A nyolcadik és kilencedik epizóddal véget ért a Stranger Things 4. évada. A finálé simán precedens arra, hogyan kell egy évadot csúcsra járatni, még úgy is, hogy a nézése közben valahogy ott motoszkál bennünk a gondolat: lehetne ezt azért tömörebben, izgalmasabban, okosabban, valamint bátrabban is. Eposzinak eposzi, de a kezdeti lendületből mintha vesztett volna. Spoileres Stranger Things 4. évadzáró kritika.
A nyolcadik rész onnan folytatja, ahonnan egy hónappal ezelőtt abbahagyták. Nancy-t Vecna saját fejében tartja fogva. Kis kergetőzés után hamar kiderül, hogy a lapátkezű rém nem gyilkolni akar, csupán megüzenni Tizinek a tervét: lyukat ütni Hawkinsra, majd ráfolyatni Tótágast a városra. De mekkora hibát vét ezzel a szó legszorosabb értelmében vehető sült bolond (haha)! Nagyot. Ugyanis a lány mögött álló szedett-vetett csapat pillanatok alatt rájön a Vecna tervének stratégiai részleteire és kidolgoznak egy elhárítótervet, aminek a központja ismét Max, mint csali.
Eközben Mike-ék afelé a földalatti kísérletezésre átalakított bunker felé tartanak, ahol Tizit tüzelik fel a végső összecsapásra. A lány, miután visszakapja erejét és megtudja, hogy mindenki nyakig ül a szarban, el akarja hagyni az objektumot, hogy segítsen a barátain, de a kedves Papa sajnos nem engedi. Erőszakkal próbálja fogva tartani azzal az indokkal, hogy szerinte még nem áll készen a kis pszichokinetikus amazon a nagy összecsapásra. Egy kis erőszakos ez meg az után Tizi kiszabadul, lenyom egy helikoptert, csatlakozik Mike-ékhoz, de sajnos a Vecnával egyenesen konfrontálódó csapatnak csak távsegítséget tud nyújtani. Eközben Hopperék alig, hogy kijutnak a munkatáborból, már fordulnak is vissza, mert úgy gondolják, hogy ha a telepen fogvatartott lényeket molesztálják (mert azok egy kollektív tudat részei), azzal segítik a kölyköket a másik kontinensen.
Az évad első felvonásához hasonlóan a cselekmény tehát ugyanabban a struktúrában zajlik, mint az előző évadokban: mindenki hozzátesz valamit a gonosz elpusztításának folyamatához, mindezt csapatokba verődve.
A Stranger Things 4. finálé furcsa, mert egyszerre működik, meg nem működik
Kicsit bajban vagyok a negyedik évad fináléjával, mivel nem tudom, hogyan is érezzek a két epizódban látottakkal kapcsolatban. Írhatnám, hogy egy ambivalencia buborékában lebegek. Az első felvonásról írt kritikámban az évadot határozottan patent, kimagaslóan jól összerakott és szerkesztett szezon(rész)ként értékeltem és ezen a finálé sem változtatott. Viszont ez a két záróepizód valamiért csalódást okozott. Számos ponton úgy éreztem, hogy a cselekmény egyszerűen erektál, de nem ad annyi impulzust, amennyi szükséges lenne, és amennyi kiegyensúlyozná azt, hogy egy közel másfél órás és egy közel kettő és fél órás epizódot kell megrágni, ha a szeretnénk látni a végkifejletet. Ám annak ellenére, hogy nem kaptam meg azt, amit szerettem volna, és hiányzott a katarzis, mégis úgy érzem, hogy a Duffer fivérek mindkét részben tökéletesen helyükön tartják a karaktereket, csak az évad történetének ezen a pontját a szereplők nem tudnak egyenlő mértékben érdekesek lenni.
