Végy egy kissé ügyetlen, harmincas főhősnőt – aki „civilben” zárdaszökevény, amúgy meg hercegnő -, egy, a holtakkal társalgó sárbanyát (az oldalán egy démontyúkkal), egy tündérkeresztanyát, akiből csak a „tündér” hiányzik, no meg egy csontból készült kutyát, dobd be őket két királyság gyilkos intrikái közé, és máris kész az idei év egyik – ha nem a – legjobb, legpoénosabb, ugyanakkor legsötétebb fantasy regénye, a Csalán és csont, T. Kingfisher második magyarul megjelent regénye.
Mesék sötétebb köntösben
Míg Kingfisher előző, magyarul megjelent regénye, a Varázslókalauz önvédelmi sütéshez a varázslatok és az önálló életre kelő péksütik miatt – még a kissé sötét tartalom mellett – is elmehetett volna a 12-14 éves korosztálynak szánt ifjúsági regénynek, addig a Csalán és csont már semmiképp.
Itt a hercegnő nem kíván férjhez menni egy királyfihoz, jobban örül a zárdába vonulásnak, és amikor meg kell mentenie a nővérét az őt bántalmazó férjétől – mellesleg egy hatalmas birodalom királyától -, évekig vacillál, míg végre belevág a küldetésbe. És az útja során nem csodás tárgyakat vagy segítőket szerez magának, akik mesei gyorsasággal oldanák meg a gondjait, hanem egy sárbanyát, egy béna keresztanyát, egy megtört lovagot, egy csontokból épített kutyát, no meg egy tyúkot, amelybe démon költözött.
– De hogy került egy démon a tyúkba?
– A szokott módon. A kakasba nem tehettem. Akkor abból baziliszkusz lett volna.”
A szerző több mesét is belekever a történetébe – a Csipkerózsika, a Borsószem királykisasszony, a Hamupipőke (sőt, sötétebb elemként A kékszakállú herceg vára) egyes elemeit ismerhetjük fel benne. Azonban a hangulat, a helyszínek és a mondanivaló (plusz mindezek körítése) miatt már bőven dark fantasynek tűnik, olykor akár egy csepp Stephen King-es beütéssel is. És mindezek miatt – vagy mindezek ellenére – rettenetesen jó.
A szerző fogta a mesei elemeket, és nyakon öntötte őket némi – sötét – valósággal, horrorelemekkel, kiforgatva szinte minden toposzt, amelyeket a mesékből az unásig ismerhetünk. Kingfishernél a hercegnő cseppet túlkoros, és túl sokat töprengő, időnként kifejezetten ügyefogyott hősnő, a három próba, amit teljesíteni kell (csontokból kutyát épít, csalánból köpenyt varr, végül a holdfényt egy edénybe gyűjti) nagyjából teljesíthetetlen, a tündérkeresztanyák borzalmasak, a kísérő állatok meg még inkább.
Ha a mesékből kölcsönzött elemeket nézzük, akkor felismerhető Hamupipőke a két gonosz mostohatestvérrel, azzal a különbséggel, hogy itt pont az édestestvér gyűlöli Marrát. Ha „Csipkerózsika”, akkor ott vannak a tündér keresztanyák, de Kingfisher keresztanyáit inkább ki kéne zárni minden keresztelőről, hogy még véletlenül se avatkozhassanak bele az emberek vagy a királyság sorsába. A borsószemet a dunyhák alatt is érzékelő királylány történetét pedig úgy kiforgatja a szerző, hogy az lett a történet egyik legviccesebb része – és közben a legbosszantóbb is, annyira egyezik a valósággal.
A világ pedig, ahol mindez játszódik, rettentően sötét és nyomasztó, elsivatagosodó területekkel (“felhólyagosodott” földdel), világuralomra törő, bántalmazó uralkodókkal és a nekik kiszolgáltatott nőkkel.
És mindez természetesen kihat a karakterekre is. Itt a – már amúgy is sötét múlttal rendelkező – lovag, akit egy goblinpiacról szabadítottak ki, a lelkében magával hurcolja a piacot (illetve az ott szerzett élményeket), bárhová is megy. Nem daliás, inkább megtört, de legalább folyamatosan a halálra készül. A tündér keresztanyák ajándékaira meg sok mindent lehet mondani, de hogy áldásosak lennének, azt semmiképp.
Fura (hős)nők
Marra, a hősnő pedig sokáig sok minden, csak hős nem – legalábbis a fantasyktól megszokott értelemben.
