A Stranger Things 4. évadának új szörnye szinte olyan kegyetlen, mint Will Byers fodrásza – kritika

Számomra a harmadik évaddal kissé veszített a fényéből a Netflix zászlóshajó és nem melleslegleg trendteremtő sorozata. A következetlenségei egyre jobban kibuktak a történet szövéséből, ami egyenes jele annak, ha egy sztori kezd kifulladni, mert erőltetik. Rettenetesen hiányoltam belőle a világépítést. Még mindig nem mondta el nekem, hogy micsoda Tótágas (sorozatban néhol Hellyel lefelé), nem mondott finomat a Mind Flayerről; mi is ő, miért van ekkora hatalma és így tovább. A kontextus sem volt túl meggyőző. A szülők elképesztően nemtörődömök, a srácok szürreálisan jól kezelik a körülöttük embereket felzabáló szörnyeket. Traumatizálhatatlanok. És akkor még nem is említettem az évad abszurd szálát, amiben egy aputestű alkoholista rendőr, egy kicsit neurotikus anyával vesz be egy nagyon titkos, Amerikába kiszervezett szovjet kémközpontot és kutatóbázist.

A sorozat dramaturgiájára és történetvezetésére egyszerűen az lett a jellemző, hogy minél tovább haladtunk előre az évadokkal, annál meseszerűbbé tették a Duffer-fivérek. Szerencsére ezt ki tudták egyensúlyozni a főszereplő tinédzserek felnövéstörténetével, azok íveivel, szerethetőségével, na meg a kisvárosi titokzatossággal és persze a horrorelemekkel.

Hiába látom, hiába fanyalgok, mégis elismerő a véleményem róla, tehát a varázslat működik.

A Stranger Things 3. évada a világ legszórakoztatóbb kóla és burger reklámja

Így egy bizonyos ponton pedig tényleg érdemes feltenni a kérdést, hogy nem-e az a hülye, aki a realizmus hiányán fanyalog (értsd: kevesebb faszság) egy olyan sorozatnál, aminek pont, hogy ez a meseszerűsége (a sok faszság) is adja a báját? Legyen a kérdés költői, de, ha az a hülye, aki ezt számonkéri, akkor én sajnos továbbra is ilyen hülye vagyok. Számomra fontos az immerzió egy olyan sztori esetében, ami nem deklarálta magát explicit vagy implicit módon mesének. Az immerzióhoz meg szükségeltetnek valóságba kapaszkodó írói megoldások, csak hogy az epizód játékidejének erejéig azt tudjam képzelni, hogy ez akár velem is megtörténhet. Szóval ezt a sorozatnak, így ennek az évadnak is fel fogom róni, mert ezt a továbbra sem tudták kinőni a Duffer-fivérek és alkotótársaik.

A Duffer-fivérek ismételten varázsolnak. A szezon epizódjai alatt bármennyiszer is húztam a szemöldököm, bárhogyan zavart az, amit sokszor láttam, nem tudtam nem nagyon szeretni ezt az évadot. Ennek pedig az az oka, hogy sorozat epizódjait rendező és írók piszkosul és pofátlanul tűpontosak és kizökkenthetetlenül haladnak egy nagyon átgondolt koncepció mentén. Ennek eredményképpen a Stranger Things 4. évad első felvonása egyik iskolapéldája annak, hogyan kell nagyon sok szereplős, sok szálra bontott cselekményt úgy szőni, a végén nem csak, hogy nem hullik szét, nem válik zavarossá, unalmassá, de egy roppant nagy, aha!-pillanatokkal tűzdelt ambiciózus egészet alkot.

