Neil Gaiman életművétől már-már elválaszthatatlan a különböző mitológiák beemelése, mixelése és kifordítása. Ahogyan képregény-főművében, a Sandmanben, úgy a regénymagnus opusában, az Amerikai istenekben is hemzsegnek a különböző volt és jelenkori kultúrák és nációk istenei. Gaiman 2017-ben le is rótta tiszteletét és imádatát kedvenc mitológiai köre, az északi istenségek előtt, amikor megírta az Északi mitológia című regényét. Az inspiráció előtti tisztelgés mellett a könyv tökéletes bevezető Thor, Loki, Odin és a többi jól ismert északi istenség hol mókás, hol pedig cselszövésekkel átszőtt világába. Ezt a gaimanesített belépőt fokozza és egészíti ki a Dark Horse Comics gondozásában tavaly indult képregény változat, ami nagyjából ugyanazt a célt hivatott beteljesíteni, mint könyves elődje: egy best of északi mitológia, amit bármikor lekaphatunk a polcról. Képregénykritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Neil Gaiman és P. Craig Russell képregényes projektje színtiszta adaptáció, ami majdnem szóról-szóra követi Gaiman könyv alapját. A Fumax gondozásában megjelent kiadás az első hat történetet meséli újra a képregény eszközeivel. Nem akármilyen gárdát kürtöltek össze, hanem a nyugati rajzolók színe-javát: Odin szemének mondáját a Hellboy író-rajzolója, Mike Mignola beszéli el, Loki gyermekeit David Rubín vezeti fel, Freya különös mennyegzőjét pedig Jim Thompson színes figurái töltik meg élettel. A kötet végén található galériában pedig többek között David Mack vagy Bill Sienkiewicz borító variánsaiban gyönyörködhetünk.
Az Északi mitológia adaptációként hűségesen követi eredetije felépítését is. A Prológus minden mitológia kötelező teremtés mítoszát meséli el, ami a vikingeknél is a klasszikus “A kezdetek előtt nem volt semmi” tétellel indít, majd a görögökéhez hasonló előistenek (Ymir, Buri), félelmetes lények (ott titánok, itt óriások) megjelenésével folytatódik, majd az istenek felemelkedésével és az első emberek teremtésével zárul. A mondák világára jellemző furcsaságok – itt például a teremtés folyamatában a hegyből kiolvadó tehén, ami Ymirt táplálta – itt is megjelennek, és a későbbiekben bőven kijut ilyen pillanatokból.
A teremtés után viszont nincsen konkrét rendező elv, ami szerint követnék egymást a mondák, leszámítva Gaiman könyvét.
HIRDETÉS
Az eredeti szöveghez hasonlóan itt is epizódikusan jönnek egymás után a különböző skandináv mesék; hol klasszikus, népmesének is beillő darabok, hol pedig humoros cselszövésről szóló, isteneket dicsérő (vagy épp csendben bíráló) alkotások, máskor pedig igazán darkos, titokzatos regék. Esetleges vezérelvnek a közismert attribútumok, történetelemek eredetének bemutatása lehet, mint például Thor kalapácsa, Odin szeme, vagy Loki ló gyermeke, Sleipnir, hogy valamilyen kapcsolódási ponton keresztül tudjon kötődni az olvasó a viking istenekhez.
A kötet izgalmasabb része természetesen Thor és Loki belépőjével veszi kezdetét. Négy nagyobb hangvételű kalandban mutatkoznak be, a Marvel verzióból ismert felállás szerint: a bajkeverő Loki, aki után Thornak (és persze a többi asgardi istennek) mindig van valami eltakarítani valója. Mitológia újramesélésként szerencsére ennyiben ki is merülnek a popkulturális asszociációk. Ilyen szempontból legüdítőbb történet az utolsó, Freya szokatlan esküvője, ahol Thor és Loki összefog, hogy Freya kívánságának megfelelően, ravasz trükkel akadályozzák meg esküvőjét egy orkkal. A cselhez Thort női ruhába öltöztetik, Loki pedig szolgálólány alakjában viszi a “szépséges arát” az orkok földjére.
