A Howard Phillips Lovecraft utolsó napja egy egyedi, hangulatos képregény, amely az írót saját kreálmányai világába helyezi el, miközben szembesíti annak múltjával és hagyatékával.
Howard Phillips Lovecraft hatása az irodalomra vitathatatlan. Az író a tudományos fikciót és a fantasyt olyan irányokba terelte, amit a mai alkotások is gyakran képviselnek: a tudomány potenciális veszélyeit, a társadalmi berendezkedések ostromát, valamint a másvilági erők emberiségre gyakorolt hatását bontotta ki. Kozmikus horrorírásaiban az ember egy jelentéktelen porszem az univerzum egészében, amellyel a világ jobb esetben alig foglalkozik, rosszabb esetben pedig hatalmas erejű lények vonják irányításuk alá. Műveiben olyan fogalmak jelentek meg, mint Cthulhu, egy csápos fejű istenség, vagy a Necronomicon, egy démoni erőkkel bíró könyv, amely a régi istenek rejtélyeit, múltját és megidézésük eszközeit foglalja magába. Ezeket a koncepciókat más alkotók továbbgondolták – Lovecraft áldásával – és továbbgondolják a mai napig, művei így már önálló életre keltek. Írásai tükrözték személyes hozzáállását is a tudáshoz és a tudományok fejlődéséhez: bár érdekelték és foglalkoztatták ezek, úgy érezte, az emberközpontú világnézeten túl nincs igazi jelentőségük, és az emberiség pillanatok alatt szertefoszolhat, a birtokában lévő tudással együtt. A nyugatot hanyatlóként élte meg, és kulturális szempontból mindvégig konzervatív, tradicionalista, és nem kis mértékben rasszista volt. Ugyan később valamennyire enyhült, és bár elindult a szocializmus felé (ugyan magát sosem tartotta annak, bizonyos gondolataival szimpatizált), elitista, arisztokrata, felsőbbrendűség tudatú gondolkodásmódja halálos ágyáig kísérte.
Élete fináléjáról – amíg tudott – naplót is írt, a Multiverzum kiadó gondozásában most magyarul megjelent Howard Phillips Lovecraft utolsó napja című képregény pedig ennek egy fiktív feldolgozása.
Pontosabban: egyfajta boncolása tudata tetemének és életének, egy áttekintés, hogy mi vezetett idáig és mi jött utána. Mindezt Jakub Rebelka illusztrátor H. P. Lovecraft munkássága által ihletett rajzaival.
A képregény a kórházban kezdődik, ahol Randolph Carter – Lovecraft irodalmi alteregója – megkeresi a kórtermet, és felajánl neki egy lehetőséget: ha szeretné, az irodalom alkotó erején keresztül halhatatlanná teheti magát. Az író (feltehetőleg) a haldoklás delíriumában képzeli el ezeket az eseményeket, és gyakorlatilag ez ellen érvel. Rezignáltságában számot vet életével, traumáival, álláspontjaival, és egy szürreális utazásra indul, amely alkotásait idéző stílusban elevenedik meg. Találkozik életének és munkásságának meghatározó szereplőivel és saját kreálmányaival is. A különböző vendégek, látogatók, útját szegélyező figurák mind-mind életének, munkásságának egy-egy aspektusát képviselik, míg maga Lovecraft saját megsemmisülése mellett érvel. Míg mindenki más szinte azt kéri tőle, hogy gondolja és értékelje át múltját és – meg nem élhető – jövőjét, ő úgy érzi: eljött a vég, és ezzel teljesen megbékélt. Egész életében ugyanis értéktelennek találta nem csupán magát, de az emberiséget is, és egy teljes megsemmisülés kiemelheti őt a halandó élet általa vélt mocskából. Összefut Harry Houdinivel, akinek a nevében írt novellát; szóba elegyedik a jövő nemzedékeivel, mint Neil Gaiman, Stephen King vagy Warren Ellis; de találkozik a fáraó kinézetű Nyarlathotep istenséggel, saját kreálmányával is. Megjelenik előtte egykori felesége, Sonia is,
akivel szintén mély nyomot hagytak egymás életén.
