A Varázslókalauz önvédelmi sütéshez főhőse, Mona nem átlagos tizenéves lány. Árva, így a nagynénje családjával él, mindennap hajnali négykor kel, hogy nekiálljon kenyeret és péksüteményt sütni, amihez aztán csepp csavart ad: egy kis mágiát. Mona ugyanis kisebb mágus, aki rá tudja venni a muffinokat, hogy ne égjenek meg a kemencében, a kovászt, hogy akár városnyi méretűvé dagadjon, és a mézeskalács emberkéket, hogy önálló életre keljenek. Az élete békés mederben folyik, mindaddig, míg egy hajnalon egy halott lányt talál a pékségben, és a helyi főmágus őt vádolja meg a gyilkossággal.
A könyv, amely nem csak izgalmas, de ízletes is
A Varázslókalauz önvédelmi sütéshez című ifjúsági regény egyik fő jellemzője, hogy színes, szagos, ízletes – és olykor kifejezetten undorító. És mindez nem megy a történet rovására, sőt. Legyen szó akár arról, hogyan illatozik a kemencéből frissen kivett áfonyás muffin, hogyan dagad, böffent és terjeszkedik a kovász, vagy milyen undorító, mikor az embernek a hercegnői budi alatti alagutat kell megmásznia – minden olyan érzékletesen van leírva, hogy az ember szinte érzi az ízeket és az illatokat (ami nyilván nem minden esetben kellemes).
Ráadásul tele van hol elvetemült, hol meg cseppet „undi” poénokkal, ami szerintem az egyik legjobb tulajdonsága egy gyerekkönyvnek vagy egy ifjúsági regénynek.
És a T. Kingfisher álnevet használó, gyerekkönyveket és ifjúsági regényeket író Ursula Vernon igencsak ért ahhoz, hogy mosolygást vagy undort váltson ki az emberből – és emellett még nagyon jó író is.
– Meg tudnál ölni valakit a mágiáddal? – kérdezte a hercegnő halk, de szigorú hangon. (…) – Nem! (…) Akarom, mondani, nem, felség. Én nem… úgy értem, kenyérről beszélünk. Hogy lehet valakit kenyérrel megölni?”
A Varázslókalauzban ábrázolt világ nem egységes: kisebb városokból/városállamokból áll, az élükön hercegekkel/hercegnőkkel, akiket mágusok segítenek az uralkodásban. A mágiának is több szintje van ebben a világban. A helyi hercegnő legfőbb mágusa villámot tud lehívni az égből, és egyébként is csupa olyan képessége van, ami segíthet megnyerni a csatát egy támadó sereg ellen. Vannak mágusok, akik a víz segítségével kommunikálnak, amihez szintén nagy erő szükséges.
És persze vannak kisebb varázserővel rendelkezők, mint Mona, aki a tésztának parancsol, vagy a közelben lakó Elwidge mester, aki meg a deszkának. És a város valószínűleg egyik leghorrorisztikusabb mágusa az idős Dögnyúzó Molly, aki halott lovakat tud életre kelteni – és aki már az előző háborúban is kamatoztatta ezt a képességét, és ebbe nem kissé bele is őrült.
No meg ott van a Tavaszzöld Ember, az elvetemült gyilkos mágus, aki sorra öli a kisebb mágusokat a városban.
Aztán meg a nagyobbakat is. És ez a hír valamilyen okból nem jut el se a palotába, se a katonasághoz, így a gyilkossággal megvádolt Mona kénytelen nyomozni az ügyben. Egyrészt, mert őt vádolják meg a halott lány megölésével – aki szintén kisebb mágus volt -, másrészt mert az ő élete is veszélybe kerül.
Tészta kontra emberek
A történet egyetlen gyengéjének azt éreztem, hogy sokkal többet tudtam meg arról, milyen érzés belenyomni a kezünket a dagasztandó tésztába – egyébként kiváló! -, mint arról, igazából milyenek a fő karakterek. Akár Mona, akár az őt segítő és nála fiatalabb tolvajfiú, Orsó, de a hercegnő esetében is nagyon kevés a leírás a külsejükről, vagy a jellemükről. Nem tudni igazán konkrétan, miért rejtőzik a hercegnő olyan elszántan a saját palotájában, hogy szinte már el is tűnik, de Orsóról is túl keveset tudunk meg. És Mona családjáról és korábbi életéről is csak egy-egy gondolatot olvashatunk a sok dagasztás és menekülés között.
