Az elveszett tékák fosztogatói (vagy TékaFosztogatók) rovatunkban olyan filmeket ajánlunk, amelyek manapság talán kevesebb figyelmet kapnak, mint érdemelnének. Alulértékelt klasszikusok, elfeledett remekművek vagy éppen radar alatt repülő gyöngyszemek, amelyekben egy a közös: nem nyomja őket Netflix (vagy más nagyobb elérésű streaming szolgáltató) algoritmusa a pofánkba. Szóval ideje leporolni a videó-felvevőt, lenyúlni a szupermarketek DVD kosarának aljára, átnyálazni a kisebb zsáner-film fesztiválok programfüzetét, mert ahogy Shakespeare is fogalmazott: „Több film van lemezen és kazettán, olvasó, mintsem streaming azt álmodni képes”. Hogy mennyire igaz mottónk, arra kiváló példa mai filmünk. Noha a Bud Spencer filmográfia itthon legalább annyira (talán még inkább) része szerves része a köztudatnak, mint az iskolai kötelezők, azért még itt is találni vakfoltokat. Vagy esetleg ti már láttátok azt a westernt, amelyben Piedone egy bajonettel nyársalja fel ellenfelét? És ez csak az egyik oka annak, amiért az Ötszemélyes hadsereg (néhol Ötfős hadsereg címen is fut) egészen szórakoztató.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
ERRŐL SZÓL: Vadnyugati banda népfelszabadító vonatrablása
A böszme, falánk Mesito (Bud Spencer), a dinamitszakértő, hamiskártyás Augustus százados (James Daly) és a késdobáló egyszerűen csak Szamurájra keresztelt szamuráj (Tetsurō Tamba) mind látott már szebb napokat. Egykedvűen, sőt kissé nyomorúságosan tengetik vadnyugati mindenapjaikat. Éhbérért csirkét etetnek, öt dollárért kártyáznak vagy éppen filléres mutatványosként szórakoztatják egy Isten háta mögötti koszfészek közönségét. Egészen addig, amíg fel nem bukkan a fiatal Luis (Nino Castelnuovo), aki a legendás Holland (Peter Graves) megbízásából egy utolsó, nagy balhéra invitálja őket. A küldetés: kirabolni az elnyomó Huerta tábornok álig felfegyverzett pénzszállító vonatát. A zsákmány: félmillió dollár. Az esély a sikerre: minimális.
EZÉRT NÉZD: Kaland, a gyilkos Bud Spencer és a vadnyugati Mission: Impossible
Igazából semmi különös. Egy spagetti westernbe (pontosabban annak a mexikói forradalom idején játszódó alműfajába, a zapataba) csomagolt men-on-a-mission/heist film. Egy kicsit A piszkos tizenkettő, egy leheletnyit A hét mesterlövész. (A számmisztika megszállottjainak: tizenkettőből hét az pont öt, jelentsen ez bármit is.) Leginkább talán egy vadnyugati Kelly hősei (egy évvel megelőzve Clint Eastwood zseniális bankrablását). Nem kísérletez, nem bontja meg a toposzokat. Mondhatni szolgaian felmondja a kötelezőt. Ám azt roppant szépen és dinamikusan teszi. Így az Ötszemélyes hadsereg elsősorban inkább egy szórakoztató, mintsem fontos vagy különleges film. Ám tempójában és struktúrájában egy roppant feszes és kompakt alkotás. Nincsen egyetlen váratlan fordulata, sőt abszolút sablonos. A remek karakterszínészeinek, Morricone – rutinból elkövetett, de egészen fülbemászó – aláfestésének és a sallangmentes cselekményének köszönhetően ez mégsem válik zavaróvá. Sőt! Felépítésben simán leiskoláz pár mai, mega-költségvetésű hollywoodi blockbustert. Noha egy ilyen jelegű film mindennél egyszerűbbnek tűnik, mégis nem egy olyan kudarcos példát láttunk az elmúlt évekből, ami még egy ilyen sorvezető szerint írható sztorit sem tudott kielégítően elmesélni (Az öngyilkos osztag).
HIRDETÉS
A mai sokszor mesterségesen túlnyújtott és túlmagyarázott kalandfilmekkel ellentétben az Ötszemélyes hadsereg roppant kényelmesen csak a lényegre koncentrál. Példának okáért a karaktereiről pont annyit árul el, amennyi a cselekmény függvényében abszolút szükséges.