A nagy enumeráció és szereplőpozicionálás

Körülbelül kilenc hónappal járunk a nagy hawkinsi pláza balhé után, ami gyakorlatilag szétszakította a csapatot. A Byers család Tizivel (Jane, Eleven) egy kaliforniai kisvárosba költözött, a többiek pedig maradtak Hawkinsban. Tizit darabos, rémálomként manifesztálódó emlékek gyötrik, amikből úgy tűnik, hogy annak idején lemészárolta a többi kísérleti alanyt. A lány belül szörnyetegnek képzeli magát, amin az sem segít, hogy távol van Mike-tól, magányos és küzd Hopper elvesztésének gyászával. Csak cseresznye a szarkupacon, hogy még az iskola menő lányai is zaklatják. Tizit Will próbálja támogatni. Próbálja a körülményekhez, illetve mentális állapothoz mérten a megfelelő viselkedés irányába állítani a lányt, sajnos sikertelenül. Egyébként Willnek sem könnyű. Mike-kal való barátságuk kiüresedését erőst támogatja a távolság, meg ez a párkapcsolat mizéria.

Mindeközben Hawkinsban Mike, Dustin és Lucas a felnövésük egy új pontjához érkeztek: az életterük közösségében betöltött egyéni szerepükből adódó személyes érdekellentéthez. Egy kisebb csapatkrízis ez. Lucas szeretne egy kicsit több lenni az iskolában, mint D&D-vel játszó „hülyegyerek”. Népszerű akar lenni, olyan, mint például az iskola szépfiúja, Jason. Mike és Dustin pedig ezt úgy leszarná, ők csak jól szeretnék érezni magukat attól, amit szeretnek csinálni. Például Dungeons & Dragonozni, de számukra sem könnyű az élet, mert még a D&D-zéssel is nehéz helyzetbe kerültek. Tagjai lettek a Hellfire (Pokoltűz) klubnak. Egy olyan D&D klub ez, aminek a sorozat új szereplője, nevesül Eddie Munson az alapító vezetője. (A karakter külső megjelenése egyébként a nyolcvanas évek rocker és metal archetípusa, mintha Jon Bon Jovi, a Def Leppard, Van Halen és Queen zenészei tartottak volna egy nagy megtermékenyítő gang-banget, aminek a gyümölcse ő lett.)

Eddie nem tűnik normálisnak. Láthatóan a belső problémáiból eredő tüneteket próbálja nagy erőkkel kezelni a Dungeons & Dragonsszal, azzal a játékkal, amit közben a sajtó valamiféle sátánista rituálének könyvel el. Szó se róla, hogy a klub névválasztása sem tesz túl jót sem a játék, sem pedig Eddie PR-jának, aki végtelenül akaratos, agresszív. Kicsit erőszakoskodó például a kampány lejátszásának határidejével és a csapattagok számával kapcsolatban, ami megcsappant, hiszen Lucas figyelemkurválkodásra adta fejét. A balhét pedig Dustinnak és Mike-nak kell elvinni, szerencse, hogy van ki után nyúlni: ott van Lucas húga, Erica, aki nem kicsit érti a D&D csíziót.

Miközben Dustin és Mike Erica segítségével sikeresen lerendezik Eddie roppant ingerült és excentrikus vágyakozását egy jó D&D kampány után, a csapat lány tagja, Max hadban áll önmagával és a világgal. Azzal próbálja legyőzni a traumáját és a gyászát, hogy emészti magát és elutasít mindenkit magakörül, még barátját, Lucast is. 

Igen, a felnövőben lévő tinédzserek élete nem könnyű, de az idősebbek sem fürdenek a jóságporban:

• Joyce telefonos eladóként próbálja élni tovább az életét, miközben Hoppert az őt elfogó szovjetek egy kamcsatkai munkatáborba száműzik, miután nem ad használható információt az amerikai beszivárgó balhéról
• Jonathan a főiskolai felvételiének eredményeit várja, közben emészti magát Nancyvel való távkapcsolatának jövőjén. Szerencsére mellette áll új barátja, a mindig fű hatása alatt lévő Argyle, aki próbál a srác lelkén emelni némi füsttel és beszélgetéssel
• Nancy (akit még mindig Tomothée Chalamet női verziója alakít (vagy Chalamet a férfi Natalia Dyer)), újságíróként dolgozik a helyi lapnak, és Jonathannal (ha már itt tartunk: büdzsé Norman Reedus) való kapcsolatán rágódik
• Robin és Steve pedig kissé fásultan, egy videótékában „élik ki” plátói szerelmüket arról elmélkedve, hogyan találhatnának maguknak működőképes kapcsolatot

