Három Joker nemcsak Batmannek, de az olvasónak is túl sok

80 év alatt számtalan Batman-Joker sztori született, így aztán megállapítható, hogy elég nehéz újat, frisset mondani a két karakter kapcsolatában, főleg úgy, hogy az ne sértsen évtizedes alapokat, hanem összhangban legyen velük. De azért volt példa rá mostanság: Sean Murphy Fehér Lovagjának összejött a bravúr, ráadásul még egy remek folytatást is jött mellé.

A Fehér lovag, aki szembesíti Batmant a saját sötétségével

Geoff Johns nemrégiben itthon is megjelent Három Jokere finoman szólva sem egy ilyen páratlan darab. Már az előjelek is rosszat sejtettek: miután Batman a szintén Johns által írt 2016-os Darkseid Warban a soha, senki által nem érdekelt kérdésre, miszerint mi Joker igazi neve, azt a választ kapta a mindent tudó Moebius széktől, hogy Joker valójában nem egy, hanem három személy, beindult a marketing gépezet. A gépezet pedig éveken át igyekezett elhitetni, hogy egy olyan zseniálisan sokkoló, sokkolóan zseniális, a múltat új megvilágításba helyező, instant klasszikus történetet kapunk, hogy a fal adja a másikat.

Már eleve a “Jokerből három van” ötlet kínos – és nemcsak azért, mert a mesterdetektív Batman erről évtizedekig mit sem tudott. Jokernek ugye jó pár inkarnációja, korszaka volt, volt ő már többek közt a színpadiasságot kevésbé előtérbe helyező mesterbűnöző (A Bűnöző), a ‘70-es évek, a bronzkorszak sztorijainak felnőttesebb, sötétebb hangvételéhez igazodó, abszurd, állandóan vihogó, vigyorgó cápákkal és nevetőgázzal támadó őrült (A Bohóc), és még sötétebb, még elborultabb, Batmanhez még jobban kötődő gonosz is (A Komédiás, lásd A gyilkos tréfa). Mivel az adott korszakhoz és íróhoz idomult, mindig kicsit másként viselkedett, Johns ezt azonban azzal magyarázza, hogy több van belőle (ennyi erővel lehetne Batmanből vagy Supermanből is három). Johns tehát egy olyan dolgot magyaráz meg, amit nem is kéne megmagyarázni.

De megyünk még lejjebb. Alan Moore A gyilkos tréfában úgy adott eredetsztorit a bohócnak, hogy tulajdonképpen nem is adott, hiszen a bizonytalan Jokert tette meg a múlt narrátorának. És ez így van jól, hiszen Joker egy abszolútum, az őrület, a káosz megtestesítője, nem a múltja számít, hanem a sápadt holdfénynél előadott tánca Batmannel, az, hogy ők miképpen is kötődnek egymáshoz. Ezzel szemben mostantól – legalábbis a következő retconig – Jokerből három született a kánonban, és az egyik teremtette a másik kettőt. Ám azt nem tudjuk meg, ki volt az első Joker, és pont ez a vicc: valójában jottányit sem kerülünk közelebb Joker eredetéhez, de még a személyazonosságához sem (de akkor miért kellett megkérdezni, ki ő?). Ezt igazából kétféleképpen értékelhetjük: a DC még a saját hülyeségeibe sem mer beleállni, csak generált egy jó nagy hype-ot, hogy minél többen vegyék meg a képregényt, vagy úgy, hogy azért mégiscsak értik a dörgést, amikor végül nem rombolják a misztikumot és a nagy klasszikusokat, és mindent hagynak a homályban. Ez azonban mégsem jön össze, mert az utolsó oldalakon Johns egy visszatekintésben jókorát rúg Joker és Batman karakterébe, és megmásítja, kiegyenesíti A gyilkos tréfa felkavaró, őrülettel átszőtt koncepcióját, törölve drámáját és értelmét, csak hogy még rosszabbul érezzük magunkat, ha szeretjük ezeket a karaktereket és történeteiket.

Pedig maga a tényleges sztori nem rossz (és kisebb-nagyobb átírásokkal, a három Joker mizéria elhagyásával is működne): hogy még jobban meggyötörjék nemezisüket, Jokerék létre akarnak hozni egy újabb, Batmanhez szorosabban kötődő pszichopatát. A lényeg persze csak a szokásos: Joker Batmanhez fűződő megszállottsága, se veled, se nélküled viszonyuk, és a Jokeres átverések, poénok, eszközök sem maradnak el. Ám Batmannek ezúttal múltja legsötétebb részével is újra szembesülnie kell, ami nem várt, némileg megkapó fejleményekkel jár. Szintén jó pont Barbara Gordon, azaz Batgirl, és Jason Todd, a második Robin beemelése, hiszen nemcsak Batmant keserítette meg a bohóc, hanem őket is. Johns pszichologizál is egy sort velük, mesél arról, milyen lelki sebeket szedtek össze, és hogy ezekben mekkora szerepe volt a Denevérembernek. És ez a helyzet még egy kicsit össze is boronálja őket, ami szép húzás, ha hiszünk abban, hogy az ellentétek (a melegszívű, megfontolt Barbara és az impulzív, bizalmatlan Jason) vonzzák egymást.

Az persze más kérdés, hogy Johns mennyit hoz ki a karakterdrámából. Legjobb sorozatait, az Aquamant és a Green Lanternt sem a lélekábrázolás, hanem az üresjáratmentes, akciódús sztori vitte a hátán, így aztán nem meglepő, hogy itt sem a figurák, hanem a meglepetések és a látvány állnak a fókuszban. Képalkotás terén Jason Fabok kiváló partnere Johnsnak: Fabok talán még Jim Lee-nél is realisztikusabban tudja papírra vetni Joker egyáltalán nem reális, hanem inkább rémálomszerű, groteszk ábrázatát, de a csörték felépítése során is remekül végzi a munkáját (a Joker-féle „zombihorda” támadás a képregény egyik csúcspontja). Ha nem venném figyelembe a felrótt dolgait, egy közepesen kellemes, korrekt olvasmány lenne a Három Joker – csak hát nem lehet nem elmenni a bukfencek mellett.

Geoff Johns-nak nem ez az első bűntette, hiszen nemrég egy másik Alan Moore-klasszikust, a Watchment is sikerült egy sajátos továbbgondolással “gazdagítania”. Nem tudjuk, hogy a V, mint vérbosszú kapcsán előáll-e egy mellbevágó, de valójában végig a szemünk előtt lévő, hatalmas revelációval (reméljük, hogy nem), ám az bizonyos, hogy a Három Joker a Batman-sztorik rangsorának alsóbb részein foglal helyet.