Film

Ha a falak mesélni tudnának, megannyi szorongásról regélnének – The House

A Netflix idei első váratlan meglepetése egy bizarr, szürreális és meglepően eredeti stop-motion animáció.

A Netflix megvalósítja azokat az ötleteket, amelyekbe a régi stúdiók nem mernek befektetni. Ez volt az általános vélekedés, amikor az (online) videokölcsönző tartalomgyártóvá lépett elő. A Netflix több alkalommal is támogatott olyan alkotói szerelem projekteket, amelyeket a többi filmstúdió – a pénzbeli megtérülési bizonytalansága miatt – valószínűleg sosem mert volna, pedig néha egészen fura és meglepő produkciókat is bevállalnak.

Lényegében minden Az ír-re jut egy fantáziátlan, sematikus akciófilm, és minden Black Mirror-hoz vagy Brand New Cherry Flavor-hoz hasonló, formabontó sorozat után kapunk egy tucatnyi olcsó, Hallmark-kaliberű romantikus komédiát/karácsonyi filmet.

Nem meglepő: a Disneytől a Paramountig mindenki a saját streaming birodalmát építi. A stúdiók azt szeretnék, ha a saját filmjeik a saját platformjukon lennének elérhetőek. Így a Netflix elsődleges feladata is az, hogy olyan széles választékot hozzanak létre, amiért megéri előfizetni. Nyilvánvaló, hogy presztízs produkciókra is szükség van, de fontosabb, hogy folyamatosan legyen valami exkluzív újdonság. Ám már csak a nagy számok törvénye miatt is elkerülhetetlen, hogy a felhozatalba olykor-olykor ne csússzon be egy-egy igazi filmkülönlegesség.

Ilyen gyöngyszem a The House (Egy ház, három család) is. Nem összekeverendő a doktorral, és semmiképpen sem az azonos című, már ránézésre is gyötrelmes 2008-as Will Ferrell komédiával. A The House egy groteszk és bizarr, stop-motion (főleg-)horror antológia. Egy olyan egyedi, és különleges film, amely sokkal inkább illene egy filmfesztivál programjába, mintsem a streaming szolgáltató kontent dömpingjébe. Ugyan a Netflix mostanában kifejezetten erős animációs fronton, a legfelkapottabb projektjeik többsége hypeolható brandekre (videójátékokra) épül. A The House már csak ezért is teljesen kilóg a sorból. Nem csak ismert franchise, de felkapott alkotó sincs mögötte. Épp ellenkezőleg: a három különálló részből álló antológia fejezeteit feltörekvő/elismert, de eddig kizárólag rövidfilmeken dolgozó animációs-rendezők jegyzik.  

A három rövid történetet alapvetően egy dolog, a címbéli ház köti össze. Más karakterek, más idők, de azonos környezet: egy mórozus és robosztus viktoriánus villa. A film így egy helyenként nyomasztó, máskor pedig viccesen morbid  utazás egy ház életútján keresztül. Az építéstől, a felújításon át az enyészetig/újjá-születésig. Ám értelemszerűen a ház nem pusztán a helyszíne a történeteknek, hanem azok tematikai alapja is. Mindegyik sztori ugyanis az ember és a lakóhely közötti sajátos, sokszor egészen furcsa viszonyát vizsgálja. Hiszen nem csak mi alakítjuk a környezetünket, de az is minket. Hogy hol élünk, és hogyan viszonyulunk az otthonokhoz, az ugyanúgy árulkodik rólunk, mint a ruházatunk, és bizonyos szinten meghatároz. A külső szemlélő számára kialakít egy képet, és elvárásokat teremt felénk, amiknek aztán próbálunk megfelelni.

A The House mindhárom fejezetének a központjában a tökéletes otthon megteremtésének vágya, és az azzal kapcsolatos szorongások állnak.

Az első szegmens – mely a ház építésének története – nem pusztán megadja az antológia hangulatát, de egyben a film legnyugtalanítóbb, és leginkább klasszikus értelemben vett horrortörténete. Emma de Swaef és Marc James Roels epizódjában egy szegény (és ezért a rokonaik által megvetett) család költözik az új kastélyba (a “házba”), amelyet egy különc építész csak nekik tervezett. Ám az új otthon és az ezzel járó hirtelen jólét lassan teljesen átveszi az uralmat az életük felett. A társadalmi megfelelési kényszer felemészti az életüket úgy, hogy végül nem csak a múltukat tagadják meg, de azt is elfelejtik, mi az igazán fontos. A szürreális (kvázi-)kísértettörténetbe torkolló mese kicsit elkülönül a film másik felétől, ugyanis ez az egyetlen szegmens, amiben nem antropomorf állatok, hanem emberek szerepelnek. 

Ennek köszönhetően – még ha önkéntelenül is – a film tulajdonképpen kap még egy értelmezési területet. A “természet előbb-utóbb mindent visszahódít”-üzenet amúgy sem áll messze a filmtől. Hiszen mind a második (Niki Lindroth von Bahr), mind pedig a harmadik epizód (Paloma Baeza) főhősének egy, a házat fenyegető természeti erővel kell megküzdenie. Ez a két rész tematikailag is igen hasonló, ugyanis mind a kettő a tökéletes álomotthon megteremtésének kihívásaira fókuszál. A napjainkban játszódó második részben egy ingatlanügynök, akarja felújítani a házat, amíg a Waterworld világát idéző utolsó kisfilmben egy moteltulajdonos próbálja felvirágoztatni azt. Előbbinek bogárinvázióval, utóbbinak pedig a lassan mindent elnyelő özönvízzel kell megküzdenie. 

Amennyire markánsan egyedinek érződik az első film, annyira összecseng ez a kettő. Ami talán kisebb negatívuma is az antológiának, hiszen a harmadik – a legkevésbé szürreális – rész nem képes rákontrázni az azt megelőző frenetikusan abszurd humorral operáló nyomasztásához.  Főleg, mert nagyon hasonló alapkonfliktusra és témára épül.

Egyetlen markáns különbséggel: míg az ingatlanost végül felemészti a ház és saját rögeszméje, addig a finálé főhőse rájön, mikor kell elengedni a dolgokat.

Hogy nem lehet semmihez sem örökké ragaszkodni, van amikor egyszerűen csak túl kell lépni. Újrakezdeni. A pozitív lezárásával így az utolsó történet ki is lóg az előzőek közül. De nem is árt a végtelenül elborult, nem egyszer kifejezetten kényelmetlen, kafkai-áthallásokkal erősen átitatott vagy zavarba ejtően vicces másfél óra után egy enyhe reménysugár. 

A The House kreatív és váratlan ötletei (az első rész brutális lezárásától, a bogár-jazz balletig), okos témafelvetése, sajátos humorai természetesen nem pusztán papíron működnek, hanem a látványban is. A technikai kivitelezés elsőosztályú. Az animáció hihetetlenül aprólékos, és folyamatos. Ilyen tekintetben is simán megállja a helyét az olyan stop-motion veterán stúdiók munkája mellett, mint a Laika vagy az Aardman Animations.  

A Netflix egy rakodógép munkabírásával tolja ránk a tartalmat. Kár hogy ami a frissességét és egyediségét illeti, a The House inkább kivételnek minősül ebben a felhozatalban. Pedig az biztos, hogy bőven lenne még igényünk ilyen gyöngyszemekre, még akkor is, ha emiatt kettővel kevesebb Red Notice készülne. 

The House (Egy ház, három család) – színes, angol misztikus animációsfilm. Játékidő: 97 perc. Premier: 2022. január 14. Értékelés: 8/10 kafkai-raptor

Szerző