Azt éreztem, hogy a záróepizódok remixelik az eddigi Stranger Things évadok és negyedik szezon cselekményét és ugyanazt adják, csak egy kicsit máshogy. Emiatt az évadzárók kissé megúszósnak hatnak. Vecna szellemi legyőzése is szinte ugyanaz, mint amit az első felvonás végén láttunk, csak más díszlettel, némiképpen módosítva. Max kibővítetten szaladgál ugyanabban a szituációban, ugyanarra a zenére (kicsit ki is van már a tököm a dombra felfutkosással). Ugyanúgy beraknak egy emlékezetesnek szánt “muzikális” látványpillanatot, csak a popról váltanak a metálra. Tizinek alig akad nehezebb dolga, pedig aztán nagyon bereklámozza a két epizód azt, hogy Vecna nem szarral gurigázik. A végső harc pedig egyszerűen nem kielégítő, mert a főgonosz megalázása elmarad, sőt, voltaképpen Vecna valós fizikai küzdelem nélkül esik el (vagyis gyengül el annyira, hogy legyőzöttnek tűnjön), ami igencsak keresztülhúzza az évad alatt felépített nagyhatalmú gonoszról alkotott képet. Mintha a Stranger Things egy játék lenne, amiben levették a nehézségi fokozatot “könnyűre”.
Ezt a mixet bolondítják meg azzal, hogy teljesen eleresztik a gyeplőt és már nem igazán törődnek vele, hogy a sorozat immerzív legyen, csak a vegytiszta, mesés szórakoztatás a cél.
Emellett kicsit úgy gondolom, hogy a rengeteg karaktertől a végére zajos lett a finálé, ami egy bizonyos szempontból ilyen szereplővolumennél elkerülhetetlen. De még így sem érződik az, hogy a készítők parlagon hagytak volna karaktereket. Mindenki elérte az évadban betöltött pozíciójának csúcsát, csak éppen a tömeg miatt kevesebb figyelmet kaphatnak azok, akikre lehet kiváncsibbak lennének a nézők – bár ez már egy szubjektívabb része az értékelésnek.
Ám ennek ellenére is a sorozat felnövéstörténete a kontextusához mérten egyre szebb. A játékidőnek köszönhetően mindenkit sikerül valahogy emocionálisan szintet léptetni, de akit itt ki kell emelni, az bizony Will Byers. Aki, még ha csak egy hosszabb monológ erejéig is, de felállt a kispadról és végre látszott. A pillanata már nagyon erősen utal arra, hogy a hányattatott sorsú srácot nem csupán túlvilági lények traumatizáltak, hanem még az életének megélése is. Nagyon úgy tűnik, hogy igen szerelmes Mike-ba. S nemcsak arról a fájdalmáról kommunikál ebben a jelenetben, hogy a dolog esélytelen, hanem arról is, hogy rejtőzködnie kell, mert ha kiderül az igazság, akkor azzal a legjobb barátját is elveszítheti. Nagyon kevés sorozat tudja azt a fajta szenvedést, amit egy rejtőzködő homoszexuális tinédzser élhet át, ilyen tömören, mindenféle ideológiai prédikáció nélkül, nem szájbarágósan, nem tolakodóan kommunikálni. Úgy, hogy tökéletesen rezonálhat egy heteroszexuális személy emocionális tapasztalataival is. Éppen ezért működik a cselekmény adott szituációjában vigasztaló szövegként és vallomásként is. Ezt a pillanatot kiválóan egészit ki az a jelenet, amikor Jonathan felismeri a problémát és biztosítja Willt arról, hogy ő rendelkezésére áll. S ott van az a megkönnyebbülés Will arcán és a hangjában, hogy nincs egyedül, van, aki támogatja.
Ezzel a két igen apró momentummal a karakter íve visszamenőleg is egy kicsit szebbé vált, a háttérben húzódása is érthetőbb lett. A készítők tulajdonképpen egy coming out parafrázist alkottak Willel, persze szimbolikusan. Az, aki eddig érzelmeit tekintve is hátul kullogott, most előlépett és a nézők számára elmondta, ki is ő.
