A Mezsgye az elmúlt évek legígéretesebb magyar képregényes projektje. Egy elképesztően hangulatos, szenzációsan szép ötletkavalkád, amiből már most sokkal, de sokkal többet szeretnénk.
HIRDETÉS
Egy dolog rögtön elemi erővel szúrja ki a szemünket: a Mezsgye fantasztikusan néz ki. Kovács Péter monokróm, erősen kontrasztos és részletgazdag ceruzarajzai azonnal beszippantják az olvasót, és egy – a hazai képregényes felhozatalban – semmi máshoz nem fogható, elképesztően erős atmoszférát teremtenek meg. Egy olyan atmoszférát, amelynek alapját nagyon tudatos, remek érzékkel összepárosított ellentmondások adják. A sötét, horrorisztikus, néha kifejezetten részletgazdag, máskor inkább impresszionista jellegű hátterek előtt ugyanis jóval lágyabb vonalakkal megrajzolt, kissé bohókás, a 70-es/80-as évek rajzfilmjeit idéző figurák bukkannak fel. Mintha csak Rejtő Jenő, Korcsmáros Pál által életre keltett figurái bandukoltak volna véletlenül át egy Conan kegyetlen kardja kötetbe. Vagy még inkább egy Barry Windsor-Smith által illusztrált Lovecraft agymenésbe.
Ám a részek ambivalens viszonyából mégsem a dichotómia széteső kettőssége születik meg. Éppen ellenkezőleg, egy nagyon sajátos egység. A Mezsgye nem pusztán egymás mellé rakja a hangulatilag látszólag ellentétes elemeket, hanem szépen összefésülve egy új világot teremt azokból. Azt a világot, amit Lovecraft vagy Robert E. Howard is írhatott volna, ha Kelet-Európában születik/élt volna. A felfoghatatlan borzalom találkozik a visszafogott és fanyar humorral. A Mezsgye világában a groteszk őrület nem tör be a világba, hiszen mindig is része volt annak. Ennek megfelelően pedig annak megjelenését nem is a téboly, pusztán a fáradt beletörődés kíséri. “Megjelent Cthulhu?! Akkor biztos kedd van.” “Egy óriáspók ütött tanyát a falu határában? Jól van ez így!”
A címadó Mezsgye egy kiszámíthatatlan, halálos anomáliákkal és egyéb bizarr jelenségekkel tűzdelt pusztaság. Ennek kincseit kutatják a poszták, a Mezsgye félig ember-félig növény felfedezői. Kalandorok, akik újra és újra próbára teszik a szerencséjüket, hogy újra és újra belehaljanak a Mezsgye szeszélyeibe.
Sztalker, Lovecraft és Spencer-Hill filmek.
Többek között ezekből is merítettek a Mezsgye alkotói, amit nem is tagadnak. Sőt, büszkén vállalják azokat, de ami még fontosabb: remek érzékkel mixelik és háziasítják össze a látszólag egymással nehezen összeilleszthető elemeket. Fontos, hogy ezek az áthallások végig megmaradnak áthallásnak. A Mezsgye nem egy horrorköntösbe bújtatott Café Postnuclear. Látható és érezhető, hogy az alkotók honnan merítettek, de nem bombáznak minket konkrét utalásokkal és kikacsintásokkal. Így bár Tarkovszkij filmjeitől, a weird és gótikus horror nagyjain át egészen a Futurama hipnobékájáig sok minden eszünkbe juthat, de sosem érezzük, hogy valaminek a másolatát olvasnánk. Az inspiráció itt tényleg inspiráció. Így a végeredmény sem egy fárasztó utalásszedet, hanem valami egészen új. Vannak például lovecrafti elemek, de a képregény jóval több, mint egy Lovecraft-hommázs. Az összkép teljesen egyedi és kiszámíthatatlan.
Noha utóbbi talán a kötet egyetlen apró negatívuma is. A világ érdekes és meglepő. Szinte minden oldalon találhatunk valami olyan bizarr újdonságot, amire garantáltan nem számítottunk. Lakatos István (Szegedi János Péter társíróval) nemcsak jó érzékkel teremti meg a Mezsgye egyedülálló világát, de jó útikalauz is. Szépen, fokozatosan vezet minket be a képregény helyszínéül szolgáló város, a Mezsgye határán lévő Kamberg sajátos mikrokozmoszába, miközben nem rágja a szájunkba a világ szabályait, hanem hagyja, hogy magunknak, a cselekmény közben fedezzük fel azt.
