Geek körökben az idei év igazi szuperszenzációja Csepella Olivér régóta halogatott zombis képregénye, amely sikeresen vegyíti a magaskultúrát és nemzeti büszkeségünket a címben vázolt infantilizmussal. A frappáns alapötelet annyira jól sikerült kiterebélyesíteni, hogy a Nyugat + Zombik simán az egyik legjobb magyar képregény. Persze nem hibátlan.
Az egész 2014-ben kezdődött, amikor is… na jó, most komolyan? Van aki nem tudja betéve az egész sztorit? Ha akadna még ilyen, itt elolvashat mindet a Nyugat + Zombikat övező felhörrenésekről, a folyamatos csúszásokról és ügyetlen mentegetőzésekről, vagy itt van ez a videó, amit még mi készítettünk Olivérrel. Esetleg ez, ami a megjelenés alkalmából készült (ezt sajnos már nem mi csináltuk). Máskülönben viszont ezek pont tökéletesen mellékes előzmények.
A Nyugat + Zombik mindentől függetlenül egy baromi menő képregény lett – pedig ez korábban egyáltalán nem volt ilyen egyértelmű.
Nyugatos költőink a szokásos kávéházi részegeskedés, kurvapecérkedés, és pár nemzetünkért aggodalmaskodó tárca megírása között puszta kézzel írtják a zombikat; egy fejlövés itt, egy pörgőrugás ott, valami szellemes káromkodás amott. Olivérnek már az alapötlettel sikerült átlépnie a képzeletbeli ingerküszöböt, mit átlépni, páros lábbal rúgta rá az ajtót a magyar irodalom szerelmeseinek és a hazai geekoszférának közös halmazára, amikor az internet népe elé állt bohókás ötletcsírájával. Mindehhez rengeteget tett hozzá az okosan kigondolt vizualitás is; a kifejező, karikaturisztikus figurák, és raszteres, kizárólag a sárga két árnyalatával operáló színezés. (Nem tudom, észrevette-e már valaki, hogy mi itt a Raptornál ugyancsak szimpatizálunk a sárga-fekete színkombinációval. Na mindegy, csak mondom).
Egy jó ötlet és egy jó történet között azonban végtelen távolságok húzódnak, ami működik egy frappáns geg formájában, sajnos gyakran életképtelen “egészestés terjedelemre” húzva
– mint ahogy arra sajnos a honi képregénykiadás is számos példával szolgál. A Kittenberger, a Café Postnuclear, a Bürokraták, vagy éppen a Némajáték fémjelezte ellenpéldák mellé viszont most újabb tagot számolhatunk, a Nyugat + Zombik ha nem is túl bonyolult, mégis kellőképpen izgalmas – és ami még fontosabb, releváns! – történettel dolgozik. Magyar alkotótól ritkán (vagy még inkább: soha nem) vehetünk kézbe több mint 250 oldalra rúgó képregénykötetet, és az, hogy a 180-200. oldal környékéig szinte hibátlan Csepella élénk agymenése, valami egészen egyedülálló.
Kötetünk kócos hajú szerzője meglepően rutinos történetmesélő. Akad itt párhuzamos elbeszélés, szándékos megtévesztés, oda-vissza ugráló flashback-szerkezet (és mindezt találó módon a rajzokkal is alátámasztja, a más idősíkokban vagy térben játszódó jeleneteket vendégrajzolók jegyzik). Közben folyamatosan repülnek a nyugatos sziporkák, és az Y generációra oly jellemző szabadkozó, időzejeles meta-beszólások (avagy miért nem tudok erős női karaktert írni, miközben mégis tudok). A zombis kaszabolásokat is sikerül úgy koreografálni, hogy hiába mozog egyszerre 4-6 karakter, a csapatdinamika van annyira átgondolt, hogy mindenkit el tudjunk helyezni egy-egy jelenetben.
A hörgő élőhalottakon túl Csepella – vagy tudatosan, vagy egyszerű ösztönből – beemeli a ponyvairodalom egyéb elemeit is, így aztán Adyéknak kijut még az ördögűzésből, időutazásból, varázslásból és a “ki a tettes?” szerű nyomozósdiból is. Karakterábrázlás terén is jól vizsgázik a kötet, Csepella ugyan csak a legmarkánsabb jellemvonásokra redukálja a nyugatos szerzőket (Babits a bölcs, Tóth a félszeg, Karinthy a csibész, Ady a marcona, stb.), de ezekhez következetesen tartja magát, és az írók műveire, magánéletére való utalásokat is jó érzékkel, illetve kellő mennyiségben adagolja.
A Nyugat + Zombik ezek alapján lehetne egy szórakoztatóan elmesélt hülyeség is, de az igazság ezzel szemben az, hogy igenis szorult belé gondolatiság.
Ez a képregény nem csak attól “magyar”, hogy magyar alkotó jegyzi, hanem hogy ezt a magyarságot meg is éli, de nem amolyan öncélú, kardcsörgetős módon, hanem őszintén, kritikával (kik is azok a magyarok?), nagy sorsdrámáink fölött való tehetetlen szorongással. A Nyugat + Zombik pedig kontexusba helyezi az egész identitáskérdést a nyugattal, a modern civilizációval, ami egyszerre tűnik áldásnak és átoknak (erről nehéz úgy beszélni, hogy ne süssük el a képregény fordulatait), miközben annyira erős a meta-narratíva, hogy – akármilyen furcsa is ezt leírni – még a zombihordáknak is érthetővé válnak a motivációi (túl azon, hogy ők azok akik leharapják a karod).
A Nyugat + Zombik viszont sajnos mégsem tökéletes képregény, mert azzal párhuzamosan, hogy a különböző talányok megválaszolásra kerülnek, nem csak a feszültség hagy alább, hanem a püfölések is egyre kuszábbá, kaotikusabbá válnak. Az utolsó ötven oldal nagy fináléja továbbra is majd’ felrobban az jó ötletektől, de a szerző érezhetően belefásult a munkába, a lendület elvesztésével pedig a panelkezelés is sokkal zavarosabb, nagyon sokszor kell visszalapozni, mire végre sikerül kihámozni, hogy kivel mi történt legutóbb, hol szúrták le Adyt, miért támadt fel Tóth Árpád, hova tűnt Csáth Géza, stb. A Nyugat + Zombik ezzel együtt is ambiciózus vállalkozás, ami túltett az elvárásokon:
Nem csak képregénykedvelőként, hanem magyarként is jó érzés kézbe venni.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.