Lovecraft felesége, Sonia Greene először igen fiatalon házasodott, és első, háromhónapos fiát is elveszítette. Feltehetőleg brutális férje önkezűleg vetett véget életének, így már nélküle nevelte gyermekeit. A nő később kalapkészítőként dolgozott, ami az 1900-as évek elejéhez képest meglepő függetlenséget biztosított a számára. Sokat utazhatott, és lakást tudott bérelni magának és lányának – aki később Carol Weld néven újságíróként tevékenykedett. Sonia Greene középkorú volt, amikor kapcsolata Lovecrafttel elkezdődött a ‘20-as években, miután a férfi egy kollégáján keresztül Greene megismerte az amatőr újságírás világát. Később közösen novellát is adtak ki The Horror at Martin’s Beach címmel, így ilyen szempontból is összefonódott sorsuk. Érdekesség, hogy egybekelésük után írta Lovecraft Harry Houdini számára az Under the Pyramidst, azonban elvesztette a kéziratot: így nászútjuk alatt annak újragépelésével telt az idejük. Később összeköltöztek, de a nő folyton utazott, hogy eltartsa őket, míg Lovecraft munka nélkül sínylődött. Kapcsolatuk megromlott, majd elváltak – pontosabban Sonia azt hitte, de, már Lovecraft halála után, kiderült, hogy férje nem adta be rendesen a válási papírokat. Ez mélyen megviselte, ugyanis közben újraházasodott, jogilag azonban így – persze akarata ellenére – bigámiát gyakorolt. Sonia „megfelelően kiváló szeretőnek” nevezte egykori kedvesét, aki sosem mondta neki, hogy szereti, a képregény pedig kapcsolatuk ezen fő állomásaira reflektál. Kitér arra a ridegségre, amely valahogy kettejük közé állt, és egyfajta szembesítésként és feloldozásként szolgál Lovecraft számára, aki halálos ágyán így vethet számot Soniával.
A Howard Phillips Lovecraft utolsó napja egy egyszerre kegyetlen, mélyreható, de mégis tisztelettudó alkotás egy komplex emberről, aki saját elméjének rabja volt, ez pedig rengeteg keserűséget szült, de rengeteg kiváló irodalmi munkát is.
Lovecraft életét már a kezdetektől beárnyékolta életét, és a sors furcsa fintoraként mindkét szülőjét ugyanabba az elmegyógyintézetbe küldték. Apját pszichózissal küldték a kórházba, amikor fia csak hároméves volt. Az apa öt évvel később hunyt el (a pletykák szerint szifilisze lehetett, bár ezt egyértelműen sosem bizonyították be). Anyja pedig Lovecraft kb. 30 éves kora körül került be, és két évig még leveleztek is – később műtéti komplikációkba halt bele.
A képregény kiválóan adja át azt a pszichedelikus utazást, amin H. P. Lovecraft átmehetett élete utolsó óráiban – de kissé olyan, mintha egész életét jellemezné. A bámulatos, kifejező képek mintha lelki világának és munkájának egymásra fordított végtelen tükröződéseit testesítenék meg. Kifejezetten jó, hogy a mű nem ítélkezik, nem idolizál – persze a témaválasztás és előadásmód valamennyire szubjektív, de mégis azt érezni, hogy az olvasó és az utókor levonhatja majd saját következtetéseit. A Lovecraft-rajongók, valamint életének ismerői rengeteg rejtett utalást fedezhetnek fel, mind a szóhasználat, mind a díszletelemek, mind a karakterek vonatkozásában. A legtöbb szereplő sincs egyértelműen meghatározva, csak sugallva – van, akiket felismertem, míg másoknál saját kutatómunkára ösztökélt, ami szintén dicséretes. Ilyenek a már említett Neil Gaiman, Stephen King, Warren Ellis,
vagy a jelentősebb szerepet kapó Harry Houdini.
Utóbbinak novellát is írt Lovecraft, a világhírű bűvész pedig a szerzőt delíriumos haláltúráján kísérgeti. Mintha Dante és Vergilius az Isteni színjátékban szereplő párosának egy morbidabb, gúnyosabb verziójával szembesülnénk, ahol a pokol valójában Lovecraft tudata, bugyrai pedig a különböző kapcsolatok, amelyek nem teljesedtek be vagy megkeseredtek az évek során. Ahogy az életben is próbált a híres szabadulóművész segíteni munkalehetőségekkel és kapcsolatokkal, úgy a Howard Phillips Lovecraft utolsó napjában kísérli meg átvezetni őt elméje bugyrain. Szeretné, ha felfogná valóságát, és szembesülne múltjával – illetve megalkotná új jövőjét. Már-már furcsa, egyszerre futurisztikus és mitikus totemlényekként bukkan fel Neil Gaiman, Stephen King és Warren Ellis, akik elköteleződnek amellett, hogy őrizni fogják Lovecraft hagyatékát. Erre valószínűleg szüksége is lett volna életében, ugyanis folyamatosan küszködött. Ahogy S.T. Joshi, önéletrajzának írója fogalmazott: „miközben haldoklott […] elképzelte a végső feledésbe merülést, amely felülkerekedik művein.” Ez a gondolat egyébként valamennyire tételmondata is lehetne a képregénynek, egyfelől megtestesítve ezt az érzést, másfelől tanúskodva a készítők elköteleződéséről és odaadásáról. Minden képkocka, minden megnyilvánulás, minden fel-felbukkanó alak okkal szerepel, és kapcsolódik Lovecraft életéhez, halálához és hagyatékához. A maga módján életben maradt a halál után – hiába nem vágyott erre, és hiába csábítgatta az édes megsemmisülés.
