Vajon a nőknek is van Lovecraft-álomországuk?

Az utóbbi években többször vitatémává vált H. P. Lovecraft világszemlélete, ami írásaiban csak nagyon finoman, de magánlevelezéseiben tisztán kivehető. Be kell látnunk, elitista és xenofób kijelentések sora idézhető Lovecraftól. Azonban elhamarkodottan ne ítéljünk, társadalmi nézeteit neveltetésének (nemesi családból származik, Providence határát nem nagyon hagyta el) és korának addig nem várt változásai formálták (pl. a nem-amerikai lakosság gazdasági integrációja). A Lovecraft kritizálói, de egyben tisztelői is ezen gondolatiság mentén nyúlnak az író műveihez, és adnak azoknak új értelmezéseket. Egy fekete megközelítést kaptunk tavaly Victor LaValle kisregényében, a Fekete Tom balladájában, március végén pedig egy női megközelítés, a Vellitt Boe álom-utazása jelent meg a Fumax kiadó gondozásában. Most aktualitása okán az utóbbiról lesz szó.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A kisregény szerzője, Kij Johnson saját bevallása szerint nagy rajongója Lovecraftnak, legkedvesebb műve a Zarándokút Kadathba. Felnőttként olvasva azonban feltűntek neki olyan apróságok, amelyek kissé zavarba hozták: árnyaltan megjelenő lenéző kijelentések és a női szereplők alulreprezentáltsága.

„Mi lenne – tehette fel magának a kérdést Johnson, ha Lovecraft világában megjelennének a nők?”

Így fogta kedvenc történtét és megírta a Vellitt Boe álom-utazását.

Johnson kisregénye az Ulthar Lánykollégiumban kezdődik: az egyik diáklány egy álmodó (a mi világunkból érkező utazó) oldalán szökött meg az intézményből. A lány apja nagy befolyással bíró ember, és ha megtudja, mi történt, az veszélybe sodorhatja a kollégium működését. Az iskola egyik professzora, Vellitt Boe útra kell, hogy hazahozza az elszökött lányt.

Johnson története önmagában is olvasható és teljesen élvezhető, nem szükséges hozzá Lovecraft novelláinak ismerete. Egy olyan (dark) fantasy világba kalauzol minket Vellitt oldalán, ami megannyi csodával, de szinte majdnem ugyanannyi – ha épp nem több – borzalommal tölti el az odalátogatókat és az olvasókat. Az Álomvilág tartogat néhány összecsapást a kalandra vágyók számára, azonban a kisregény elsősorban nem szórakoztatni akar, sem pedig az olvasó eszképizmusát táplálni. A Lovecraft eredetije nélkül számos olvasat lehetséges: elszámolás korábbi életünkkel, visszatérés régi önmagunkhoz, egy régi és új világ felfedezése, de akár egy belső utazás történeteként is értelmezhető – mindez tőlünk függ. A cselekmény elbeszélése közben folyamatosan kapjuk az újabb és újabb érdekességeket Lovecraft világáról, vagy épp Vellitt Boe személyéről és korábbi életéről. A történet kifutásából pedig egyértelművé válik, melyik a domináns vonal, melyikben rejlik Johnson mondanivalója.

Azonban ha ismerjük Lovecraft eredetijét vagy az Álom-ciklusba tartozó művek egyikét, többet ad a szöveg. Johnson saját történetet épít Vellitt köré, nem emeli át Randolph Carter vagy más Lovecraft-írások cselekményét a női olvasatba, de műve így is hamisítatlanul lovecrafti lesz. Kérdés, mi számít lovecraftinak? Például bőven megtalálható az írónő stílusában Lovecraft hatása: kevés dialógus (bár sokkal több van Johnsonnál, mint a példaképnél), több belső monológ, nagy hangsúly az épületek bemutatásán. Ezentúl megjelennek a tipikusan lovecraftinak mondható elemek, mint az okkultizmus vagy a sejtelmesen jelenlévő természetfeletti lények (bár Johnson őket pont hanyagolja, csak említés szintjén kerülnek elő). Azonban a Vellitt Boe esetében az azt ihlető, Zarándokút Kadathba-on keresztül mondható meg, mitől lovecrafti a mű. Számomra Johnson írása attól válik azzá, hogy saját ötletei mellett tisztelettel nyúl a már kritikus szemmel figyelt példaképhez. Ott van például az álomvilág működése: érti a macskák, zoogok, huhogányok és más különböző lények természetét, az álombéli birodalmak kacskaringós, néhol sötét útjait és határait, és ezek összefonódását a valós világgal.