Az ismertebb asgardi istenségek közül egyértelműen kiemelkedő szerephez jut a bajkeverő isten, Loki. Van méltó büntetéssel záruló tanmese (Az istenek kincsei), ahol ő tölti be a példastatuálás szerepét; a közösségért áldozatot tevő el nem ismert hős (Az építőmester), és persze trükkös cselszövő, aki intelligenciájával jár túl ellenfelei eszén (Freya szokatlan esküvője). A sorból némileg kilóg a Loki gyermekei, amely csupán az első oldalakig szól a bajkeverő istenről, hogy áttérjen bizarr utódaira. Ez a darab sokkal inkább illik az eredettörténetek sorába, ugyanis a viking világfelfogás fontos alakjait vezeti fel: Jormungand, a Midgard-kígyó, Hél, az alvilág királynője és Fenrir farkas. Loki személyiségét jelen képregényben abban erősítik, hogy alakja – a közvélekedéssel ellentétesen – nemcsak a bajkeverésben merül ki, hanem ilyen-olyan tevékenysége még a világ alapvető működését is áthatja: hisz közvetve de általa lett a holtaknak királynője (Hel) és a világot körbeérő kígyó (Jormungand), arról nem is beszélve, hogy a Ragnarök, a viking világvége egy fontos állomása is a gyermekek feltűnése.
Ezenfelül Gaiman és Russel még ebben a néhány történetben is képes bemutatni Loki sokszínűségét, ami nemcsak a Marvel találmánya: egyszerre bajkeverő és segítő, saját bőrét védő, a mese-logika szerint pórul járó csaló, máskor a többiekért olykor áldozatot hozó kisemberi hős.
Ha ismerjük a Neil Gaiman változatot, a fentiek már nem jelentenek sok újdonságot a képregény adaptáció olvasásakor, ám van ami pótol ezért: a rajzok! Ahogyan fentebb már szó volt róla, Gaiman és Russell a legismertebb kortárs képregényeseket hívták skandináv isteneket rajzolni. Minden egyes rajzolónál kiemelendő, hogy egyikük se utánozta rajzaiban az északi mitológia popkulturális ábrázolásait, hanem törekedtek a saját, az Edda-énekekből ismert figurák sehol sem látott változatainak életre keltésére. Persze egy-egy Lokiba vagy Thorba (főleg Jill Thompson szőke Thorjába, míg a mondák szerint Thor vörös hajú) belelátni a Marvel univerzum hatását, de ez szerencsére kimerül egy-egy gyenge asszociációban. A legemlékezetesebb képi világot a sajátos, könnyen felismerhető stílusban alkotó művészek hozzák. Mike Mignola jól felismerhető stílusa kiemeli a Mímir feje és Odin szeme történet groteszk, néhol brutalitás és nyers mivoltát, továbbá azt az atmoszférát, amit a felfoghatatlan múlt, és ember számára sosem látható isteni szféra jelenthet.
A Freya szokatlan esküvőjében Jill Thompson vízfesték hatású színei és rajzfilmesre vett figurái tökéletesen elkapják a sztoriban rejlő humort, gegszerű jeleneteket – mint amikor Thort körbemutatják Freya ruháiban Asgardban -, az északi mondák egy olyan aspektusát megmutatva, amit a popkulturális adaptációk alapján nem gondolnánk, hogy találhatunk bennük. Még David Rubín négyzetes karakterei emelkednek ki a képregényből, ami az erős zöldes színvilágával tökéletesen illeszkedik Loki bizarr gyermekeihez.
Több rajzoló – P. Craig Russell, Jerry Ordway és Piotr Kowalski – viszont hasonló stílusban és figurákkal alkotta meg a rábízott regét, ami egyrészt ad egy egységes hatást az Északi mitológiának, másrészt pedig pont hogy unalmassá, egysíkúvá teszik a kötetet a túlságosan hasonló alakokkal, a paszteles színekkel és nehezen megkülönböztethető mimikákkal. Jó lett volna több Mignola vagy Thompson-jellegű karakteresség, ezzel még több emlékezetes résszel kiemelkedő adaptációvá téve Gaiman Északi mitológiáját.
Az Északi mitológia képregényként azért így is beteljesíti a küldetést, miszerint bevezesse a viking mitológiában nem túl jártas olvasót ebbe az olykor bizarr, de teljesen ismerős minták alapján működő világba.
Az ismertebb történetek, a remek rajzolóknak hála képregény formában is szórakoztatóak, a viking sagák atmoszférájához pedig sokat adó alkotások.
