Két olyan túlhasznált sémát, mint az időutazásos sci-fi és a romantikus történetek „ellenségből szerelmesek” trópusa, nem igazán lehet találni. Viszont ha ez a kettő egyesül, az tud még meglepetéseket okozni, valami újat, nehezen megfejthetőt és mégis gyönyörűt teremteni. Nagyjából így lehetne összefoglalni az Így veszíted el az időháborút kisregényt.
Amal El-Mohtar és Max Gladstone (a Nagyrészt halott írója) kisregénye ismerősnek tűnhet sci-fi-olvasóként, ha követtük az elmúlt években az SFF irodalmi díjátadókat vagy csak a booktube angol nyelvű zugait. Ugyanis 2020-ban szinte minden jelentős díjátadóról el tudta hozni kategóriájának szobrocskáját: BSFA-díj, Nebula-, Locus- és Hugo-díj, csak hogy a legfontosabbakat említsük. Sőt, azóta mintha kisebb kultstátuszt is szerzett volna, hiszen 2023-ban egy mókás nevű twitterezőtől induló trendnek köszönhetően Amazon bestseller lett, olyan népszerű sorozatokban is feltűnt, mint a Heartstoppers, és a megfilmesítési jogokon is túladtak a szerzők. A könyvben sűrűsödő ötletek és írói bravúrok együttesét nézve ennyi díj, dicséret és népszerűség bizony megérdemelten gyűlt össze.
Az Így veszíted el az időháborút a távoli jövőben játszódik, ahol két ellentétes fél – az Ügynökség és a Kert – dolgozik egymás ellen, hogy kölcsönösen kiiktassák a másikat a lehetséges összes jövőben. A multiverzumszerűen bonyolult idősíkok (itt: szálak vagy fonál) machinációjában a két oldal legjobb ügynöke, Vörös (Ügynökség) és Kék (Kert) is ezt az idő és tér feletti harcot vívja, amiben igyekeznek kölcsönösen keresztbe tenni a másiknak. Aztán az egyikük hagy egy levelet a másiknak, amivel újfajta hajsza veszi kezdetét. Meglátni és tisztelni a másikban a tehetséget. Megtalálni a közös hangot. Mindezekből pedig lassan gyengéd érzelmeket kezddenek táplálni a másik iránt, amibe aztán beszivárog a folyamatos félelem, hogy egyszer észreveszik őket, és mindezt elveszíthetik.
Hogyan törhetnek ki az átláthatatlan és soha véget nem érő háborúból?
Vörös és Kék szerelme bár tartalmaz személyes jegyeket, amelyekből megérthetjük, miért is vonzódnak egymáshoz – ennek hitelességét az is emeli, hogy Gladstone és El-Mohtar úgy írták meg a könyvbeli levelezést, hogy nem tudták előre, mit fog írni a másik szerzőtárs (leszámítva az előre lefektetett cselekményvázat).
Ám ennek ellenére karaktereik sokkal inkább archetípusok, szimbolikus figurák. Vörös színe már eleve egy erőszakosabb jellemre utal, amit első megjelenésével, amikor vércsatakos ábrázattal elkönyveli magában egy csatamező közepén, hogy „ez jó móka volt”, meg is erősít. Az őmögötte álló Ügynökség működése is csak ezt a képet bővíti: ők képviselik az erőt, a technológiát, ahol az egyént mint érző lényt lassan és biztosan felszámolják. A velük szemben álló Kert és ügynöke, Kék a megfontoltságot, a hosszú távú tervezést és a természetközeliséget képviseli, ahol bár egy „kaptártudatként” mozog együtt mindenki, mégis jut idő olyan földi örömökre, mint az evés vagy az olvasás csodálata. Az elnagyolt karakterek pedig számos asszociációt képesek behívni, amivel az egész kisregény értelmezése olyan sokrétűvé válik, mint a szálakon vívott időháború. Így akár a politikai olvasattól (például republikánus-demokrata szembenállás Zachary Houle kritikus értelmezésében), a Ház a tónál háborús változatán át egészen egy egyszerű „ellenségből barát” trópusig számtalan dolgot láthatunk bele. Gladstone és El-Mohtar valószínűleg okkal hallgat el sok információt ahhoz, hogy az értelmezésben ne függjünk az általuk vázolt jövő korlátaitól.
Egyetlen szomorú felismerés viszont nem (vagy nagyon nehezen) tud kimaradni az Időháború értelmezésből: a belefásulás a polarizáltságba.