Hőseink tehát nyugodtan élnék az átlagos, hétköznapi nyomorúságtól fojtogatott életüket, ám a világ csakhamar ismét Tótágast áll (haha). Hawkinsban újra felüti valami túlvilági a fejét. Valami, ami megszállja az áldozatát, majd belülről töri össze a csontjait, pukkantja ki a szemgolyóit. Mivel az első, meglehetősen sátánian morbid gyilkosság a Pokoltűz nevű klub félkegyelműnek tűnő és mellesleg drogkereskedéssel is foglakozó vezetőjének házában történik, így Eddie-t már nem csak az iskolatársai nézik rossz szemmel, de a rendőrség is. Hajtóvadászat indul ellene nem csak a rendőrség, de a hawkinsi kosárlabda csapat, majd egész Hawkins részéről. Szerencséje, hogy Dustinék rájönnek, a veszedelem újra egy másik dimenzióból érkezik, így Lucasszal, Nancyvel, Steve-vel, Robinnal és Max-szel megpróbálják megállítani az új rémet, és bebizonyítani Eddie ártatlanságát. A gonoszról hamar kiderül, hogy áldozatai traumáit és lelkiismeretét használja fel az elpusztításukra. A lény értelmes, gonoszsága emberi, a fiatalok pedig ebben az esetben is egy D&D karakter nevét adják neki, jelesül: Vecna. A győzelem kérdése még súlyosabbá válik, amikor kiderül, hogy a titokzatos gonosz Maxet is kezdi hatalmába keríteni.

További probléma, hogy az amerikai hadsereg vélhetően természetfelettivel foglalkozó egységének vezető rangú tisztje az első holttestet látva úgy gondolja, az esetekért Tizi a felelős, így megpróbálja kideríteni a lány tartózkodási helyét. Szerencsére az ő pártján áll a rajta kísérleteket folytató titkos szerv egy renegát csoportja, akik segítenének visszaadni a lány képességeit, mert jó lenne, ha lenne valaki, aki szembeszállna az új szörnnyel. Tizi beleegyezik, elszállítják egy titkos kutatólaborba, hogy az emlékei felevenítése útján újra bebikázzák a benne lévő erőt. Ennek alszálaként Mike, Jonathan és Will megpróbálják megtalálni ezt a titkos kutatóbázist, mivel Tizi miatt őket is üldözi az amerikai hadsereg már említett alegysége. Egyrészt menedéket keresnek, másrészt figyelmeztetni akarják a renegát csoportot, hogy a rosszfiú katonák nyomon vannak.

Ezzel páruzamosan Hopperről Joyce számára is kiderül, hogy életben van. Váltságdíjat követelnek érte, így ő és az előző évadban megismert Murray-vel elindulnak Alaszkába mentőakcióra. Mindeközben Hopper megpróbál új barátja Dmitrij „Enzo” segítségével kiszabadulni a munkatáborból és kénytelen megverekedni egy demagorgonnal is.

Végre egy jobb főgonosz!

A Stranger Things 4. évada közel ugyanazokat a dramaturgia formulákat használja a cselekmény fundamentumainak letételéhez. Bemutatja a szereplőket, a régieket pozicionálja, az újakat pedig exponálja. Őket később felosztja célt teljesítő csapatokra, amik ezzel egyben a cselekmény szálaivá is válnak. Ahogy az a szinopszisból is kiderül, az első két epizódban a kedvenc tinédzsereink aktuális helyzetéről beszél. Ezek az „unalmas”, ám a további karakterizáláshoz elengedhetetlenül szükséges epizódok, mert itt tudjuk meg, ki hol van és miért. A Duffer-fivérek ebben az évadban is mesterei a gyors seregszemlének és exponálásnak. Az évad elején tökéletes képet kapunk a srácok helyzetéről, érzelmi állapotáról és kiválóan ívelik be őket az új, természetfeletti status quo-ba, majd szedi őket csapatokba, hogy megküzdjenek az új főgonosszal, ami vagy aki más, mint az eddigiek.