Ő a legkisebb lány, akinek a legszebbnek, a legügyesebbnek és a legbátrabbnak kellene lennie – ehelyett kapunk egy magával folyamatosan küzdő, a saját félelmeinek foglya, megviselt harmincas nőt, aki több mint tíz évig hezitál, míg végre elindul rendbe tenni a királyság dolgait.
Másfelől viszont még mindig alacsony volt, kerek arcú és keménykötésű, márpedig nagyon kevés kísértettörténet szól alacsony, keménykötésű nőalakokról. Marrának élete tizennyolc éve alatt egyszer sem sikerült sápadtnak, karcsúnak és tüdővészesnek lennie, és úgy vélte, halála előtt ezt nem is sikerül megvalósítania.”
Itt a királynő nem gonoszul ármánykodik, hanem egy bölcs, megtört anya, aki feláldozza a lányait azért, hogy megmenthesse a teljes királyságot, a hercegnők pedig pusztán sakkbábuk, akiket úgy lehet ide-oda tologatni a táblán, ahogyan mindenki érdeke megkívánja. A zárda apátnője nem zord és kegyetlen, vagy elvakult hívő, viszont cseppet sokat árul el, ha túl sok bort iszik. Itt az édestestvér gyűlöli, miközben a mostohatestvér szereti a legkisebb királylányként meglehetősen ügyefogyott hősnőt.
A tündérkeresztanya cseppet „gyártáshibásnak” tűnik, ráadásul több is van belőlük, és egyikük sem egy főnyeremény. A sárbanya pedig – aki szándékosan ad teljesíthetetlen feltételeket a hősöknek – a holtakkal tud beszélni, és a leginkább a szláv mesék Baba Jagáját idézi, a csirkelábakon járkáló házával – azzal a különbséggel, hogy az itteni banyának inkább olyan tyúkja van, amibe egy démon bújt belé, és olykor meg is mutatja az erejét. Baba Jaga. Ráadásul a történetet átszövi a sárbanya és a keresztanya folyamatos morgása amiatt, hogy útra kellett kelniük, és meg kell menteniük a világot és az emberiséget – ami szerintük már amúgy is bőven megérett a pusztulásra -, a hősnő meg folyamatosan lamentál, hogy ő túl béna ehhez az egész úthoz. („Küldetéshez. Vagy mi ez.”)
Mindezekből úgy tűnik, a szerző nem csak a mesei elemek totális kiforgatásában leli – olykor morbid – élvezetét, de abban is, hogy olyan hősnőket teremt, akik nagyon nem megszokottak, pláne “piacképesek”, és ettől szokatlan, váratlan és nagyon jó az egész. Míg a YA- és a fantasyregényekben a főhősnők életkora nagyjából a 16-25 éves korra korlátozódik, és az idősebb korosztály gyakorlatilag nem szerepelhet hősként, maximum támogatóként – vagy ronda, mogorva banyaként -, itt van végre egy kis vérfrissítés, egy idősebb – a különböző harci technikákhoz nagyon nem értő – hősnővel, amire már bőven szükség is volt.
És a vén banya figurája sem eredendően gonosz – mert hát egy öregasszony milyen is lenne? -, hanem inkább mindennapi, olykor kissé lassú, máskor segítőkész (bár azt is a maga ügyetlen módján), és néha maga sem tudja a választ a kérdésekre. Mindenesetre megtartja magának a jogot arra, hogy bőven kifejezze a véleményét azzal kapcsolatban, hogy csak úgy belerángatták egy küldetésbe.
Ráadásul mindannyian tudatában vannak saját hiányosságaiknak, küzdenek is ezzel, és olykor fejlődni is képesek, amitől nem válik statikussá vagy unalmassá az egész. És ha túlélik a küldetést, akkor boldogan vonulnak vissza a kis házukba meg a kertjükbe – természetesen a démontyúkkal együtt. És ez jó.
Valós háttér
Kingfisher története nemcsak a goblinpiac, az őrült és gonosz szellemek és egyéb „mesés” elemek miatt sötét regény, hanem a valós háttér miatt is – és pont ezért üt akkorát.
Mert a mesei elemek mögött ott vannak azok a dolgok, amelyek a valóságban is megtörténhettek egy királyi sarjjal, épp ezért annyira borzasztóak. Marra azért kerül zárdába, hogy királyi sarjként ne szülhessen gyereket, és az ne veszélyeztethesse majd a nővére gyerekének a trónigényét – azonban, ha a nővére idő előtt elhalálozna, akkor házassági célokra még biztosan „kéznél legyen”. A király pedig nyugodtan bántalmazhatja az aktuális feleséget, sőt, meg is ölheti, végül is „csereszabatos” a dolog, hiszen, ha az egyik lánytestvér meghal, kaphat helyette rögtön egy másikat.
