Ha van a science fiction irodalomnak szent grálja, a Dűne jó eséllyel indul a címért. Frank Herbert regénye egy olyan korszakos remekmű, ami máig meghatározónak számít a zsánerben. A rendkívüli komplexitással megalkotott klasszikus ráadásul olyan „látványosságokban” is dúskál, amik szinte ordítanak valamilyen vizuális feldolgozás után. David Lynch, a SciFi Channel, a bemutatásra váró Denis Villeneuve (és a soha el nem készült Alexandro Jodorowsky) féle filmadaptációk mellett azonban tisztességes képregényfeldolgozást ezidáig nem kapott – a Lynch film egészen trehány módon, gyorsan összedobott képregény verzióját kivéve. Ezen a helyzeten kíván változtatni a Gabo gondozásában nemrég magyarul is megjelent Dűne képregénytrilógia első kötete, de a végeredmény sajnos felemás.
Az apja hagyatékát, és a Dűne örökségét kezelő Brian Herbert öreg harcostársát, Kevin J. Andersont, valamint illusztrátori fronton Patricia Martínt, Raúl Allént (mindketten leginkább Valiant címek alkotóiként lehetnek ismerősek) csatasorba állítva hozta tető alá a trilógia nyitódarabját. Nehéz helyzetben van azonban a kötet, mivel egyaránt igyekszik kielégíteni a rajongók igényeit, és zanzásított gyorstalpalót nyújtani az újonnan érkezők számára is. A végeredmény pedig ennek megfelelően kockázatkerülő és középutas: az elhivatott rajongóknak kevés pluszt ad, az új olvasóknak pedig hiányos lehet.
Az Atreides család Arrakisra költözéset jelenetről jelenetre kívánja megidézni a képregény, egészen a (vigyázat, spoiler következik egy hatvan éves regényből) a Harkonnenek támadásáig, valamint Paul és Lady Jessica sivatagban tanyázásáig. A vizuális médium tömörítő erejét kihasználva persze le is nyesegeti azokat az adaptációs szempontból feleslegesnek tűnő elbeszélő, leíró részeket, amiktől a regény első harmada joggal tűnhet felvezető infóhalmozásnak és időnként fárasztó vánszorgásnak. Aki viszont pontosan ezt a meditatívabb, lassan építkező hangulatot várná el, megnyugodhat, hiszen a Dűne még így sem válik egy féktelen akcióorgiává. A gazdaságosabbá, és egyúttal gyorsabbá tett narratíva azonban kedvező lehet a fűszerbolygóra újonnan tévedetteknek, akik így gyorsabban, némi vizuális kapaszkodóhoz jutva csatlakozhatnak be Villeneuve filmje előtt Herbert világába. Számukra viszont éppen az lehet elidegenítő, hogy az adaptáció készpénzként kezel olyan dolgokat, amikkel illik tisztában lenni a teljes kép összerakásához, ám kevés, vagy éppen nulla magyarázattal szolgál velük kapcsolatban. Ilyen például a meghatározó szereplők jó esetben felszínesen elhadart, rosszabb esetben viszont később sem igazán árnyalódó bemutatása. Egy ennyi karaktert mozgató történetben viszont szükséges lenne jobban is megismerni a cselekményalakító figurák motivációit, kapcsolatukat. Különösen esetlenként csapódnak le így azok a színkódokkal ellátott, a képregények ezüstkorát idéző gondolatokat közvetítő narrációbuborékok, amikben valaki éppen megmagyarázza, mit miért tesz. Amíg a belső monológok átadására szolgáló hasonló elbeszélő technika egy regény közegében természetesnek és szükségesnek hat, addig ebben a formában minimum furcsa, még ha nem is teljesen médiumidegen.
Az adaptáció másik fájó pontja sajnos a túlságosan sterilre és mesterkéltre hangolt vizualitásban érhető tetten, legyen szó akár a karakterekről, akár a helyszínekről. A rajzok a legtöbb esetben szimmetrikusak, letisztultak, nem túlságosan részletgazdagok – az alkotókat így közelről sem lehet a horror vacui, azaz az üres terektől/felületektől való félelemből táplálkozó kényszeres művészi helykitöltés és túldíszítés vádjával illetni. Ezen a sok esetben jellegtelen plánozás és a bizonyos panelek között nem megfelelően vezetett tekintetvezérlés sem segít. Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ne lenne szép a képregény, vannak egészen ötletesen kialakított oldalai, a nagytotálok pedig rendszerint erőteljesek.
Profi grafikusok munkájáról van szó, így az összhatás persze, hogy szép. Főleg a színezésnek, kiváltképp az eltérő hangulatú helyszínek megkülönböztetésének köszönhetően. Még alapvetően a karakterek megalkotása is tehetséges művészekről árulkodik (a szájaknál néha akad azért pár furcsaság). A probléma leginkább az, hogy az egész vizualitás lélektelenül lecsupaszítottnak tűnik. Ez gyakran látott jelenség a transzmediális történetmesélés ösvényére lépő, terjeszkedni kívánó franchise képregények esetében (mint pl. legújabban a Stranger Things-nél), a célja pedig éppen azon olvasók bevonzása lehet, akik egyébként idegenkednek a képregényektől. A Dűne adaptáció esetében is ilyesmi cél vezérelhette az alkotókat, de kérdéses azonban, hogy egy ennyire karakteres, meghatározó és nagy múltra visszatekintő regényfolyam első igazi képregényadaptációjának nem tett volna-e jót, ha egy fokkal merészebb, a kommersz képregényekétől eltérő, és az eredeti mű hangulatvilágát eredményesebben átültető vizualitást kap a semlegességgel szemben? Mert ez így önmagában, az alapmű értékeiről leválasztva, látványvilágot tekintve sajnos tizenkettő egy tucat.
Szerencsére azonban a narratívát később leginkább meghatározó, az Arrakison játszódó sivatagi jelenetek a Dűne képregény első etapjában is igazán működőképesek. Stilisztikailag is erősebbek, mint a könyv első felében látottak, így a folytatásokban bőven megvan a potenciál, hogy valamicskét javítsanak a vizuális összképen. Amiért azonban mégis megéri kézbe venni az igényesen kialakított magyar kiadást, az a rajongók és az új belépőknek számára is közös pont lehet: amolyan “kötelezők röviden módra”, gyorsan átpörgetve, kevésbé megterhelő vizuális ingerek mellett lehet segítségével felkészülni az új filmre, és a képregényes folytatásokra is. De ez a történet ennél azért valamivel stílusosabb feldolgozást kívánna.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