A Stranger Things 4 fináléja agyatlan, szeretve utálható
A Duffer fivérek az évad végére mindent megtettek, hogy a jó öreg Stranger Things-féle faszságokon keresztül eposzinak szánt finálét kapjon a szezon. Sikerrel jártak. Tényleg eposzi pillanatokat kaptak a nézők, bár sok helyen éreztem már ezt kicsit túltoltnak. Ezeket követi rendben a tragédia illúziója, a halál, mert csak akkor jár igazán csúcsra valami, ha a végén mindenki hortyogva visszaszívja a pityergés mellékhatásaként jelentkező taknyot. Mielőtt félreértene az olvasó, az érzelmesség természetesen nem gond, sőt, a jól összerakott drámai történet ismérve az, ha sajnáljuk annyira a szereplőit, hogy velük gyászolunk. Ezt pedig a Stranger Things 4. évad fináléja eléri (na nem mindenkiben). Még akkor is, hogyha nem elég bátor. A sorozat hagyományához hűen ebben az évadban sem ír ki fontos szereplőt a sorai közül, csak úgy csinál, mintha. Akit meg kiír, annak a halála hatásvadász és felesleges, mégha ad is a történet neki egy karakterfejlődési pátoszt. Eddie halála például teljesen teátrális és nem segít az sem, hogy a karakterének ez az áldozat a megváltás és “önfejlesztő visszacsatolás”: így bizonyította magának, hogy se nem gyáva, se nem semmirekellő. Papa kiírása pedig leginkább Tizi az évad során már teljesen leegyszerűsített karakterívének adott némi színt.
A központi karakterekkel kapcsolatban a sorozat előállt egy “meghalt, de túlélte” szituációval, ami elég ahhoz, hogy a nézőnek fájjon a szereplő elvesztésének lehetősége, meg fájjon az őt gyászoló fájdalma. Bár sokan gyávának gondolhatják a készítők megoldását. Pedig a halál továbbra is az egyik legolcsóbb és legmegúszósabb tét, ami a szereplőket fenyegetheti. Mindenesetre működik. Sírunk a szereplőkkel, sajnáljuk azokat. De nem csak itt ríkat meg (ha megríkat), mivel a nagy hazatalálás és összeborulás is pont olyan megérintő, hogy emlékeztessen minket arra, mennyire hozzánk nőttek ezek a szereplők, s emiatt mennyire szeretnivaló is ez a sorozat.
A valós halál hiánya ugyan nem, de ami biztosan zavart – csak úgy, mint ahogy az első felvonásban is – az a teátrális marhaság, amit – szintén ambivalensen – egyszerre élveztem és utáltam ebben a két epizódban. Egyszerűen nem tudtam felhőtlenül tapsolni annak a jelenetnek, ami a nézői visszajelzések alapján is az évad egyik csúcsjelenete. Dufferék itt konkrétan megfilmesítettek egy metál együttesek borítójának egyik sablonját. A jelenetben Eddie és Dustin felmásznak a Tótágas egyik lakóobjektumára, majd a helyszínen közbeszerzett gitárral és erősítővel nagyon találóan, a történet sztorijával tökéletesen rezegve a Metallica Master of Puppets című dalának kezdő gitárszólóját kezdik játszani. A cél az, hogy elcsalják a Vecnát őrző démondenevéreket. Itt a készítők már meg sem erőltették magukat. Eposzi látványosság, ami rohadt jól fest, de annyira meseszerű, amennyire csak az lehet. Már teljesen elengedte a sorozat a realizmust, mert mind az áram, mind pedig a hangszer és hangrendszer csak úgy lett a Tótágasban. De persze, tényleg “kibaszott metál” volt. El is készült a Dustin-Eddie banda legújabb albumának borítója, az egyik lelkesebb rajongótól.