És itt jelenik meg Vellitt Boe. A nő, aki minden gond nélkül beilleszkedik a Lovecraft-univerzum ezen szegletébe.

Az ötvenes éveiben járó hölgy még nem öreg, de fiatalságát már maga mögött hagyta. Nem is akármilyet, hisz egykor ő is az álomföldeket járta különböző útitársak oldalán. A lánykollégiumot hátrahagyva Vellittet megrohamozzák az emlékek egykori kalandjairól: ő is utazott, mint a Zarándokút Kadathba álmodója, Randolph Carter. Középkorúként is könnyen felveszi a régi szerepet, azonban fokozatosan rájön, nem egészen úgy mennek már a dolgok, mint régen. De ez nem töri meg. Vellitt kitartással és régi énje bizonyos részeit vagy az elfeledettnek hitt tapasztalatokat felidézve válik  hőssé, aki gond nélkül helyt áll a szeszélyes istenek és sötét teremtmények világában. Mondhatni tőle idegen tulajdonságok nélkül, saját jogán válik erős női karakterré.

Johnson a szimpatikus hős szerepeltetésével egyben kritikát is megfogalmaz a női karakterek hanyagolásával szemben. A konkrét, Lovecraftot kritizáló rész a Randolph Carter-epizódban jelenik meg. Spoiler, de fontos ennek megértéséhez tudni, hogy a kisregény világában Vellitt Boe egykor Randolph Carter szeretője volt, azonban különböző terveik és céljaik elválasztották őket egymástól. Visszatérve a belső utazás vagy önelszámolás-féle értelmezéshez, a régi kedvessel való találkozás is egyfajta szembenézés Vellitt számára. Azonban bőven akadnak az elbeszélésben olyan mondatok, amelyek a sokat emlegetett kritikus hangot képviselik. Az egyik legerősebb a következő:

Nem volt szerelmes Randolph Carterbe. Egy férfi volt a sok közül, akit annyira kitöltött saját története, hogy a világ csak akkor kaphatott benne helyet, ha a meséjéhez igazodott.

Johnson utalhat itt sok mindenre: Randolph Carter magányos kalandjaitól kezdve egészen Lovecraft személyéig (ha belevesszük a mű értelmezésébe azt is, hogy sokan Cartert Lovecraft alteregójának tartják), de nagyobb általánosságban másfajta kritika áll itt. Végignézve az európai vagy ahhoz közeli kultúrkörök történeteit a mítoszoktól kezdve a későbbi korok irodalmáig, látjuk, milyen női karaktertípusok jelennek meg ezekben: a Pénelopé-típus, a bölcs asszony, a nagy anya – csak hogy párat említsünk. Legtöbbjük vagy a történet katalizátoraként szolgál (pl. a Pénelopé-típus), vagy a hőst segíti útján. Vellitt értelmezésében Randolph Carter is csupán egy olyan hős, aki a nőket ezekben a szerepekben tudja elképzelni saját történetében. Vellitt Boe ebben nem szeretne részt venni, akármennyire is kedvelte egykor Cartert. Ő saját történetet szeretne. Megtagadja a szerepeket, bebizonyítja, hogy nem csak „pelenkán meg házimunkán jár az esze”, hanem tud „nagyokat álmodni”, és hogy egy nőnek is lehet Lovecraft-álomországa. Célba ér, megtalálja álomországát, és boldogan él tovább.

A Vellitt Boe álom-utazása „csak” 160 oldal, de ennek ellenére, átvitt értelemben is olyan, mint az álomföldek: sok rétegű szöveg, amelynek teljes megértéséhez akár eddig nem ismert mélységekbe is le kell ereszkednünk. De főleg egy olyan történet, ami a lassú sodrású folyóhoz hasonlít, persze jó értelemben. Minden a belső útról szól, ami megköveteli, hogy belülre figyeljünk, ne pedig a hős és a szörny elkerülhetetlen összecsapására. A lényeg nem a külvilágban, hanem a főhős lelkében történik. Ezért én is csak Johnson ajánlását tudom zárásként idézni:

„Azoknak, akik szeretnék megtalálni belső útjukat.”