Lefutott az 1923 sorozat 2. évada, és ezzel Taylor Sheridan westernbe oltott családi drámájának újabb fejezete ért véget. Viszont lényegeset ez az etap se tudott hozzáadni a Dutton-sagához. Évadkritika.
Az 1923 2. évad története kisebb időugrással kezd ugyan, de nagyjából ott folytatódik, ahol az előző véget ért. Megmaradtak a főbb cselekményszálak is, viszont ezúttal továbbiakkal egészültek ki. Láthatjuk, hogyan próbál túlélni a Dutton família a montanai birtokon a matriárka Cara (Helen Mirren) és az öreg Jacob (Harrison Ford) irányításával, valamint nyomon követhetjük a hazafelé tartó Spencer (Brandon Sklenar) kalandos odüsszeiáját, továbbá az őslakos Teonna (Aminah Nieves) menekülését. A sztori egyik újabb vonulatát az immár a családhoz tartozó Alexandra (Julia Schlaepfer) Montanába vezető útja jelenti, de rajta kívül külön reflektorfény jut a két fő ellenségnek, a rivális farmer Creightonnak (Jerome Flynn) és a gazdag Whitfieldnek (Timothy Dalton).
Egy furcsa paradoxon jellemzi ebben az évadban a sorozatot: teljesen túlzsúfoltnak hat, és közben mégis úgy tűnik, hogy alig történik benne valami lényeges.
Mivel ilyen sok történetszál van, igazából egyik karakterrel se tudunk túl sokat időzni a nyolc epizód alatt, és valahogy mind az egyes szereplők személye, mind a köztük lévő viszonyok bemutatása elsikkad. Ugyanakkor a fő történetszálak semmi másról nem szólnak, mint a hősök szinte folyamatos szenvedéséről. A farmon egymást követik a vadállat-támadások, Spencer és Alexandra pedig valahányszor megmenekül valaki vagy valami elől, újabb kellemetlenséggel találják magukat szemben. Ennek a szériának a világában az ember nem mehet be úgy a farmjáról a városba, hogy közben ne csapjon le rá egy útonálló vagy egy hóvihar. Mindez pedig önmagában nem tud érdekes lenni, sőt igazából inkább fárasztó egy idő után.
A vadnyugati élet keménységét és zordságát lehetett volna úgy is érzékeltetni, hogy időnként hagynak egy kis szusszanást is a nézőnek a sok szenvedés közepette – ehelyett az 1923 2. évad teljesen átment nyomorpornóba.
A sztori másik nagy problémája, hogy egyes mellékszálainak egyszerűen nincs létjogosultsága. Leginkább a bennszülött lányról szóló cselekményrész tűnik feleslegesnek, mert hiába kapcsolódik az ő személye a Yellowstone sorozathoz, ez önmagában még nem indokolja az itteni jelenlétét. Egyszerűen nem ad hozzá érdemben semmit a történethez, és csak feleslegesen elveszi a játékidőt a központi karakterektől – ami azért sajnálatos, mert így a Dutton család tagjait egyáltalán nem ismerhettük meg, végig megmaradtak elnagyolt, legfeljebb egy-két tulajdonsággal jellemezhető figuráknak.
A Whitfieldre és Creightonra fókuszáló részek is nyugodtan kimaradhattak volna, mivel ezeknek se volt lényeges funkciója. Az üzletember ugyanis egy teljesen egyoldalú, papírmasé gonosztevő, így a szadizmusának és ármánykodásának mutogatása eléggé öncélúnak tűnik. A Yellowstone-ból jól ismert „aljas gazdag fickó el akarja venni a szerencsétlen farmerek földjét” narratíva akkor is működött volna, ha csak keveset látunk az ellenségekből. Az ugyan önmagában pozitívum, hogy legalább Creighton karakterét kissé árnyalták, de a teljes képet nézve ennek igazából nincs jelentősége. (Sőt, talán inkább csak ront az egészen, hiszen elég rossz fényt vet a sorozatra, hogy egy mellékes antagonista az egyetlen érdekes személy benne.)
Visszaköszön az 1923 2. évad történetében a Sheridan-féle szériáknak az a jellemző hibája is, hogy az előző szezonzáró drámai fordulatát semmissé teszi.
Legutóbb azzal ért véget a történet, hogy Whitfield bejelentette: befizette a család adótartozását, és ha nem adják meg neki a pénzt, övé lesz a Dutton farm. Ez a sokkoló fordulat egy új, az eddigitől eltérő kihívást vetített elő Jacobék számára – ehhez képest az új részekben szó sem volt ilyesmiről. A pénzéhes üzletember érdekes módon nem a saját eszközeivel akarta kitúrni a családot a birtokról, hanem a klasszikus vadnyugati módszerrel, amiben persze Duttonék verhetetlenek. Persze önmagában az nem lenne probléma, hogy a széria szembemegy az elvárásokkal, de így a korábbi évad végének teljesen elvették a súlyát. Sajnos úgy tűnik, Taylor Sheridan kedveli ezt a fajta húzást, hiszen hasonló történt korábban a Tulsa királya esetében, de a Yelowstone-ban is előfordult.
De nemcsak a történet felépítése miatt problémás a forgatókönyv, hanem egyszerűen gyengén megírt.
Az 1923 ugyan a 2. évad során is felmutat néhány érdekes és hatásos részt – mondjuk amikor Jacob megzsarolja a rasszista bírót, vagy a vonatpályaudvaron történő leszámolás –, azonban akadnak kifejezett blődségek is. Alexandra például egy szívhez szóló beszéddel kivágja magát egy szorult helyzetből, Spencer pedig a végén olyasmivel vádolja meg Whitfieldet, amihez a férfinak egyértelműen semmi köze. A szkript igazi gyengéje azonban a párbeszédekben rejlik: az egész évadban alig akad természetes dialógus, a szereplők szinte minden megszólalása színpadias, és nem egymáshoz beszélnek, inkább a közönséghez szónokolnak. Ezeknek a karaktereknek egyszerűen nincs saját jelleme és véleménye, teljesen egyértelmű, hogy pusztán az alkotó szócsöveiként szolgálnak. Sőt, még a narrátor monológjai is csak az életről való filozofálásból állnak.
Az 1923 2. évad igazából annak sulykolásáról szól, hogy a modernizáció mennyi rosszat hozott, a kemény cowboyélet pedig azért volt jó, mert megedzette az embert, és csak az erős élte túl.
Ha el is tekintünk annak kérdésétől, mennyire problémás ez a színtisztán szociáldarwinista üzenet, az mindenképp felróható Sheridannek, hogy ennyire szájba rágósan és patetikusan adja elő a mondanivalóját – pontosan ugyanez a nézőt arcon csapó propagandisztikusság volt a baja Az olajügynök sorozatnak is. Közben a karakterek teljesen el vannak felejtve, és a színészek többsége látványosan nem is tud mit kezdeni a figurájával, Harrison Ford és Helen Mirren is igazán csak akkor vannak elemükben, ha a csipkelődő házastársakat játszhatják. Szomorú, hogy mostanra már az egykor ígéretesnek indult Dutton-saga is ide silányult. A Yellowstone eredetileg egy érdekes, revizionista westernként kezdte, csak később vált egyfajta politikai szócsővé, az 1923 viszont már nem is próbál ennél többnek látszani.
Végül is tehát ez a széria nem több, mint látványos és egy-két részletében érdekes, de alapvetően bántóan szimpla westernsztori, patetikusan előadva. Nemcsak önmagában nagyon gyenge, de a Dutton-sagához sem ad hozzá semmi lényegeset.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