Hopperék szála sem szakít azzal a történetmesélő Stranger Things-hagyománnyal, hogy a szürrealitásból építsen kiskirályságot, amit szintén egyszerre élveztem és utáltam. Itt, míg öt orosz katona teljesen feltárazott kalasnyikova sem elég ahhoz, hogy lerendezzen egy megtermett Demagorgont, addig Hoppernek nem kell más, mint a földön talált, az andornaktályai bolhapiacon beszerezhető Conan, a barbár kardja másolatának másolata, amivel simán lefejezi a lényt. Lassított vágás, lassítva repülő fej, míves, patinás kard – Metálnak ez is metál, de hogy a sorozat világának nincsenek szabályai, az biztos. Persze a jelenet védhető azzal, hogy először a Gorgont megpuhították tűzzel, de sajnos a golyó még az után sem fogott rajta, ami így újra disszonánsá teszi az egész jelenetet.
Kicsit felhördültem akkor is, amikor a srácok begyalogoltak egy fegyverpiacra, majd elkezdtek vásárolni, hiszen mennyire valótlan dolog az, hogy ezek a fiatalok csak úgy vesznek egy sörétest, meg mindenféle szúrószerszámot. Aztán eszembe jutott, hogy a sztori az USA-ban játszódik, így ha van valami, ami valóságos volt az évadban, az ez a pillanat. De legalább megláthattuk a bárki számára elérhető áron kapható lőfegyver hasznát.
A kényelmetlenkedésem ezeken a jeleneteken úri kötekedésnek és kisujjeltartásnak tűnhet, pedig nem az. Élveztem ezeket a pillanatokat a sorozatban, de zavartak is, mert a sorozat nem ennyire elrugaszkodott “blődségnek” indult (a blőd itt nem feltétlen negatív). A misztikus thrillereket a hihetőség és a hitelesség teszi igazán jóvá. Ez adja az általam már sokat említett immerziót.
Kell, hogy egy ilyen jellegű sorozat kapaszkodjon a földbe, hogy a benne lévő fikció még az elképzelhető oldalon maradjon. A Stranger Things így indult. A fiktív dolgai mellett (interdimenzionális szörny, szuperképességek, gyerekek a rém ellen) még volt benne valami logikai kötés, valami kohézió, egy bizonyos szinten a valósággal rezonáló szabályai. Ezt veszítette el fokozatosan a sorozat és ezt a távolodást kontúrozzák az ilyen jelenetek.
Ha a sorozat az elejétől tele lett volna ilyen hirtelen a kalapból előhúzott vadságokkal, ha már az elejétől a cselekményével úgy deklarálja magát, hogy ebben a világban minden előfordulhat, és elő is fog fordulni, akkor nem ütne el az ilyen narratív látványosság. De mint írtam és hangsúlyozom, nem ilyen volt az elején.
Szerethető volt ez, na
Ismételten hivatkozom az első felvonásról általam írtakra: a Stranger Things ez olyan sztori, ami már rég maga mögött hagyta a realitást és az immerziót. Ez a történet egy misztikus thriller, puha horror, ami a roppant szerethető karaktereivel és izgalmas történetével ejti rabul az embert. A negyedik évad fináléja pedig ezt húzza alá többszörösen. Nem mindig értelmes, sokszor tényleg inkább csak látványos, mint okos, de ha elengedjük a butaságait, egy igazán menő, izgalmas és megérintő finálét és egyben évadot kapunk. Amit pedig mindenképpen dícsérni kell, az a látvány. Az évadzáró epizódok igazi prémium minőséget képviselnek. Moziminőségű elegye a CGI-nak és a praktikus megoldásoknak, amiből igazából csak egy kicsit, de kilóg a fiatal Tizi megjelenítése. Az évadzáró epizódokkal a negyedik évad még a hibái ellenére is kimagasló minőségű a sorozatpalettán, és ha csak a szórakoztatást nézzük, a sorozat talán legjobb évada is. Az a fajta kontent, amiért anno előfizettünk a Netflixre, ami miatt egy kvázi kultusz épült a streaming szolgáltató köré. De jó lenne, ha minden saját, kézműves tartalmuk ilyen figyelemmel meg odaadással készülne.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
