Egészen jól sikerült Sylvester Stallone visszatérése a vadnyugatra: a Tulsa King (Tulsa királya) 3. évad megőrzött mindent, ami eddig jó volt a sorozatban, de tudott valamennyit fejlődni is. Évadkritika.
HIRDETÉS
Stallone gengszerfilm- és western-elemeket keverő sorozatának második etapja azzal ért véget, hogy az Olasz Csődör által játszott főszereplőt, Dwight „a Tábornok” Manfredit ismeretlenek elrabolták. A Tulsa királya 3. évad pontosan itt folytatja a cselekményt. Kiderül, hogy a feltörekvő maffiózó ezúttal nem valamelyik alvilági ellensége, hanem egy John Musso nevű FBI-os (Kevin Pollak) kezei közé került. Az ügynök azt várja Tulsa királyától, hogy segítsen neki elfogni a bombagyáros Dexter Deacont (Dallas Roberts), ezért cserébe pedig büntetlenséget ígér Dwightnak és társainak. Ezzel viszont elég nehéz helyzetbe hozza a Tábornokot, akinek már így is többfelé kell osztania a figyelmét.
Ezúttal éppen a szeszpiacon próbálja megvetni a lábát, ami kemény diónak bizonyul, ugyanis rögtön egy veszélyes új ellensége is akad a minden hatóságot markában tartó helyi maffiafőnök, Jeremiah Dunmire (Robert Patrick) személyében. Emellett továbbra sincs nyugta a New York-i alvilágtól, amely nem akarja elengedni őt: az olasz gengszterek nagyfőnöke, „Csendes” Ray Renzetti (James Russo) követeli a szerinte nekik járó részt a tulsai királyságból.
A Tulsa királya 3. évad remek folytatása a korábbi szezonoknak, mivel megtartotta azok hangvételét és fő témáit, ugyanakkor logikusan tovább is szőtte a sztorit, és hozzáadott valamennyit a széria világához.
A készítőknek tehát sikerült ügyesen egyensúlyba hozni a már ismerős elemeket és az újdonságokat. Alapvetően eddig is arról szólt a sorozat, hogy Dwight és csapata egyszerre harcolt a tulsai bűnözőkkel és a New York-i gengszterekkel, viszont az új ellenfelek alapvetően mások voltak, mint az eddigiek. Az erősen vallásos patriarchaként megjelenő Dunmire figurája egyértelműen új színt hozott a sorozatba, és Robert Patrick nagyszerűen játssza ezt a teljesen kiszámíthatatlan alakot, akiről sose tudni, mikor veszti el a fejét. Az alapvetően higgadt, mégis fenyegető „Csendes” Ray szintén alapvetően különbözik a Tulsa királya korábbi évadaiban feltűnt olasz maffiózóktól. Az FBI-ügynök feltűnése szintén érdekes adalékkal szolgál, mivel ő egy elég ambivalens személy, aki ugyan ebben a történetben negatív szerepet kap, és a módszerei megkérdőjelezhetők, viszont mégse egy gonosztevő. Kevin Pollak pedig nagyon jól hozni is tudja a karakterben rejlő kettősséget.
Külön elismerésre méltó, hogy bár egész sok szereplőt és történetszálat zsúfoltak bele ebbe a tíz epizódba, összességében mindenre jut elég játékidő.
Ezúttal sikerült elkerülni az előző szezon hibáját, ahol nem volt egy konkrét főellenség, így elveszett a fókusz: a Tulsa királya 3. évad esetében egyértelmű, hogy a cselekmény fő vonulata a Manfredi-Dunmire viszály, ez kapja a legtöbb figyelmet, és szép tempóban építkezik, fokozatosan felvezetve a végső összecsapást. Minden más esemény ennek árnyékában zajlik, ugyanakkor a mellékszálak egyáltalán nem tűnnek jelentéktelennek, mivel vagy a központi sztorihoz ad hozzá, vagy a karaktereket bontja ki. Például a bombagyáros, akit az FBI el akar kapni, végül is belefolyik Dwighték konfliktusába, míg a Tábornok csapatának tagjai a saját, külön küldetésekben mutatják be, hogy nem csak kellékként vannak jelen a történetben. Mindenkinek jut egy kicsi a reflektorfényből, és valamennyit fejlődnek, illetve árnyaltabbá válnak a már ismert karakterek. Különösen Bodhi (Martin Starr) figuráját érdemes kiemelni, aki most végre kilépett a klasszikus kocka-skatulyából. Plusz pont jár az alkotóknak azért is, amiért egészen jól beleszőtték a sztoriba Samuel L. Jackson bérgyilkos-karakterét, akinek így a jelenléte indokoltnak hat, noha nyilvánvalóan csak a saját spinoffja felvezetését szolgálta.
Bár többnyire kiszámítható irányba halad a cselekmény, ezzel együtt is végig szórakoztató, ugyanakkor vannak azért hiányosságai a forgatókönyvnek.
A legszembetűnőbb mulasztás az, hogy a főszereplő a nyilvánvaló fenyegetés ellenére nem készül fel a Dunmire elleni védekezésre. Az ellenség az évad során több esetben csak azért járhatott sikerrel, mert Dwight gyakorlatilag nem kezd el egyből komolyan felfegyverkezni, illetve új embereket felfogadni – erre majd csak a végső leszámolás előtt kerül sor. Egy tapasztalt öreg gengszterről van szó, éppen ezért fura ez a hozzáállás, és még akkor is sántít a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a Tulsa királya alapvetően nem próbál túlságosan realisztikus lenni. Hasonló okból kifogásolható a Dexter Deacon-sztoriszál: a bombagyáros elvileg nagyon óvatos – éppen ezért is nem tudták a hatóságok elkapni –, ehhez képest mégis kifejezetten könnyen belesétál Dwighték csapdájába. Emellett pedig továbbra is megvan az a hibája a szériának, hogy nagyon fellengzős szövegeket adnak a szereplők szájába, emiatt sok párbeszéd egészen színpadias.
De még ezekkel a hibáival együtt is élvezetes a Tulsa királya 3. évad, és abszolút hozza azt a színvonalat, ami egy elsősorban szórakoztatást célzó krimitől elvárható.
Nagy erénye az is, hogy meg tudott maradni azon a csapásirányon, amelyet a sorozat legelső szezonja jelölt ki, ellentétben Taylor Sheridan másik westernjével, a Yellowstone–nal, ami a harmadik szezonjától kezdve már teljesen eltávolodott eredeti koncepciójától. Itt viszont még mindig megvan az, ami az első évad lényegét és egyedi jellegét jelentette: továbbra is a klasszikus olasz maffiózó mentalitás és vadnyugat világának találkozása van jelen a központi konfliktusban.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