Mona igencsak harcias, nagydarab és szókimondó nénikéje, Tabitha néni már elevenebb, jobban leírt figura, ahogyan Molly is, de a csúcs – bármilyen meghökkentő is – Bob, a pincében szottyogó, némileg baráti érzelmű, de olykor patkányokra vadászó kovász.
Ahogyan sok szempontból az életre kelt és Monát segítő mézeskalács emberke is élőbbnek tűnik néha a hús-vér szereplőknél.
Számomra – a halott lány ellenére is – úgy tűnt, Kingfisher a Varázslókalauz önvédelmi sütéshez kezdetben talán csak egy jó sztorit akart elmesélni a mágikus lányról, a mézeskalács emberkéről meg a kovászról, tele jó poénokkal, no meg ízletes – és persze olykor gusztustalan – leírásokkal. Először még a halott lány megtalálása is inkább csak zavaró momentum, mert nem lehet sütni tőle, vagy a törzsvevőkkel társalogni, és csak amikor Mona is veszélybe kerül, akkor kezd komolyodni a hangulat.
És aztán az egész átmegy egy cseppet horrorba, amikor Mona a város leghírhedtebb negyedében, a Patkánykönyökben kóborol, vagy a mániákus gyilkos elől menekül. De a leginkább akkor, amikor a várost megtámadja a sereg, amely mindent felgyújt, és mindenkit halomra gyilkol.
A szerző, Ursula Vernon amúgy is tobzódik a lágyabb és keményebb horrorban, legyen szó felnőtteknek szóló vagy ifjúsági regényről. Kingfisher álnéven több klasszikus mesét is széttrollkodik ilyen módon, legyen szó Csipkerózsikáról, vagy a toronyba zárt lányról (Thornhedge), persze a maga módján, úgy “kingfisheresen”, amelyeket szívesen olvasnék magyarul.
A szereplők is valamiképpen innentől kezdve lesznek hangsúlyosabbak, mint a sütés és a könnyed mágia a sütikkel. Monának minden erejét be kell vetnie, hogy a sütik és a kovász szintén horrorisztikus változatával megmentse a várost, és Orsó, a hercegnő, Tabitha néni, meg a palotában élők is végre igazi karaktert kapnak, akik bármit hajlandóak kockáztatni mások megmentésért.
Nem annyira rejtett társadalomkritika
Sok helyen olvasható ki a felnőtt világ kritikája a Varázslókalauzból – és egyáltalán nem rejtetten.
Mona egészen konkrétan felteszi a kérdést, hogy amíg néhány gonosz mágus szabadon garázdálkodott – az egyikük gyilkolt, a másik meg puccsra készült -, azalatt mit is tettek a felnőttek. Akár a hercegnő, akár a legfőbb mágusa, de még a katonák is: mind valahol a háttérben lebzseltek, anélkül, hogy bármit is észleltek volna a veszélyből. Vagy ha mégis – akkor meg lapítottak. És emiatt kellett két gyereknek, egy harcias pékfeleségnek, meg egy csontváz lovon közlekedő, őrült asszonynak átvennie az irányítást.
Ha egy egész város fölött uralkodsz, felelős vagy érte. Nem pár gyereknek meg egy csontlovon ülő őrült nőnek kellene helyrehozni a kalamajkát, amelyet hagytál bekövetkezni.”
És ahogy egyre több az ilyen típusú kérdés, ehhez illeszkedve a történet hangulata is rendesen elkomorul. Míg kezdetben Mona narratív szövege hemzseg a szórakoztató és ütős poénoktól, később átveszi a helyét a komor filozofálás a felnőttek felelősségéről, és arról, miért a gyerekek dolga lett a város megmentése.
És a szerző itt még nem áll meg, mert tetten érhető egy, a tehetetlen felnőttvilággal kapcsolatos másik kritika is, a mágusok és a „normális” emberek megkülönböztetése témájában.