Ahogyan egy végeláthatatlan Twitter-flame vagy egy kommentháború két tisztán dekódolható szélsőség között, úgy Vörös és Kék átláthatatlan időháborúja is fárasztó a résztvevőknek. És leginkább elválaszt minden olyantól, ami akár közös nevező is lehetne. Ám mivel az idő egy lapos kör (ahogyan azt már tudjuk a True Detective óta), az ebből való kilépés esetükben szinte lehetetlennek tűnik. Ezt az érzést erősíti a kisregény több vonása, rögtön a világának hiányos felvázolása is: a különböző idősíkokat meghekkelő küldetések hasonló módon épülnek fel, végeláthatatlanok, amelyben egy idő után sem célt, sem pedig véget nem találni. A kiküldött ügynökök tényleg csak porszemek egy, valószínűleg a vezetők számára is átláthatatlan rendszerben. Így, annak ellenére, hogy az időháború koncepciójában számtalan olyan lehetőség lenne, ami fel tudná rázni az időutazós sci-fit, a szerzőpáros nem él ezzel. Mivel egyrészt science fictionként pozicionálják általában a könyvet, a világ ki nem dolgozása joggal okozhat csalódást. Viszont ez nem bug itt, hanem feature. A világ átlátása kihívás, és ez remekül rezonál a mostani zeitgeistra, ahol a minket körülvevő folyamatok olyan komplexnek érződnek, hogy fárasztó, megerőltető koncentrálni rájuk, ráadásul kisemberként ráhatásunk sincs. De vajon tényleg így van ez? Az Így veszíted el az időháborút erre próbál frappáns választ kínálni lezárásával is, ami annyira szövevényes, mint maga a háború és a kisregény már említett prózája. Pont emiatt áll kézre a megfejtés, hogy a feloldás annyira elképzelhetetlen jelen tudásunkkal, hogy elbeszélni is nehéz. A futurisztikus csavarokkal tarkított lezárás pedig a fentiekhez hasonlóan – hol hiányosan, hol túl futurisztikusan – áll össze, hogy az már szinte befogadhatatlannak hat.
Ezt a cirkalmas világot egészítik ki majdnem tökéletesen a költőien megkomponált sorok, a túlírtság határán egyensúlyozó próza. Kreatív írásban purple prose-nak (szabad fordításban: „lilázásnak”, lila ködnek) nevezik azt, amikor egy író nem érzi, hol a határa a metaforáknak, hasonlatoknak és egyéb írói képeknek, ami élvezhetetlen, de minimum nehezen olvasható szöveget eredményez. Ezzel pedig az Így veszíted el az időháborút-ot is meg szokták vádolni, és valahol kicsit joggal. Rövid, a levélforma miatt gyorsan olvasható, viszont nem árt odafigyelni, hiszen az események gyorsan pörögnek a futurizmussal és költőiséggel egybeszőtt képek hajtásában. Az olyan mondatok, mint a „fegyverzete és vértje úgy hajlik vissza a testébe, ahogy a rózsa szirmai csukódnak be alkonyatkor” a kommunikáció legtermészetesebb formája.
Ezek önmagukban tudnak nagyon élvezetes képek lenni, és szöveget sem dobja át a giccs vagy a túlírás palánkján (még ha van ebben azért egy erős „ízlések és pofonok” faktor is). A magyar fordítás esetében ez a bravúr Heinisch Mónikának köszönhető, aki képes végig stílusos mederben tartani az angolul is kihívást jelentő szöveget. Heinisch által több, tényleg költői sorral gazdagszik a fordítás, semmint ízig-vérig „lila prózával”. Amikor kell, a díszítés vicces eszköz a szereplők incselkedésében, máskor pedig a mély érzelmek kifejeződése.
Viszont akár az eredetit, akár a fordítást olvassuk, a barokkos túlzások folyamatos jelenléte, már-már túltengése miatt könnyen elterelődhet a figyelem, ami pedig egyenes út a cselekmény elvesztéséhez. Sőt, megkockáztatom azt is, hogy az Így veszíted el az időháborút első olvasásra nem adja meg magát mint szöveg. Nehéz pusztán leveleken és közbeiktatott leírásokon keresztül belerázódni a Vöröst és Kéket körülvevő világba, mert minden természetesnek és magától értetődőnek van tálalva – ahogyan valószínűleg a szereplők szerint ez ilyen érzés. Egy újraolvasás esetén ezek a nehézségek már könnyebbek lesznek, és jut idő az elsikkadt részek felfedezésére.
Mégis, pont ezek miatt válik egy irodalmilag érdekes olvasmánnyá az Így veszíted el az időháborút.
Megosztó, az kétségtelen, főleg egyes írói döntései miatt. Ám Max Gladstone és Al El-Mohtar írói kísérlete annyi mindennel együtt tud rezonálni, hogy már emiatt is érdemes egy esélyt adni neki. 250 oldal nem nagy ár érte.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