A Howard Phillips Lovecraft utolsó napja pedig, szemben alanyával, nem – filozófiai értelemben véve – cinikus. Érdekesen prezentál egy lenyűgöző, rengeteg ellentmondással teli életet. Egy életet, amely oly kreatív volt, és mégis olyan halandó, buta koncepciókat propagált, mint a rasszizmus vagy az elitizmus. Egyszerre vetette meg az emberiség túlzott önimádatát, de mégis volt egyfajta arisztokrata mentalitása. Számos trauma érte, és képtelen volt házasságát megmenteni, igazán intimnek lenni és megnyílni neje előtt. Több mint százezer levelet írt levelezőtársainak, akikkel személyesen gyakran nem is találkozott.
Kifejezetten jóban volt például Robert E. Howarddal, a Conan, a barbár megalkotójával – úgy, hogy az életben nem látták egymást, csupán leveleket váltottak. A képregény kitér arra is, hogy milyen mélyen megviselhette Lovecraftot barátja és írótársa halála, aki teljesen váratlanul – a mai napig megmagyarázhatatlan okokból – öngyilkos lett, nem sokkal anyja halála után. Lovecraft nekrológja Howardról egyébként magyarul is olvasható.
A képregény mindezt azonban egyáltalán nem szájbarágósan prezentálja, ami kifejezetten jó és hatékony – az infomorzsák ott vannak, és van, amit a kontextusból össze lehet rakni, míg máshoz egyszerűen ismerni kell az írót. Ezeket azért nem részletezném, mert tényleg érdemes előbb elolvasni a képregényt, megtapasztalni magunknak, majd utánajárni a dolgoknak. Mint minden jó értelembe vett komplex alkotás, számos rejtett réteget tartalmaz,
amit ki-ki máshogy fedhet fel és élhet meg.
A kórház klinikai ridegségét és a szürreális elmejárás intenzív képi világát kézzel írt levelek törik meg, még mélyebb betekintést engedve H. P. Lovecraft pszichéjébe. Ezek a fiktív írások egyfajta hitelességet kölcsönöznek az élményhez, racionális hátteret biztosítva a látottakhoz. Emiatt sokkal intimebb az összkép, ami egyszerre nyomasztó is, és érdekes, keserédes érzéseket kelt bennünk, olvasókban. Kifejezetten jók az utókorra vonatkozó részek, elismerve a hódolatot, de pikírtan kezelve a nyerészkedést is. Mindenek felett azonban felhívja a figyelmet arra, hogy az író és műve bár össze vannak fonódva, de az alkotások független életre kelhetnek. Az utókor pedig kritikusan kezelheti ezeket, magáévá formálhatja és módosíthatja, anélkül, hogy tiszteletlen lenne. Elvégre mennyire elégtételszerűnek tűnhet a Lovecraft Country, egy feketék által készített adaptáció, főleg feketékről szóló sorozat, ahol a kozmikus horror mellett a Ku Klux Klán is veszélyezteti a főszereplőket – mindezt annak ismeretében, hogy Lovecraft mit gondolt a feketékről és egyéb kisebbségekről. Vagy mennyire furcsa, hogy az utókor kellett ahhoz, hogy elképzelje: milyen lenne, ha megjelennének a nők Lovecraft világában?
Howard Phillips Lovecraft utolsó napja így egy kellően komplex, érzékeny és érdekes alkotás, ami hiánypótló is, de közben valami olyat kínál, aminek szükségességére talán nem is gondoltunk. Egy hibrid, vizuálisan és az írás szempontjából is stimuláló élményt, amely méltó módon, kellő odaadással és kritikával kezeli H. P. Lovecraftet, komplex életét, vitathatatlan hatását és gigantikus hagyatékát. A végeredmény pedig egy szuper alkotás, ami gazdagítja irodalmi ismeretünket, és rávilágít egy igen félelmetes dologra: lehet a kozmosz magánya bármilyen félelmetes, de semmi sem rémisztőbb saját elménknél. Főleg a magányban.
Howard Philips Lovecraft utolsó napja megvásárolható kedvezményesen a Multiverzum Kiadó webshopjában.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