A szinopszisból jól látható, hogy a készítők három nagy és két mellékszálra bontják a cselekményt, amiben ráadásul rengeteg karakter mozog sokszor külön, ami további szálakat, tehát a főszálat kiegészítő „mellék-mellékszálakat” eredményez. Roppant jól kell egyensúlyozni az epizódok forgatókönyveinek ahhoz, hogy minden szál és minden szereplő az ő megérdemelt, súlyának megfelelő funkciót és ívelést kapja. Innentől teljesen világos, miért döntöttek a készítők annál, hogy az epizódok játékideje átnyúlik a nagyátékfilmbe, azaz meghaladja az egy órát. S bár soknak tűnik az epizódonkénti 70+ perc, abszolút nem az, inkább pont elég. Rövidebb epizódokkal számos karaktert és szálat nem tudtak volna kibontani úgy, hogy az ennyire kerek egésszé váljon, az évad még több epizódra szedése pedig a megtörte volna a cselekmény szálainak dinamikáját és hatásmechanizmusait.

A szóban forgó szezon ismét a démoni megszállás horror szubzsánerének saját szájízre módosított változatát választotta fő csapásvonalának, a szörnyhorrorral pedig spórolt, már ha a szörnyhorror alatt az állatias lények jelenlétét értjük. Az évad egyik legszembetűnőbb erénye, hogy bátrabban horror, mint az előző évadok. Az explicit erőszakosság mellett mer kicsit titokzatosabb, ezáltal tud feszültebb és félelmetesebb lenni. Ehhez hozzájárul a látvány is, mivel ebben az évadban kicsit többet költöttek a CGI-ra, így merik bevállalni a világosabb jeleneteket is.

De a Duffer-fivéreknek szerencsére nem volt elég annyi, hogy az epizódok véresebbek és parázósabbak legyenek, feltupírozták az ellenséget is. Adtak neki arcot, határozottan emberi arcot, személyiséget, ez pedig igazán jó döntés volt. Az eddigi évadokban a srácok szörnyekkel küzdöttek. A sorozatban feltűnő, elméletileg Tótágas legnagyobb hatalma, a Mind Flayer is inkább volt egy okos fenevad, mint egy valós öntudattal rendelkező entitás. Egy ilyen szörnnyé konvertáló túlvilági gombafaj, ami vadállatkodásra és erőszakra készteti azokat, akikkel kapcsolatba kerül.

Vecna különösen az első felvonás utolsó epizódjára válik igazán izgalmassá, amikor kiderül, hogy kicsoda ő és milyen kapcsolat fűzi Tizihez. Emellett az, hogy Vecna a bűntudaton és traumán keresztül támad, lehetőséget adott arra, hogy csak tovább mélyítse a történet karaktereit, amiken keresztül igazi és megható szereplődrámákat kapunk. Maga a gonosz mibenléte ad egy olyan teret  a Max, Lucas, Dustin, Nancy, Steve, Robin, Eddie szálnak, amire bőven tudtak érzelmes, megérintő pillanatokat építeni. Azzal pedig, hogy effektíve kivonták Tizit a gonosz elleni harcból, csak tovább emelte a téteket, hiszen a hetesfogat csak magára számíthat, minden szupererő nélkül. Bár tény, hogy erősebb lenne a dráma, ha belecsúszna némi tragédia is, de sajnos az évad első etapja sem annyira bátor, hogy bedarálja legalább az egyik hőst.

SZÁLkásított történetvezetés

A több szálon futtatott történet, mint ahogy az előző évadokban is, most is működik, ám nem minden sztoritömb egyforma színvonalú és minőségű, már ami az izgalmasságot illeti. Mert a minőségromlás inkább a feszültség hiányában érhető utol, viszont még ezeket tömböket sem tudom rossznak nevezni. A készítők láthatóan nem erőszakosan nyújtják ezeket a szálakat, pumpolva a játékidőt, hanem koncepció mentén haladva építik a történetüket.