Bőven nem tökéletes így sem. Hiányzik az erős főgonosz, simán kiélezhetett volna jobban/érdekesebben a hősi közötti ellentétet, vaskosabb drámának vagy a forradalmi téma kibontásának is lett volna hely és a finálé feszültségét is túl gyorsan és egyszerűen oldja fel. Nem véletlen, hogy nem lett olyan kultikus, mint a bekezdés elején említett művek, ám önmagában egy egészen kellemes és szórakoztató spagetti-kaland. A főattrakcióként szolgáló vonatos heist szekvencia nagy része még mai szemmel is egészen izgalmas. Már csak azért is, mert láthatóan a színészek (illetve főleg a dublőreik) tényleg ott ugráltak és verekedtek a mozgó vonaton. Ez a szekvencia akár egy Mission: Impossible epizódban is helyet kaphatott volna. Ami különösen vicces tekintve, hogy itt is épp az ekkoriban a klasszikus M:I sorozattal híressé vált a Peter Graves hívja össze és irányítja a különleges csoportot. Innen nézve az Ötszemélyes hadsereg Mission: Impossible előzménynek/spin-offnak sem utolsó (ha már úgy is a fárasztóan indokolatlan rajongói teóriák korát éljük).
Az ötszemélyes hadsereg nem nyújt többet, mint amire számítanál, de nagyon kevesebbet sem. Klasszikus, régimódi, hangulatos western kaland, ami egy megalomán, CGI-túltolt blockbuster követően
épp olyan, mint egy üdítő, jéghideg pilseni egy fülledt nyári nap végén.
Ez pedig nem kis érdem egy olyan filmtől, aminek 100%-osan azt sem lehet tudni, hogy ki rendezte. Hivatalosan Don Taylor, de az „olasz verzió” rendezőjeként a producer Italo Zingarelli van feltüntetve. Hogy végül is valójában melyikük filmje is ez a színészek véleménye is megoszlik. Olyannyira, hogy Tetsuro Tamba szerint a lényegi rendező sokkal inkább társ-forgatókönyvíró Dario Argento volt. Talán ez okozza azt is, hogy a film egészen sokszínű. Kicsit humoros, kicsit próbál drámai lenni (vadnyugati hősök kontra elmúlás/változó világ), de végül mindezt beáldozza az akciók és a heist oltárán.
Ám a film kétségkívül legizgalmasabb aspektusa, ami miatt a western/euro-cult rajongók számára igazi kuriózum lehet, az a „Bud Spencer karakter” korai megjelenése. Természetesen nem ez Spencer első western filmje, ráadásul itt még csak nem is abszolút főszereplő. Viszont ez a film jelenti az átmenetet a korai, klasszikus hangvételben született filmje (Isten megbocsát, én nem!) és az emblematikussá vált komédiái között. Karakterében és módszereiben kicsit olyan, mint ha a későbbi, híres szerepeinek egy vadabb/zabolázatlanabb (és talán energikusabb) változatát látnánk. Még ugyanúgy hatlövetűt használ, mint bárki más a vadnyugaton és simán megöli az ellenfeleit, sőt egy ponton úgy vágja bele a bajonettes puskát egy katonába, mint Schwarzenegger a bozótvágót a dél-amerikai gerillába. Ám a film néhány pontján már elcsattan egy-egy tipikus Spencer tasli vagy kobakra mért koki. Sőt a filmelején tipikus Bud Spencer stílusban tanítja móresre a főnökét, amikor a néző csak hallja a taslikat és kívülről nézi az azokba beleremegő házat, egészen, amíg valaki ki nem repül az ablakon. Itt még csak kibontakozóban van az „igazi” Bud Spencer stílus, hogy majd az egy évvel később, eme film operatőrének (Enzo Barboni) rendezésében készült Az ördög jobb és balkezében (szintén Zingarelli produkció!) valóban megszülessen.
ITT TALÁLOD: DVD
Noha előfordulhat, hogy a (szinkronokat megrendelő) Duna TV, Filmcafé vagy AMC csatorna esetlegesen műsorra tűzi, ez nem túl gyakori. Szerencsére a Bud Spencer életmű nagyjához hasonlóan az Ötszemélyes hadsereg is megjelent és viszonylag egyszerűen beszerezhető DVD-n. Bár az Ultra Film által 2011-ben kiadott lemez képminősége „az éppen hogy nézhető” kategóriába esik, ám legalább nem maradt le a (felirattal társított) eredeti hang. Utóbbi különösen izgalmas. Tekintve, hogy a filmnek amúgy sem létezik olyan igazi klasszikus szinkronja. Tekintve, hogy elsőként csak 2010-ben kapott magyar szinkront (amikor már sem Bujtor István, sem pedig Kránitz Lajos nem tudta Bud Spencert megszólítani), Turi Bálint hangján pedig egészen szokatlan. Ám az eredeti hang nem csak a gyengébb szinkron miatt ajánlott, hanem azért is, mert van egy extra érdekessége: az Ötszemélyes hadsereg ugyanis az egyike azon kevés filmeknek, amelyek eredeti (angol) hangsávján Bud Spencer a saját hangján szerepel. Persze a vaskos olasz akcentusával nincs olyan öblös orgánuma, mint a legendás magyar hangjainak, de végre hallhatjuk játszani is. Egy ismert színészt/karaktert pedig mindig izgalmas új szem- (illetve ez esetben fül-)szögből megismerni.