Mivel Mona tudománya nem veszélyes – gondolják az emberek, akik nem ismerik Bobot –, sőt, a mézeskalács emberkék táncoltatása kifejezetten szórakoztató, neki „elnézi” az átlagpolgár a „másságát” – bár persze itt se mindenki. Még a pékség rendszeres vásárlói között is van olyan, aki Mona megvádolása után többé nem megy oda vásárolni.
Ehhez járul még az a hadjárat, ami a mágusok ellen indul. Bármilyen mágiával is rendelkezik egy mágiatudó, és akár használja, akár nem, az új rendelkezések szerint regisztráltatnia kell magát, „csak hogy tudják, hogy létezik”. Aztán adott esetben fel- vagy kihasználhatják, rosszabb esetben be is zárhatják a tudománya miatt.
Ennek még undorítóbb formája a rengeteg falragasz, szórólap, amin felhívják a lakosság figyelmét arra, hogy a veszélyes mágusok bárhol ott rejtőzhetnek, és megparancsolják mindenkinek, hogy gyerek a szülőt, felnőtt a gyerekét, testvért, barátot vagy bármely hozzátartozót jelentsen be/fel, ha az rendelkezik mágikus képességekkel.
Túlzottan is ismerős ez a módszer, ezért is üt olyan nagyot a dolog.
Ugyanilyen nehéz és fontos téma Molly sorsa, akit a háborúban örömmel felhasználtak arra, hogy halott lovakat – és valószínűleg halott katonákat is – ébresszen fel a képességeivel, de a győzelem után egyszerűen megfeledkeztek róla, szinte eldobták, mint egy használhatatlan tárgyat. (Amikor viszont ismét veszélybe kerül a város, természetesen ismét felmerül a kérdés, hogy felhasználhatóak-e újból a képességei.) A kérdés a társadalom felelősségéről itt is erősen tetten érhető – és bőven lehetne említeni példákat a való világból. Első világháborús katonák, akik a gáztámadások áldozataivá váltak, amerikai veteránok bármely háborúból, akik a hazatérés után nem találják a helyüket, poszttraumás stressz szindrómában küzdő katonák bármely háborúból… Molly sorsán keresztül mind megidéződnek. Sőt, részben Mona karakterén át is, aki majdnem belehal abba, hogy megmenti a várost, mégis érezhető az ott élők irányából az elvárás: ha újabb veszély leselkedne a városra, használja csak a képességeit, akár erején felül is. (De amikor nincs épp szükség rá, vonuljon szépen vissza.)
Ha a város ismét veszélybe kerül, mindenki emlékezni fog rá, hogy legutóbb te mentetted meg őket, elfelejtik viszont a sok ocsmány és kimerítő dolgot, amibe majdnem belehalátál, ami miatt egy hétgi aludnod keleltt utána, és ami miatt a fejfájásod három napig nem csillapodott.”
Érzékletes leírások
Kingfisher tehát nagyon is elgondolkodtat, de szerencsére a regény emellett azért bőven szól a sütésről és a süteményekről is (és az ütős poénokról). A leírások pedig tényleg annyira érzékletesek, hogy az ember simán el tud képzelni egy, a regényből készült fantasy filmet, amelyben a menetelő Mona vállán ott vezényel a mézeskalács emberke, Bob meg a pincében szottyog, miközben patkányokra – és néha emberi betolakodókra – vadászik.
És bár a szerző az utószóban arról ír, hogy a regény írásakor nem is tudott sütni – ahogyan, állítása szerint most sem tud -, mégis, tökéletesen írja le azt, hogy milyen érzés a kezünkkel belemerülni egy tál dagasztandó tésztába, vagy a frissen sült süti illata.
De épp ilyen érzékletes, részletes és nagyon érdekes annak a bemutatása is, hogyan és mire használja Mona a sütis mágiát (amit valószínűleg sok olvasó kitanulna, köztük én is). És mert a Varázslókalauz önvédelmi sütéshez nemcsak egy „sütis könyv”, hanem humoros, izgalmas, de nagyon is elgondolkodtat, én szívesen olvasnék akár egy folytatást is, amelyben Bob, a kovász épp világuralmi terveket dédelget.
Ráadásul veszélyes könyv is, hiszen az elolvasása után lehet, hogy másképp nézel majd a kovászodra, vagy nem bírod majd megenni a karácsonykor sütött mézeskalács emberkéket.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