Csak éppen a kiszámíthatatlanság egyelőre a cselekmény fővonalára is érthető. Mármint arra, hogy még egyáltalán nem tudjuk, hogy hosszú távon miről fog szólni a Mezsgye. A most megjelent 120 oldalas kötet még csak expozíció. Noha roppant érdekes dolgok történnek benne, a fókusz még csak a világ és a főbb karakterek megismerésén van.
A prológus fejezet szépen bemutatja a Mezsgye lényegét, az Azok a repülő seggfejek című első fejezetben pedig megismerjük Kamberget és a legfontosabb lakóit. Különösképpen a főszereplő Kane és Tomek párosát, akiket az alkotók a Spencer-Hill duóhoz hasonlítottak. Ám a karakterek jelleme (morcos, profi öreg és hebehurgya, nyúlánk tanítványa) és humora miatt az Ötvös Csöpi – Kardos doki párostól sem állnak messze. Ez a Stan és Pan-dinamika nem véletlenül örökzöld, az ellentéteken alapuló jellemhumor megunhatatlan és itt is remekül működik. Azonnal szerethetővé teszi a figurákat, ebben a külsőségeiben meglehetősen nyomasztó világban.
De a főszereplőkön túl még egy rakás, első pillantásra is érdekes vagy vicces karaktert, mitológiai elemet vagy rejtélyt belengetnek az írók. Maga a – A Sztalker zónájára emlékeztető – Mezsgye csak a jéghegy csúcsa. Vannak itt “azok a repülő seggfejek” (bizarr, lebegő horror angyalok), óriáspók, polgármester, akinek a mellkasán van az arca és egy nagy, bölcs béka.
A második fejezetben pedig ismét egy kisebb rakás, roppant szórakoztató és egyedi figura kerül a képbe. Velük pedig újfent csak elborultabb lesz a Mezsgye világa. A karakán, magának való tolvaj lány, Ebba, és a telepata szőrmók, Fran ugyanis egészen olyan, mintha Picur és Pom-Pom dark fantasy megfelelői lennének. Melléjük pedig csatlakozik még pár elborult arc, akik lecsúszott, kelet-európai öngyilkos osztagként szállnak szembe az első fejezetben említett óriáspókkal. Mind vizuálisan, mind pedig humorban a kötet csúcsa ez a pókírtó kaland. Órákig lehet gyönyörködni a szakadó ízeltlábak és kiömlő rovarbelek kontrollált káoszában. (Az egyik köztes borítón pedig mintha H.R. Giger munkássága idéződne meg a bizarr, egymásba folyó lények groteszk masszájában.) Szenzációsan szórakoztató epizód, még úgy is, hogy a felmerülő kérdésekre konkrét válaszokat – honnan jött, hová ment a pókszörny és miért – továbbra sem kapunk.
Így a legnagyobb rejtély mégis az, hogy ténylegesen milyen történetté állnak majd össze ezek a már önmagukban is szenzációs ötletek. Ám még az sem feltétlen baj, ha nem kapunk nagy válaszokat a kérdéseinkre, csak epizódikus jelleggel látunk újabb és újabb kalandokat ebben a megkapóan szürreális világban, ezekkel a baromi szórakoztató karakterekkel és ötletekkel.
Így az már most tiszta, hogy a Mezsgye az elmúlt évek legizgalmasabb magyar képregényes meglepetése.
Egy szenzációsnak ígérkező, teljesen sajátos és meglepő műfaji koktél. Ha a történetet és a rejtélyeket is sikerül olyan szépen kidomborítani, mint a szemkápráztató képi világot, akkor a Mezsgye akár minden idők legjobb hazai képregénysorozata is lehet. Csak el ne haljon félúton!
Nem elegáns egy kritika végén a termék megvételére buzdítani, de az az igazság, hogy nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. Emiatt pedig minden képregénykedvelőt csak buzdítani tudok arra, hogy menjen fel a Mezsgye Patreon oldalára és támogassa a projektet. Ha a magyar képregény sorsát szívén viseli, akkor különösen, de azok is, akik eddig valami banális okból (“mert olcsó, amatőr, nem ismerem”) ódzkodtak a hazai képregényektől. Utóbbiaknak lesz csak igazán nagy meglepetés, hogy “hát ezt így is lehet?!”. Mert bizony a Mezsgye első ránézésre abszolút világszínvonalú cuccnak tűnik, ami megérdemli, hogy hosszú életet fusson be.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