A legizgalmasabb és legkedvesebb momentumokat a már említett hetesfogat szálától kapjuk. Ebben a legerősebb a kohézió és a kémia a tagok között. Ami már azért is bravúros, mert itt kezelik a készítők a legtöbb karaktert egyszerre, mindezt úgy, hogy néha kisebb csapatokra osztják őket, és mindenki megkapja a párját. Ez a szál a legfókuszáltabb és ebben történik a legtöbb karakterizáló pillanat. Itt egyszerre van jelen a horror, a felnövéstörténet megfelelő pillanatai, az érzelmi mélység és a humor. Szinte minden karakter abszolút a helyén van, megkapja a maga funkcióját. Dustin és Steve duója ebben az évadban is imádnivaló. Roppant szerethető, hogy a sorozat a buddy-cop szubzsáner jelleget ad a kapcsolatuknak, csak cop, azaz rendőr helyett inkább a „nanny”, azaz a dada lehet pontosabb.

Steve-é egyébként az egyik legszebb karakteríve az egész sorozatnak. Az első évad seggfejéből a negyedik évadra igazi hőssé, vértes lovaggá válik. Kitűnő döntés volt Nancy és Robin barátságának felépítése, a személyiségükből eredő különbségek roppant szeretnivaló bájt kölcsönöztek a kettősüknek. A szál érzelmileg legerősebb, legmeghatóbb pillanatát Maxszel szállította a sorozat egy roppant erős és szép drámai jelenetegyüttessel. Gyönyörűen csúcspontja ez a Sadie Sink formálta karakternek, különösen az évadbeli ívének tükrében. Szimplán megható, ahogy a kedvenc dala hallatán, annak hatására, a szörny markában ráeszmél a karakter azokra az értékekre, amiket elutasít a gyász és a bűntudat miatt.

Maxhez kötődik Lucas fejlődésíve, ennek kapcsán ébred rá a fiú, hogy mennyire nem érti és nem is próbálja megérteni a rajta kívülállókat, és ez a hozzáállás csak ahhoz vezet, hogy elveszítheti a számára fontos embereket. A sorozat egyik „vérfrissítése” is ebben a tömbben kap helyet. Eddie Munson excentrikusságával egy furcsa és roppant szerethető őrületet csempész a már megszokott karakter temperamentumok közé. Már az első pillanattól azt hittem, hogy ő  oszlopos főgonosz pribék lesz, hiszen a karakterben nagyon finoman, de ott buzog a kirekesztettségben gyökerező harag, illetve lázadás. De ehelyett belőle csinálták a védelmet igénylő ártatlan bárányt. Ez különösen jóleső ellentmondásba keveredik a személyiségével, ami egyébként rendkívül izgalmas, de ugyanakkor sok is lehetett volna, ám amit igazán jól csináltak vele kapcsolatban a készítők: nem adagolják túl Eddie-t.

A csapathoz csatlakozik később Lucas testvére, Erica is, az előző évad comic releif karaktere. Sajnos ebben a szezonban erősen visszafogták, bár így is roppant szórakoztató szókimondó, főnökösködő stílusa.

A hetesfogat sztoritömbje tehát az évad legizgalmasabb része, de vannak olyan szálak, amik kevésbé intenzívek. Hopper menekülése és megmentése például részint unalmas, arról nem beszélve, hogy közel a harmadik évad szovjet bázis bevételének egy permutációja. Viszont itt mutatja be a sorozat, hogy mennyire kemény is ez az aputestű fazon, emellett a munkatáborban töltött idő és a szökés megtervezése bevezeti és megszilárdítja Enzo karakterét, akivel szinte sorsszerűen kötnek barátságot. Valakinek pedig meg kell mentenie őket, ezek lettek a sztoriban Joyce és Murray. Mivel a sorozat nagyban támaszkodik a csapatdinamikákra és a csapattagok közötti kémiára, ennek eléréseképpen muszáj olyan szituációkba helyezni a karaktereket, amikben ez a viszony létrejön. Voltaképpen a nagy funkciója ez lehet ennek a szálnak, amit igyekeztek egy kalandfilmszerű cselekménybe ágyazni. Ez sikerült is, csak a hatásfokokat és az írás minőségét nem tudták a megfelelő szinten tartani (erről egy kicsit később). Bár a Demagorgon küzdelme és annak felvezetése egy igen izgalmas kulminációs pontja volt ennek a tömbnek.

