Gauder Áron (Nyócker) második egész estés animációs filmje, a Kojot négy lelke a felszínen egy nem titkoltan klímaválságra reflektáló történet. Nemcsak arról szól szépen, hogy ne helyezzük magunkat a természet fölé, hanem lerója tiszteletét a mindenkit összekötő univerzális mesék és gondolkodás, és persze az indiánok előtt. Filmkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Egy hosszú olajvezeték szeli át a prérit. Öltönyös és kosztümös fontos emberek toporognak, hogy haladjanak a vezeték munkálatai. Csak épp az útban van egy hegy, ami előtt helyi indiánok és természetvédők állják útját a terjeszkedésnek. És hogy ez miképpen kapcsolódik az indián mítoszokhoz? A kerettörténet csak a felszín, a jelen probléma kialakulásának gyökere sokkal messzebb, egészen a teremtésben keresendő – implikája Gauder Áron és Bereményi Géza forgatókönyve.
A Kojot négy lelke visszavisz minden kezdetéhez, amikor az Öreg Teremtő (Papp János) sárból megteremtette a világot. Minden szép és harmonikus volt, amíg álmában meg nem jelent a húsra éhező önző Kojot (Bozsó Péter), a prérifarkas. Mivel ő rosszat és vért akar, hogy ezzel bosszúságot okozzon, az Öreg nem nézi jó szemmel ténykedését. A kettejük egymásnak feszüléséből születik meg az első emberi pár, akiknek meg kell találniuk helyüket a teremtésben.
HIRDETÉS
A film a mítoszok logikáját követve mindig fontos tabuk átlépésétől, megszegéséig mesél. Ezt keretezi a cím és Kojot tényleges négy lelke, akinek minden határfeszegetése a lelkébe kerül.
Így növi ki magát a tényleges főszereplővé, akiben egyszerre ismerhetjük fel az északi mitológia Lokiját és Madách Az ember tragédiájának Luciferjét.
A teremtés beli szerepe fekete-fehérnek tűnik – ő csak a rosszat képviselheti -, amelyet mintha ő maga is elhinne. Ám az árulástól a szeretetig bejárt útja során egy sokoldalú csínytevő istenné nemesedik, aki folyamatos lázadása ellenére mély együttérzéssel viseltet az Öreg és annak világa iránt. Az Öreg Teremtő is hasonló utat jár be mint Kojot ellenpárja. A prérifarkas mutat rá neki minden esetben, hogy a világ – bár nagyon szeretnénk – nem létezhet szükséges rossz és ösztönök nélkül.
Ezen a ponton kapcsolódik be az emberpár – Hoksila (Széles Tamás) és Wichincala (Pikali Gerda) – az isteni alakok mellett szintén fontos szereplők, akik helyüket keresik a világban. Jelenlétük olyan kettős, mint az Öreg és Kojot kapcsolata: az állatok kicsit viszolyognak tőlük csupaszságuk és tudatlanságuk miatt, szokásaikat – például húsevés, utódnemzés – viszont irigylik. Viszont az ő kiváltságaik hajtják előre a természetet, amely bár örömtelinek tűnik, de mégis felvet félelmeket.
A többre vágyás, a folyamatos sokasodás meddig tartható fenn?
A Kojot négy lelke itt figyelmeztet minket a két emberi társadalom sorsának – az indián és az európaiak – az összefonódásával.
A keresztény teremtéstörténet és az indián mitológia tudatosan mozog együtt a filmben, ezzel egyszerre közös pontokat és kontrasztokat teremtve a két kultúrkör között. Bármely észak-amerikai indián törzs mítoszait nézzük, az ember mindig a természet részét képezi, nem pedig annak csúcsa és felette álló mesterműve, szemben a jól ismert keresztény teremtéssel.
Szintén apróság, de a Kojot négy lelke üzenetét tekintve mellbevágó pont, hogy míg az indián teremtésben az ember kiérdemli helyét a Teremtő paradicsomi természetében, addig az európai kiűzetett onnan. Gauderék ezt a fontos különbséget kibontva figyelmeztetik a ma emberét, hogy vigyázzon arra, amije van és térjenek vissza hozzá. Az üzenet felszínesnek tűnhet önmagában, de az idevezető út nézőként hatalmas élmény – mind a narratíva, mesei morfológia felől nézve, amellyel mindezt feltárja, mind pedig a látvány oldaláról.
Stílusában autentikusan idézi az indián ábrázolásokat, miközben hamisítatlan CineMon animációs film. A kígyóvá alakuló olajvezeték vagy a sárból szárba szökkenő teknőcsziget mind olyan pillanat, amelyet nagyvásznon kell látni.
Bár a Kojot négy lelke témája és játékossága miatt ajánlható fiatalabb korosztálynak, érződik rajta, hogy a szórakoztató vagy hollywoodi mesék kötelezői egyáltalán nincsenek jelen.
Példának rögtön ott vannak az állatfigurák, akikben van némi humor, de inkább fenségesek és archetipikusak, semmint cukiskodó, gyerek közönségnek szánt poénforrások, így illeszkedve a mindent átjáró természet tisztelethez. A Kojot négy lelke mitikus közege ellenére a realista ábrázolástól sem riad vissza: jut ki erőszakból, vérből és még egy szülés jelenet is teljesen megfér rajzolt közegében.
A film animációs világa nem előzmény nélküli. Gauder Áron rendező Cseh Tamáson keresztül gyerekkora óta kapcsolatban van a magyarországi indiánokkal, így mélyen ismeri és tiszteli az egykori észak-amerikai őslakók meséit. Munkásságába először tíz évvel ezelőtt vitte bele indián érdeklődését az animációba, amikor is két kisfilmet (Kojot és Szikla és a Kojot és a sápadtarcú) készített Cseh Tamás által felmondott indián mesékből.
A Kojot négy lelke mindent összevetve egy olyan magyar animációs film lett, amelyből bárcsak minden évben jöhetne egy a mozikba.
Úgy kulturális tisztelgés történetében és animált világában, hogy közben arra is rávesz, gondolkodjunk el emberi mivoltunk és helyünkön a természetben. Remélhetőleg, megtalálja itthon és külföldön is a maga helyét – ugyanis készült hozzá angol szinkron is.
