Az élőszereplős Lilo és Stitch remake kevés, de lényeges változtatásokkal meséli újra a rajzfilmből ismert sztorit, ezért nem csak nosztalgiát képes ébreszteni.
HIRDETÉS
Az elmúlt három évtized során készült Disney-féle élőszereplős (illetve fotorealisztikus) rajzfilm-feldolgozások esetében már minden lehetséges koncepciót kipróbáltak. Voltak közöttük teljes átértelmezések (lásd Demóna), az eredetivel szinte teljesen megegyező újraalkotások (mint Az oroszlánkirály), és akadtak mindössze némi kiegészítéssel élő átdolgozások is (például A kis hableány). A Lilo és Stitch – A csillagkutya adaptációja az utóbbi kategóriába tartozik, vagyis amolyan köztes megoldást követve az alapsztorit nagyjából meghagyja, de bizonyos dolgokat hozzáad.
Maga a kiinduló helyzet kritikánk tárgya esetében is ugyanaz, mint ami a 2002-es változatban volt: egy bolygóközi hatóság elől menekülő űrlény a Földön szenved hajótörést, ahol a kinézete miatt kutyának vélik, és egy hawaii kislány, Lilo (Maia Kealoha) örökbe fogadja, tőle kapja aztán a Stitch nevet. Az eredetileg pusztításra teremtett lény nagy felfordulást okoz, ez pedig kifejezetten kellemetlen a lány nővére, Nani (Sydney Elizebeth Agudong) számára, aki szüleik halála után a családfenntartó szerepében találta magát. És mivel láthatóan küszködik, a gyámügy el akarja venni tőle a húgátt. Közben megjelenik két másik földönkívüli (Zach Galifianakis, Billy Magnussen), akik azért érkeztek, hogy elkapják Stitch-et.
Noha a cselekménybe nem nagyon nyúltak bele, a kevés eltérésnek mégis nagy jelentősége van.
A Lilo és Stitch új verzióját éppen az teszi érdekes feldolgozássá, hogy felületesen szemlélve szinte pontosan ugyanazt nyújtja, mint az eredeti, de ha egy kicsit jobban belegondolunk, a módosítások lényegi eltéréseket okoznak.
Ráadásul az eltérések többnyire indokoltak is, csak egy-két példa akad a feleslegesnek tűnő változtatásra is – ilyen az egyik űrlényszereplő kihagyása, vagy hogy Stitch alkotóját itt negatívabb figurának ábrázolják –, de ezeknek a történet szempontjából igazi jelentősége nincs. Egyébként az újítások, hozzáadott részletek jellemzően azt a célt szolgálják, hogy a történet komolyan vehető legyen, működjön a hús-vér színészekkel elmesélve is. Az például a rajzfilmben jópofa geg, hogy a Stitch-et üldöző idegenek csak egyszerűen emberi ruhát vesznek fel magukra, és így is el tudnak vegyülni a helyiek között – de ugyanez az élőszereplős remake-ben már túlságosan karikatúraszerű lenne. Emiatt érthető, hogy a készítők variáltak rajta annyit, hogy adtak ezeknek a figuráknak egy olyan szerkezetet, amelynek segítségével meg tudják változtatni a külső megjelenésüket.
Ugyanezen okból szintén indokoltnak tűnik a Lilo és Nani ügyében eljáró gyámügyis karakterének lecserélése: az eredeti mesében jó poén, hogy egy sötét öltönyös ex-hírszerző jár el a lányok ügyében, de az élőszereplős remake-be jobban illik a Tia Carrere által megformált szociális munkás. Mivel a drámát éppen az adja, hogy végig ott lebeg a filmben a két testvér elszakításának lehetősége, szerencsésebb döntés volt ezt a történetszálat komolyra, hitelesre venni. Ráadásul az, hogy ebben a verzióban a CIA-s Kobra Bubork ügynök (Courtney B. Vance) az űrlényt keresi, nagyon fontos adalék, hiszen realisztikusabbá teszi a sztorit. Nehezen elképzelhető ugyanis, hogy a valóságban nem küldtek volna kormányügynököket a Hawaii-n lezuhant űrhajó és utasának felkutatására.
Mindegyik új adalék fontos, azonban a leglényegesebb ezek közül kétségkívül az, hogy itt sokkal jobban bemutatják Nani karakterét.
Míg ugyanis a rajzfilmben csak aggódó nagytestvérként, illetve küszködő családfőként jelenik meg, ezúttal sokkal inkább azt a tényt hangsúlyozzák ki, hogy még ő is lényegében gyerek. Emellett a Lilo és Stitch remake felvillantja a lány saját drámáját is – nevezetesen, hogy le kell mondania a jövőről szőtt álmairól, ha ő maga akarja ellátni és nevelni a húgát. Az, hogy ez alkalommal az ő perspektívája is érvényesül, nagyon sokat jelent a történet szempontjából, mert ettől az adaléktól a könnyed gyerekmese valódi családi drámává válik.
A lányok kapcsolatát is jobban bemutatja az új verzió, mint a rajzfilm: nagyon szépen tudják érzékeltetni, mennyire faramuci helyzet az, hogy Lilo és Nani között egyszerre van testvéri kötődés, valamint szülő-gyerek viszony, ezt pedig egyikőjüknek se könnyű kezelni. Nagyon sokat jelent, hogy remekül eltalálták a színészválasztást: Sydney Elizebeth Agudong a drámai és a komikus jelenetekben egyaránt tökéletesen helytáll Naniként, és nagyon jól működik a párosuk a Lilót játszó Maia Kealohával, aki mintha csak a rajzfilmből lépett volna elő.
Noha a sztorit kissé drámaibbá tették, az eredeti változat humorát szépen átemelték, és akcióban sincs hiány, emellett külön érdeme a remake-nek, hogy tökéletesen sikerült a karakterdizájnok átvétele.
A rajongók örömére mindegyik űrlény kinézetét megtartották olyannak, amilyen a rajzfilmben volt, az animáció pedig elég igényes és életszerű ahhoz, hogy valóságos figuráknak tűnjenek, így nem hatnak furcsán az emberek mellett.
Lényegében a számítógéppel animált szereplők is olyanok, mint maga a film: egyszerre tudnak nosztalgikus hatást kelteni és kicsit másnak hatni.
Bár a befejezéshez hozzáadott csavart egyesek kritikával illették – mondván, hogy tompítja a Lilo és Stitch fő mondanivalóját –, de igazából az is védhető. Egyrészt realisztikusabb, és ezért jobban illik egy élőszereplős változathoz, másrészt pedig ha más formában is, de ugyanazt üzeni ez a lezárás is, amit a rajzfilm: a család fontos dolog, és nem csak vérrokonokból állhat.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
