagy szökés azonban hamar meghiúsul, hisz a Kilencedik Ház Tisztelendő Leánya, a környék legtehetségesebb nekromantája és Gideon életének legnagyobb megkeserítője, Harrowhark Nonasegimus megállítja őt. A szokásos genyózásban ez alkalommal van egy kis csavar: valamennyi Ház nekromanta-leszármazottjával egyetemben Harrowhark is részt vesz a Császár által meghirdetett próbatételen, hogy az uralkodó közülük válassza majd ki az arra érdemeseket a Lyctor címre. Harrow viszont tudja, egy életerős lovag nélkül nem teljesítheti be becsvágyának legáhítottabb címét, ezért alkut ajánl Gideonnak: ha segít neki a próbatételeken, szabadon távozhat a Kilencedik Házból. A wanna-be lovaglány kicsit gyanakszik, de azért hogyaviharba ne menne ebbe bele, ha végre azt csinálhatja, amit szeretne: szétrúgni egy-két segget, ahogyan – szerinte – az a lovagléthez illik.
A Gideon, a Kilencedik egy tipikusan olyan könyv, ami vagy beránt a legelején, vagy pont teljesen kivet. Bár az elbeszélés E/3-ban íródott, erősen áthatja Gideon nyelvezete. Muir főhőse egy felvágott nyelvű, a folyamatos anyázással sem finomkodó fruska, aki szóviccekkel és sajátos szókapcsolatokkal, hasonlatokkal szórakoztatja magát az amúgy elég sivár otthonában. Nem mellesleg ennek fordításában remekel nagyot Varró Attila.
Ha fekszik az ilyen típusú narráció, akkor nyert ügyed van, ha nem, akkor hamar félre teszed ezt a kötetet. Azonban én arra ösztönzök mindenkit, folytassa csak a könyvet, ugyanis egy igazán egyedi fantasy-krimi keverékben lesz része.
HIRDETÉS
A hosszú, ám nagyon is szükséges felvezető (erről lejjebb) után egy kettős Tíz kicsi néger történet indul útjának. A Lyctor-próbatétel egyrészt maga is a rejtvényekre és azok feloldására épülő kaland, másrészt egy ismeretlen elkövető elkezdi egyesével legyilkolni a rivális nekromanta-lovag párosokat, így a gyilkos kilétének felfedése az amúgy is veszélyekkel terhelt program részévé válik. Olvasói oldalról utóbbit könnyen meg lehet oldani, ha elég Agatha Christie regényt olvastunk életünkben, de ha nem, a gondosan elszórt megjegyzések alapján bőven megvan a krimiolvasás legszórakoztatóbb része, vagyis együtt nyomozni a szereplőkkel, majd rájönni az ügy megoldására.
A Lyctor-próbatétel feladványai viszont szorosan kapcsolódnak a világépítéshez, így azokban már nehézkesen lehet előre agyalni, főleg, hogy Muir nem is feltétlen ad mindig elég muníciót ehhez a világából.
A szerző ugyanis a legtöbb esetben úgy csepegtet információkat a nekromanta univerzumáról, ahogyan az éppen szolgálja a cselekményt.
A Császár házába való utazást ugyan megelőzi a már említett hosszú de szükséges felvezető, de itt inkább a Kilencedik házról és Harrowhark-Gideon gyűlölködéséről tudunk meg többet. Míg utóbbi remekül előkészíti a két szereplő jellemfejlődését és összecsiszoládását, addig az előbbi csak a két főhős szűk környezetét mutatja be. Az ő Házuk szuperképessége a csontvázidézés (vagyis az asztali szerepjátékokból és egyéb dark fantasykből ismert klasszikus nekromancia), a kihalás szélén állnak (csak Harrow és Gideon az egyetlen fiatalkorú a klánban), és végül, de nem utolsó sorban azt, hogy a többi nyolc ház erőst lenézi őket. Míg a szereplőknek minden magától értetődő és természetes a saját világukban (ahogyan Muirnak is), addig olvasás közben kívülállóként (vagyis olvasóként) számos nem egyértelmű kérdés felmerülhet: Miért utálja mindenki a Kilencedik házat? Vannak-e közeli szövetségesei, esetleg semennyire se elfogadható riválisai? Miért nem él más fiatal Harrow-n és Gideonon kívül a Kilencedikben?