Viszont, ha szavazni kellene arról, hogy mi volt a leginkább elnyújtott szál az évad aktuális felében, akkor a voksom Tizi tömbjére menne. Hosszú jeleneteken keresztül mászkáltunk Tizivel az emlékeiben, így ennek a tömbnek a zöme egy átértelmezett flashback. Számos alkalommal önismétlő volt, viszont a tetőzése tökéletesen kiegyensúlyozza ezt.

Tizi szála az első felvonás vége felé összekapcsolódik Dustinék szálával, ugyanis ezekben derül ki, kicsoda is Vecna. Ám mindkét sztoritömb különböző információt ad a főgonosztól. Tizi szálát a készítők elhúzták, hogy a katarzis mindkét sztoritömbben ugyanazon a ponton történjen anélkül, hogy a sorozat egyik nézők számára legkedvesebb karakterét és talán (na meg sajnos) nézői szempontból legértékesebb színészét kispadra ültették volna. Probléma még, hogy Tizi sztoritömbje nem sokat épít a karakteren, csupán tisztázza azt. Sőt, az egész negyedik évad első felvonásban Tizi karaktere az elején egészen inkonzisztensnek hat kontrasztban az előző évadok Tizijével. Míg a három szezon alatt a lányból egy magabiztos, ön- és céltudatos karaktert csinál a sorozat, egy olyat, aki szörnyekkel végez, dühös és határozott, addigra itt egy igen megtört, sírdogáló kislányként kezdi. Mintha visszatért volna a karakter a keződpontra. Ezt magyarázhatjuk Hopper vélt halálával és a magányossággal, de konzekvensebb lett volna inkább egy szomorú, de dühös Jane „Tizi” Hopper. (Érdekesség, hogy a lány szála felülírja a Stranger Things Hat képregény történetét, legalábbis nem utal semmi arra, hogy a képregény története egy másik időpontban kap helyet.)

A Tizit bebikázó szálra csatlakozik Mike, Will, Jonathan és Argyle négyese, ami összességében a legeseménytelenebb melléksztori, ámbár az ő száluk kapta a másfél-két perces, vágatlan akciójelenetet, amiben az őket örző titkosügynökökre rontanak rá a hadsereg Tizit vadászó katonái. Igaz, ennek a szálnak is megvan a funkciója, de ez hat a leginkább tölteléknek, Argyle pedig rémesen fárasztó és üres karakter. De az üressége még okoz akkora csalódást, amekkorát az évad okoz azzal, hogy kezeli az ifjú Will Byerst. Látványosan hanyagolja a szereplőt a Stranger Things. Továbbra is egy adalék karakter szintjén mozog a sorozatban, annak ellenére, hogy a csapat részét képezi. Látványosan vele kezdenek a legkevesebbet az alkotók. Bár ott van a csapatban, utalnak a fájdalmára, ami Mike-kal való barátság megromlásában gyökerezik, valahogy maradt egy háttérkarakter, aki kullog a többiek után, de néha rinyál egy kicsit.

Szálintenzitástól függetlenül a sorozat színészi teljesítménye rendkívül erős. Szinte mindenki kiváló a sorozatban, bár azt azért fontos kiemelni, hogy Millie-Bobby Brown ebben a mezőnyben a leggyengébb. Az évek alatt sokat veszített a fényéből az ifjú tehetség, ebben az évadban pedig ez különösen érezhető.