A királyságok között hatalmi harcok dúlnak, és egy tengeri kikötő miatt az Északi és a Déli Királyság simán elpusztítaná a legkisebb és leggyengébb királyságot – Marra otthonát -, az ott élőkkel együtt. A birodalmak egy része pedig felhólyagosodott (környezetszennyezett, ennek kimondása nélkül) földdé vált, az ott élőket éhínség és járványok sújtják, amivel senki sem törődik, míg a terület terjeszkedés nem veszélyezteti a kint élők földjét és életét is.
Kingfisher regénye azért jó, mert helyenként rettentően borzalmas.
Ez nem gyerekmese, ahol a rossz dolgokat egyetlen varázslattal helyre lehet hozni, ahogyan a való életben sem – és épp ezért annyira ijesztő. A csontokból összerakott kutyából nem lehet varázslattal élő, lélegző állatot bűvölni, a csont az csont marad, és halott. A hercegnő pedig, akinek csalánból kell köpenyt készítenie, még azután is szenved a csalán okozta sérülésektől, miután végzett, a fájdalmai nem múlnak el egy csettintéssel. A halott halott marad, csak hozzá még sokszor keserű, őrült, vagy rémesen gonosz. És ami sötét és elborzasztó, mint a goblinpiac, vagy az ott időző tündérek, az valóban sötét és emberalatti marad. Itt, ha Marra kifakad, hogy a világ milyen kegyetlen hely, minden szereplő értetlenül néz rá, hogy miért, hát milyen lenne?
Azonban, szerencsére, olykor mégis akadnak pillanatok, amikor kiderül, hogy azért mégse minden gonosz és sötét.
A sötét, keserű és kegyetlen események közben felragyognak olyan kegyelmi pillanatok, amikor minden mégis csodás, fényes – olykor meg nagyon vicces – lesz, és ami történik, az meghatja vagy megnevetteti nemcsak a szereplőket, hanem az olvasót is. Kevés olyan alkotó tudja ezt, mint Kingfisher, hogy a legsötétebb dolgokat is fel tudja oldani egyetlen mondattal vagy eseménnyel. És a szerző nagyon komolyan veszi a saját világát és annak minden elemét, pont ezért olyan jó az egész, és hat töményen az olvasóra.
Lehet, hogy a szentek kommunikálnak egymással? Van valami hely, ahová elmennek, és ott feltett lábbal beszélgetnek, mialatt a fejüket ingatják a halandók gyarlóságain?”
Bár a történet szempontjából azért Kingfisher nem mindent bontott ki vagy mesélt el, így bennem a történet végén maradt hiányérzet. Nem derül ki, miért, hogyan és milyen démon szállta meg a tyúkot, pedig annyit emlegetik démoni megszállottságát, hogy jó lett volna többet olvasni róla. És az elátkozott vidékről, ahol Marra a történet elején elég sokáig kóborol, és beteg – bár nagyon is ép lelkű – emberekkel találkozik, nem tudjuk meg, miért terjed, hogyan jött létre, és milyen szerepe van a teljes történetben.
Ennek ellenére nagyon erős történet az álnéven publikáló írónő (eredetileg Ursula Vernon gyerekkönyvíró) regénye, amely csak 352 oldal, mégis sok mindent elmond a világról, a nők benne megélhető szerepeiről, sőt, még a párválasztás rettentően béna, sokszor kínos, vagy nevetséges helyzeteiről is.
És mindezt nagyon igényes irodalmi nyelven, tele abszurd párbeszédekkel és poénokkal. Nem véletlen nyerte el a történet 2023-ban a legjobb sci-fi és fantasy regényeknek járó Hugo-díjat.
– Fel tudsz támasztani egy egész hadseregnyi halottat, hogy megküzdjenek az őrökkel?
– A holtak serege csak úgy hangzik, mintha jó ötlet lenne. Aztán ott áll az ember ezer vak, összeasszott porhüvely előtt, akik csak annyit tudnak, hogyan kell ölni, ölni és egyre csak ölni. Ennyi erővel pestises hullákat is dobhatnánk a városra.”
A regényhez ráadásul az utószóban még kapunk egy kis pluszt is, egy kis különlegességet, amitől még szerethetőbb az egész. Kingfisher elmeséli, hogy abból az egyetlen sorból, amely egy bolt parkolójában jutott eszébe: „melletted egy csontból készült kutyával”, hogyan jött létre a teljes történet. Ami megint egy annyira abszurd, teljesen Kingfisheres sztori, hogy az embernek kedve támad csak még többet, és még többet olvasni tőle.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
