Antikarácsonyi vásár Gothamben – 25 éves a Batman visszatér

Szóval a producerek – a vadonatúj gyémántberakásos jacuzzijaikban – nyugodtan dőlhettek hátra, miközben Tim Burton – most már teljes kreatív kontroll birtokában – nekiállt a folytatásnak. Aztán a végeredményen úgy meglepődtek, hogy azon nyomban kiköpték az éppen csak kitöltött koktéljaikat. A Batman visszatér ugyanis úgy és akkor lett meglehetősen különc szuperhősfilm, amikor még rendes szuperhősfilmek sem voltak igazán. Műfaji revízió, a műfaj kialakulása előttről.

Noha a latexbe bújt Micheal Keaton második eljövetele bizonyos szempontból nézve egy tipikus folytatás: az előzményhez képest mindenből több és nagyobb került a filmbe. Gyakrabban láttunk robbanást, több az ellenfél, monumentálisabbak a díszletek, de az ami a lényeg, az, hogy maga Gotham is sokkal groteszkebbé és komorabbá, a benne élő karakterek, pedig jóval nyomorultabbá valltak.

Warner Brothers producerei ugyanis egyetlen dologgal nem számoltak: a Batman mítoszból Burtont sosem a látványos, klasszikus képregényes/szuperhősös elemek érdekelték igazán (az első filmről ma már úgy gondolkodik „hogy nem rossz, de nem túl érdekes”), hanem az, ami a többi – akkortájt készült – filmjét is meghatározta: a megtört sorsú, tragikus és szürreális figurák. Mivel pedig Burton csak akkor volt hajlandó leforgatni a második részt, ha azt új irányokba viheti el, a Batman visszatér sokkal inkább lett az ő, mintsem a köpenyes igazságosztó filmje. Ez pedig már a főcím során is nyilvánvalóvá válik. Bizonyára a nézők is meglepődtek, mikor 1992-ben a Denevérember helyett egy gazdag házaspár fogadta őket a mozivásznon, akik – karácsonyeste! – a jeges folyóba dobják torzszülött csecsemőjüket. Pontosan ilyen vidám kezdést vár az ember egy nyári blockbustertől, nem igaz? Hiszen mi más is mondja azt, hogy Batman, mint egy anti-Mózes sztori, ahol a kosárban hagyott pingvinember bosszút esküszik a város összes elsőszülöttjén?

Már ekkor nyilvánvalóvá válhat, hogy Batman visszatér igazi főszereplője nem is Batman, hanem két ellenlábasa: a Pingvin és Macskanő. Két, elképesztően tragikus sorsú, a társadalomból kivetett és mindenki által megvetett figura. Burton filmje tulajdonképpen az ő elkeseredett bosszúhadjáratuk krónikája. Sokat elmond a filmről, hogy a legpozitívabb karakterív azé a Macskanőé, aki egy szerencsétlen, lenézett és kihasznált titkárnőből, fél-örült, szadista femme-fatale-lá avanzsálódik.  Miközben pedig a hiperaktív, teljesen örült Danny DeVito és az őrületesen csábító Michelle Pfeiffer (akinek sikerül a lehetetlen: a film elején képes elhitetni velünk, hogy csak egy szürke kis egér) uralják a vásznat, maga a címszereplő csak másod (vagyis harmad) hegedűsnek tűnik a saját filmjében. Tény, hogy Keaton bőregere mintha kissé háttérbe szorulna ellenfeleivel szemben. Pedig Batman tragédiája ugyanolyan hangsúlyos, csak egy kicsit kevésbé szembeötlő, mint a többieké. Mindegyik mozgóképes Batman adaptáció közül ugyanis a Visszatérben érződik legjobban a bőregér magányossága.  Elég csak a filmbéli első feltűnésére gondolni, egymaga ül a sötétben egészen addig, amíg megjelenik a harcba hívó égi jel. (Életörömöt pedig csakis akkor láttunk az arcán, ha fejbe vág, felrobbant vagy egész egyszerűen felgyújt egy bohócmaskarás haramiát. Keaton pedig az átlagos fizikuma – és az itt-ott suta verekedései – ellenére is ugyanolyan hiteles komor igazságosztóként, mint szórakozott milliárdosként.) Három karakter, akik kénytelennek megküzdeni a bennük élő szörnnyel, és így vagy úgy, de végül a szörny győzedelmeskedik.