Elrugaszkodott írói megoldások, hiányosságok, de kitűnő rendezés

Már az elején is írtam, hogy nem fogom szó nélkül hagyni azokat a marhaságokat, amikkel kizökkent az élményből a sorozat. Ebben az évadban pedig ismét akadt jó pár olyan momentum, amin felhorkantam. Továbbra is roppant nevetségesnek érzem, hogy a megfáradt, ötvenen túl lévő édesanya és az elmondása szerint fekete öves, szintén ötven feletti összeesküvés hívő elmegy bevenni egy kamcsatkai szovjet munkatábort egy pisztollyal és amerikai akcentussal beszélt orosszal. Túlélnek egy repülőszerencsétlenséget, kievickélnek abból a pusztából, ahová a szovjet vezetés az embert büntetésből küldi, majd sikeresen bejutnak az állig felfegyverzett őrökkel teli táborba és kvázi szabotálják azt. A sorozatban a szovjetek tök hülyék. De van más is. Hopper az egyik jelenetben a rabtársát kéri meg, hogy püfölje a bokáján lévő béklyót azzal a céllal, hogy a fém beágyazódjon a lábfejének húsába, hogy majd a cellában így a lábát ki tudja préselni bilincsből. Képet is kapunk a sebről, mély. Ezután Hopper nem sántít, a seb nem fertőződik el. Helyette nagyon könnyedén mozog. Hopper másik nagy cselekedete, hogy a kamcsatkai télben mezítláb rohangál a havon. De hát nyilván ilyen a kamcsatkai nyár, nem fagynak le a végtagjaink a hóban.

A meseszerű szöktetések és túlélések mellett számos apró figyelmetlenség és légből kapott megoldással dolgoznak az epizódok forgatókönyvei. Az egyik, nagy, Vecna önmagát meghatározó monológjának egy része konkrétan lózung (ezt a spoilerek kerülése érdekében nem fejtem ki), ebből a szempontból a motivációja és célja is egy kissé ködös (bár őt még nyilván bővítik a júliusban érkező második felvonásban). Még mindig irgalmatlanul blőd és nem átgondolt a fényjátékkal kommunikálás. Szintén fájó, hogy még mindig nem tágítják a világát megfelelően a Stranger Thingsnek. Továbbra sem tudjuk meg, hogy micsoda valójában a Tótágas, micsoda (volt?) a Mind Flayer, ami ebben az évadban is az abszolútuma a gonosznak. Helyette csak még több kérdést generál az évad, ami persze megválaszolhatnak a júliusi folytatásban, de félő, hogy ezzel továbbra sem fognak törődni. Csak reménykedem abban, hogy az utolsó évad ezzel is fog foglalkozni.

Viszont ezen írói hiányosságok ellenére a Stranger Things friss évadja rendkívül magas színvonalon szerkesztett és összerakott szezon. A felsorolt hibák nem rontják az összképet, mert minden más a sorozatban a történetvezetéstől kedve a karakterívekig első osztályú. A Duffer-fivérek és író társaik tankönyvi precizitással fűzik a különböző ágú cselekményt egy egésszé. Az írók elképzeléseit pedig a már említett fivérek, Shawn Levy és Antal Nimród rendezik egy igazán jó mozgókép élménnyé. Rendezői szempontból minden epizód fantasztikus, de még így is ki kell emelni a Duffer-fivérek epizódjait, a stílusuk egészen magával ragadó.

Verdikt

A Stranger Things 4. évad első felvonása nem csupán jobban sikerült, mint a harmadik rész/évad, de a sorozat határozott legjobbja is. Ez az a minőség, ami annak idején előfizetésre csábította a felhasználókat, ezt a minőséget kell lebegtetnie a streaming csatornának minden nekik bedolgozó készítő előtt. A sorozat szóban forgó évadja egy igazán koncepciózus, megható, emocionálisan is megmozgató élmény. Egyik iskolapéldája annak, hogyan kell visszamászni a lejtőn, hogyan kell több karakteres történetet írni és vezetni, és persze hogyan kell castingolni. A Stranger Things 4. maradt továbbra is egy nagyon szerethető élmény, a karakterei pedig ebben az évadban még jobban a szívedhez nőnek, mint eddig.