HIRDETÉS

HIRDETÉS

Képregény

Café Postnuclear 2 – Kicsit karcos, kicsit zavaros, de a mi apokalipszisünk!

Hét év várakozás után végre befutott a Café Postnuclear 2. (és egyben harmadik) kötete. A folytatás (és lezárás) megtartotta az elődje érdemeit, de a hibáit sem sikerült teljesen kiküszöbölni. Ám összeségében így is egy szórakoztató és hiánypótló hazai képregény.

HIRDETÉS

HIRDETÉS

Amikor 2015-ben (a Totalcar magazin fennállásának 15. éves évfordulójára) elkészült az eredetileg a szépemlékű Random online képregény antológiában debütáló Café Postnuclear a kötet valóságos blockbusternek érződött. Akkoriban a magyar képregény egy sokkal bizakodóbb állapotban volt. Még volt havi megjelenésű magyar képregény az újságárusoknál, és bizakodóak voltunk abban is, hogy időben elkészül a Nyugat+Zombik. Ebbe a közhangulatba érkezett meg a Café Postnuclear. A kádárkori Mad Max, ami egy egyszerű, de annál frappánsabb koncepcióra épült: hogy nézne ki egy poszt-atomháborús Magyarország a 80-as években. (Ha a Randomban történő – nem teljes verzíó – debütálását számítjuk, akkor ez volt az első magyar apokalipszis-képregény. Megelőzve így a Slusszkulcs Klánt és az eredetileg online megjelenő, majd a Világvégi mesék kötetben kiadott Paneldzsungelt is – amelyeket viszont fizikai formában elöbb adtak ki, csak közel sem kaptak olyan hírverést, mint a CP.)

A Szűcs Gyula (író) – Budai Dénes (rajzoló) páros jegyezte képregény tulajdonképpen fogta a Mad Max (és az azt koppintó posztapokaliptikus) filmek narratív és vizuális elemeit, majd megszórta egy jó adag 80-as évek nosztalgiával és utalással. A Barbárfivérektől a Moncsicsig, az Amigától a keleti blokk járműparkjáig: a Café Postnuclear egy retro-futurisztikus időutazás a VHS korszakba. Mai szemmel könnyedén lehetne rá legyinteni, hogy ez is csak a – mostanra igencsak kifulladó – 80-as évek mániát akarta meglovagolni. Pedig valójában az első kötet még az ezt a hullámot igazán bebikázó Stranger Things premierje előtt jelent meg.

HIRDETÉS

 

Ám, nincs mit szépíteni: a képregény elsődleges vonzereje és fegyverténye tényleg a nosztalgiában rejlik. Már csak azért is, mert a történetét tekintve meglehetősen vékonyka. Ami alapvetően, ebben a műfajban nem is lenne igazán probléma. Leszámítva, hogy a történet teljesen hirtelen, befejezetlenül ért véget. Persze az alkotók elmondása szerint eleve három részesre tervezték, csak ezt nem tudtuk előre. A hazai képregényes „piac” sajátosságai miatt így aztán sokáig a levegőben lógott. Eddig. A Café Postnuclear 2.-vel (ami magába foglalja az eredetileg tervezett harmadik rész eseményeit is) most már a teljes a történet.

A lényeg röviden: akinek tetszett az első kötet, annak valószínűleg ez is fog.

Hiszen minden téren több és nagyobb, mint az elődje. Sajnos igaz ez annak kiforratlanabb elemeire is.

A folytatás közvetlenül ott indul, ahol elődje véget ért: hőseink (Johnny, Szűcs Judit és a szószátyár Barbárfivérek) elindulnak Budára, hogy szembe nézzenek a Vizek mesterével, visszaszerezzék a rejtélyes urnát és esetleg megállítsák a sötét terveiben. Ehhez pedig a posztapokaliptikus filmek rezidens gonosztevőinek – úgy mint kannibál martalócok, amazon harcosnők, mutánsok és zombik – sokaságán vezet az út.

A Café Postnuclear sikere egyértelműen abból fakad, hogy a frappáns témaválasztással – és a Totalcar hátszelével – ki tudott törni a „képregényes” buborékból. A magyar Országút harcosa ugyanis egy olyan (papír)mozi koncepció, amire titkon mindig is vágytunk. Az utalás tengerben történő húsvéti tojás keresgélés („ott egy Orion logo, amott pedig egy Conan videokazetta!”) pedig könnyedén eltereli a figyelmet történet narratív hiányosságairól, vagy formanyelvi ügyetlenségeiről.  Budai Dénes szenzációs képivilága (és főként nagyszerű, élettel teli színezése) baromi erős atmoszférát teremtenek. Mindennek fényében pedig igazából mindegy is, hogy mi történik.

Egyszerűen csak élvezzük, hogy elmerülhetünk a poszt-szovjet atomsivatagban.

Mindezek természetesen a folytatásban is megvannak. Bár Budai rajzainak színvonala mintha egyenlőtlenebb lenne, különösen az ember/arc ábrázolása karcos, néha vázlatszerűen elnagyolt. Ám ez még tulajdonképpen beleillik a hangulatba – mondhatni kicsit megidézi az olasz poszt-Mad Max filmek szintén nem éppen kiforrott látványvilágát. Ami nagyobb gond az a mozgásábrázolás. Sajnos van, hogy az akciók zavarosak és nehezen követhetőek, a panelek elrendezése sem mindig áll szemre.  Sok összecsapás dinamikátlan és merev, nem érezzük igazán a lendületet.