Burton retro-gótikus Gothamjében nincs hely happy endnek. A rút Pingvinből nem lesz herceg, a meggyötört nő nem képes felülkerekedni a bosszúvágyán, Batman pedig sosem fog boldogan kávézni Olaszországban. A torzszülötteknek még karácsonykor sem jár megváltás. Hiába kíván hát Alfred (a most is remek Michael Gough) a végén boldog karácsonyt, ő is tudja, hogy egyhamar nem lesz részük ilyenbe, főleg nem Gothamben. Apropó karácsony: noha Burton nem egy filmje játszódik ünnepi díszletek között, egyik sem közelíti meg olyan cinikusan a karácsonyt, mint a Batman visszatér. Mert bár a látvány az óriási karácsonyfákkal, a tökéletes pelyhekben hulló hóval, és az ajándékot cipelő városlakókkal már-már képeslapra illene, a díszletek mögött minden más komor és nyomasztó. A politikusok töketlenek, az üzletemberek cinikusak, a nők elnyomottak, a bohócok és a cuki pingvinek pedig csak arra várnak, hogy mikor tehetik a földdel egyenlővé az egész várost. (Pingvin rejtekhelye meg maga az „anti-Winter Wonderland”.) Hiába burkoljuk színes csomagolópapírba és aggatunk rá ezernyi fagyöngyöt: Gotham, meg marad annak a(z építészetileg azért csodálatos) pöcegödörnek, ami mindig is volt. A Batman visszatér minden külsősége ellenére a lehető legantikarácsonyibb szuperhősfilm.

Persze remek színészeinek (ne menjünk el szó nélkül a csodálatosan over-the-top Christopher Walken mellett sem, akinek egy olyan filmben sikerül a legvisszataszítóbbnak lennie, amelyben DeVito leharap egy emberi orrot), Danny Elfman erőteljes zenei aláfestésének és a lenyűgöző díszletek/maszkok/jelmezek és fényképezés ellenére sem hibátlan film. Sőt, épp a sztori az, ami – még az előzményhez képest is – meglehetősen elnagyolt. Egy kellően cinikus, profi, „kákán is csomót kereső” – mint amilyen a CinemaSins csapata – szinte ott köthet bele, ahol csak szeretne. És való igaz, hogy a cselekményben  nagyon sok a véletlen, rengeteg remek ötlet (a város elfordulása Batmantől) pedig teljesen elsikkad. Ám a film másvilági atmoszférája könnyedén képes még ezeket a kidolgozatlanabb elemeket is feledtetni. Ugyanis – ellenben néhány mai, magukat kínosan komolyan vevő – képregényfilmmel Burton sosem a realitásra törekedett, ez pedig meg is hálálja magát. Az ő Batman filmjei mesék. Sötét, groteszk és lehangoló mesék. A Batman visszatér tulajdonképpen olyan, mint egy szombat reggeli rajzfilm, aminek történetesen az Addams-család volt célközönsége. Furcsa mixtúrája ez a komolyan/komoran vett karaktereknek és az olyan – a képregények blőd, ezüst korszakát idéző – agymenéseknek, mint a rakétás pingvinsereg. A Sötét Lovag – Felemelkedés hasonlóan elnagyolt elemi például épp azért zavaróbbak, mert az a film sokkal komolyabban veszi magát, és sokkal inkább próbál kötöd öni a létező világunkhoz. Ugyanez igaz Batman „gyilkoságaira is”, noha Keaton bőregere is – vélhetően – megöli pár  ellenfelét, ám Burton rajzfilmszerű erőszak ábrázolása miatt ez sokkal kevésbé tűnik problémásnak, mint a Batman v Superman fasiszta jeleket mutató Batfleckje.

A Batman visszatér nem tökéletes, de pontosan tudja, hogy mi akar lenni: a kitaszítottak groteszk és szürreális tragédiája. Manapság pedig több ilyen filmre lenne szükségünk, ahol tehetséges, egyedi látásmóddal bíró alkotók szabadon játszhatnak egy-egy ismertebb brand azon elemeivel, amelyek érdeklik őket. Lehet, hogy nem a leginkább forráshű adaptációkat kapnánk (Burton sem igazán ragaszkodott mindenben a képregényekhez, az is az ő találmánya, hogy Pingvin ténylegesen egy pingvin), de az biztos, hogy érdekesebb lenne, mint a huszadik egy kaptafára épülő világmegmentés, vagy egy újabb „megtalálod-e az összes elrejtett utalást” film. Persze a pénzembereknek nem is tetszett, mert a gusztustalan pingvinemberrel nem lehetett elég figurát eladni, így jött Joel Schumacher és vele az MTV generációra szabott, rikító és menő Batman…