Néhány kérdésre kapunk választ (utóbbira kicsit nem odaillő módon), és némileg a kötet elején található Ház-útmutató is segít a ki-kinek-a-mije kérdéskörben, de a legtöbbről viszont csak homályos sejtetésekkel tud a könyv szolgálni. A Kilencedik ház esetén még nem feltétlen zavaró ennyi homály, ám a Császár házában zajló rejtélyek és feladványok feltérképezésénél igen. Sok esetben Harrow és más nekromanták adnak magyarázatot a történésekre, feltárják saját ismereteiket a nekromanciáról (hisz az alapján kell megoldaniuk a feladatokat), ám a végkifejlethez vezető úthoz nincsenek a világhoz kapcsolható kapaszkodók.
Így az olvasó nem azért lepődik meg a természetfeletti krimiszál megoldásán, mert félrevezették, hanem mert semmilyen nyomot nem kapott ahhoz, hogy saját teóriákat állítson fel, amiket aztán az író beváltson vagy épp megdöntsön.
Amit viszont megtudunk, az egyszerre feszít szét és borzaszt el. Muir nekromantái minden lelkiismeret-furdalás nélkül turkálnak hullákban, szállják meg egymást, vagy épp csapolják meg egymás életerejét. Ezenfelül simán intrikáznak, kijátsszák egymást, és még a tabunak számító machinákat is megcsinálják, ha érdekük úgy kívánja. Ebben a közegben Gideon tökéletes idegenvezetőnk, aki befogadott/megtűrt Kilencedikként kellő kritikával tudja illetni a hullagyalázó gyülekezetet.
A kissé ad hoc-jellegű világépítésért kárpótol a két főhős közti kapcsolat fejlődése. Gideon és Harrowhark kvázi együtt nőttek fel, de viszonyuk közel sem testvéries, sőt. Míg a nekromantát királyi pompában nevelték és képezték ki, hogy büszkeséget hozzon a Kilencedikre, addig Gideonnal úgy bántak, mint egy rühes kutyával. Ennek a végtelenül “szerettetteljes” neveltetésnek eredményét látjuk a jelen Gideonjában: sérelmeit a menő gyerek álarca mögé rejti, de környezetét azért nem kíméli odaszúrásaitól, és mindent elutasít, ami környezetéhez köthető. A leoltás tudományában Harrow is bőven jeleskedik, tettekben és szavakban is bizonyítja kortársa előtt, hogy ő tökéletesebb mindenkinél, de főleg nála. A kezdő állásukból fokozatosan válik egy jóban-rosszban, egymás mellett a végsőgig kitartó páros.
Muir különböző stációkon vezeti fel az ellenségekből-szerelmesek klisére (Enemies to Lovers) épülő karakterfejlődést.
A Császár házába megérkezve Gideon teljesen egyedül marad – mivel Harrow minden megoldandót magára vállalva eltűnik -, amely az eddigiek ellenére is nagy törést jelent a kapcsolatukban. Ám a kihívások nehezedésével a két lány egymásra talál a bajban, és egymás iránti ellenérzéseik ellenére is elkezdenek csapatként dolgozni, hogy aztán a számos bizalomvesztéssel és érzelmi hullámvölggyel tarkított úton eljusson a kapcsolat a legintimebb megbékélésig és szövetségkötésig. Ennek az útnak az egyik legszívszorítobb része a medencés jelenet, amikor Harrow beavatja Gideont a családja féltve őrzött titkaiba; a másik pedig egyértelműen a lezárás.
A rejtélyek és a majd’ tökéletesen felépített karakterfejlődés mellett a Gideon, a Kilencedik számos további izgalmas elemet rejt még magában. Ott van például a Kánaán ház, amely felépítésében és szimbólikájában a gótikus regények kísértetházainak jogos irodalmi örököse, vagy a gót divatot idéző csontváz ruhák és koponya sminkek a Kilencedik házból, amelyek adnak egy elég nagy cool faktort a könyvnek; és nem is beszélve Gideon fiúslány és lezbikus karakteréről, amely teljes természetességgel épül be a történet szövetébe.
A Gideon, a Kilencedik apró hibái ellenére is egy egyedi hibrid-regény, amely egyszerre idézi meg a legnépszerű zsánereket. Humoros stílus a klasszikus krimiket jellemző építkezéssel, amely bőven tartogat meglepő fordulatokat, izgalmakat és emlékezetes karaktereket.
Bár a következő kötet, a Harrow, a Kilencedik csak Harrowra fog koncentrálni, azért reméljük, legalább az utóbb sorolt erényeit megőrzi a Gideonnak.