Másfelől azonban olykor kifejezetten kreatív és váratlan vizuális ötletekre bukkanhatunk. Mint a népmesés betét, vagy a főgonosz monológja alatti pszichedelikus ámokfutás. Ahogyan a nagytotálok, egész oldalas panelek többsége elképesztő jól fest. Különösen, ha gépekről van szó. Amennyire változékony színvonalúak Budai karaktereinek fizimiskái, annyira egységesen brutál jók és részletgazdagok az általa rajzolt járművek, illetve harcigépek.   Kis érdeksség, hogy a kötet végén találunk pár oldalnyi fekete-fehér vázlatot, az eredeti, a Random magazinban megjelent Café Postnuclear képregény sosem elkészült harmadik fejeztéhez. Szintén lképesztően jól néznek ki. Sok helyen kidogozottabbak, mint a végtermék, annyira, hogy kedvünk lenne akár az egész történetet ebben a formában olvasni. Dacára annak, hogy csak úgy, mint – az eredetileg fekete-fehérre tervezett – A harag útja film esetében az élénk színvilág itt is rengeteget add a hangulathoz. A kötet színezése nagyszerű, az élénk, erős narancssárga dominancia tökéletesen idézi meg George Miller filmjének vizuális világát. Ahogy a csatorna jelenet zöldes, sötét képivilága is remek.

A cselekmény is maradt olyan szögegyszerű, mint az első részben.

Amiért kicsit kár, hiszen ez a kötet nem csak hosszabb, de valamivel több szereplőt is mozgat. Ám legtöbbjük karaktere majdnem olyan vékony, mint a papír, amire nyomták őket. Persze érthető, hiszen az egész Café Postnuclear vállaltan egy hommage-képregény. Egy rajongói tiszteletadás a 80-as évek posztapokaliptikus akciófilmjeinek, amelyekben szintén nem hemzsegtek a sokrétű és mély jellemek. Viszont kidogozottabb írással ez is jobban működni. Sajnos ugyanis az elkapkodott, és kissé zavaros finálé sem tudja megfelelően lezárni, és elvarrni az egyszerű sztorit. A végén sajnos több, kissé érthetetlen dolog is történik, amik megölik a katarzist. (Pontosan, hogy védte meg a főhős magát az agymosástól? Hova tűnt a törpebarbár? Ha a Doktor el tudott repülni Budára, hogy végezzen a főpappal, akkor minden más kissé felesleges volt.)

Persze cserébe ismét elmélyedhetünk a végtelen számú utalásban – az „újoncokra” gondolva a kötet végén ismét találunk magyarázó szószedetet. Ám, itt úgy érzem, hogy a kevesebb néha több. Bár ebben kétségtelenül az is közrejátszik, hogy az elmúlt években a filmek/sorozatok is túltolták már a 80-as évek poszt-modern megidézését, így hét évvel az első rész után már nincs meg az újdonság varázsa. És, hát nem is minden utalás lett szépen, kreatívan beépítve. Van egy pont például, ahol egy mondatban sikerül három klasszikus KJK könyv címét ellőni. Az ilyen húzások miatt olykor kifejezetten döcögős, nyekergők a dialógusok is.

Ezek amúgy főként a Barbárfivérekhez kötődnek, így felmerült bennem, hogy ez a két melák azért ilyen marha idegesítő, hogy ezzel idézzék meg a ’80-as évek tipikusan idegesítő comic-relief mellékszereplőit (mint amilyenek a Willow manói, vagy nos, maguk a Barbárfivérek.) Ez a humor hosszútávon sajnos már inkább a fárasztó. Ami utalás téren viszont hiányzott kicsit: az az, hogy kevés a vizuálisan egyértelműen felismerhető posztapokaliptikus budapesti helyszín.

Érdekes és alapvetően jó húzás volt a narráció gyanánt klasszikus, korabeli punk számok szövegének a beemelése.

Ám ezek elhelyezése lehetett volna szerencsésebb – pl.: más színű szöveg dobozban, fixen a lap alján/tetején – így ugyanis rendre egybefolyik a párbeszéddel/sima narrációval. Ami azoknak, akik nem ismerik fel rögtön a dalokat meglehetősen zavaró, és nehezíti a megértést.

Ám minden hibája és hiányossága ellenére a Café Postnuclear 2. (az első résszel egyetemben)  egy szórakoztató, jó tempójú, feszes és helyenként elég humoros képregény. Hangulatában és vállalásában abszolút hiánypótló darabja a hazai kínálatnak.  Még úgy is, ha nem mindig sikerül maradéktalanul felérnie a saját ambícióihoz. 

7 /10 barbárraptor

Café Postnuclear 2.

Szerző: Szűcs Gyula
Műfaj: akció-kaland képregény
Kiadás: Chameleon Comix, 2022
Rajzoló: Budai Dénes
Oldalszám: 148

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.