A Balerina ha nem is annyira kecses, de méltó táncpartnere John Wicknek

John Wick két évvel ezelőtti ál-fináléja a közelharci pisztolypárbajos kaszkadőrpornó egyik csúcsa volt, amely kíméletlen ütemével és játékidejével meglepően mélyre tudott nyúlni témáit illetően is. A siker azonban elkerülhetetlenné tett egy újabb folytatást, valamint a potenciális spin-offok elkészítését. John Wick négy fő filmjén túl már készült egy sorozat (The Continental), dolgoznak egy animációs előzményfilmen és egyéb mellékszálakon is. A világépítés első, nem a Rémkirályra fókuszáló mozis epizódja pedig a John Wick világából: Balerina lett, amely a jól bevált, kőkemény közelharci darálást folytatja, ezúttal Ana de Armasszal a főszerepben. A film ebbe még beleszuszakol egy kis univerzumtágítást, de valamennyire mellőzi az érdemi történetmesélést. 

Eva Macarro (Ana de Armas) még kislány volt, amikor apja elszökött vele a Szektától, hogy ne képzett orvgyilkossá neveljék, hanem legyen esélye egy normális életre. A közösség vezetője, a Kancellár (Gabriel Byrne) azonban levadássza az apukát, a lány viszont meg tud szökni. Ezután segít neki Winston (Ian McShane), a bérgyilkosoknak otthont adó New York Continental Hotel vezetője, aki mellesleg John Wick (Keanu Reeves) barátja. Evát beadják a Ruszka Roma közösséghez, ahol a Rendező (Anjelica Huston) képzett balerinát és gyilkost képez belőle. Eva itt a szláv mondák kikimoráját testesíti meg, egy védőszellemet, amely a rosszakra lecsap, a jókra pedig őrangyalként vigyáz. Sikeres küldetései után azonban ismét felbukkan a Szekta, és a már felnőtt hősünk – a Rendező kérése ellenére – apja gyilkosainak nyomába ered. A szóló hadjárat pedig nem csupán egy seregnyi képzett és eltökélt fanatikussal állítja szembe, hanem

A film követi elődei képletét. Eva kreatív helyszínekről-helyszínekre haladva öldökli le az útjába állókat, időnként bekapva jó pár találatot – bár ezek fizikai formában azért nem igazán látszódnak meg rajta. A Balerina kifejezetten jó abban, hogy találó, gyakran videojátékok ihlette stílusban prezentálja összecsapásait, amelyeket vagy tátott szájjal, vagy meghökkenve kísérhetünk végig. Egy korai feladatnál harcosunk egy szórakozóhely jégből faragott díszelemei mellett és között bukdácsolva veri le áldozatait, később pedig egy cseh vadászüzlet mögött elrejtett fegyverboltban, kizárólag kézigránátokat használva – persze a fizika szabályaival dacolva – gyilkolja le a gonoszokat. Az alkotás erőssége, hogy gyakran meg tud lepni: akár brutalitásával, akár csak az egymást követő pillanatokkal. Nem lőnék le egy ilyet sem, de gyakran fordul elő, hogy, míg várjuk a logikusan következő képkockákat, hirtelen egy újabb csatában találjuk magunkat.

Máskor viszont fárasztóan frusztrálóak a túlzottan filmes fordulatok. Eva túl sokszor éli túl vagy a szerencse miatt, vagy azért, mert ellenfele flexel egyet ahelyett, hogy gyorsan lecsapná. Érthető, hogy nem halhat vagy csonkulhat meg a hérosz, de irritáló, hogy épp annyit vár vigyorogva egy rosszfiú, hogy megúszhassa egy szökkenéssel. Kissé hasonló ez a Birodalmi Rohamosztogosok Lövészakadémiájának jelenségére – amikor az elvileg képzett katonák csak a célpontjukat képtelenek eltalálni, minden mást igen. Emellett a párbeszédek nagyon üresre sikerültek. Persze, egy John Wick-film csak harmadsorban szól a dialógusokról, viszont Keanu Reeves eszmecseréinek van egyfajta nehezen megfogható, de könnyen érezhető mélysége. Itt azonban ez hiányzik, és inkább túl lennénk a kiszámítható cselekményen, hogy folytatódhasson az akció.

A mítoszépítés azonban jól működik, és a John Wick kissé feudális, kissé mitikus univerzuma izgalmasan bővül tovább. A szláv mondavilágból való újabb merítés, az egyedi- helyett általánosabb gyűjtőnevek vagy titulusok alkalmazása – Szekta, Rendező, Kancellár – szépen illeszkednek ahhoz az alternatív valósághoz, amit az elmúlt epizódok építgettek. Ráadásul Ana de Armas nem csupán egy „női John Wick”, hanem egy príma új akcióhős, akinek kifejezetten jól áll a bunyó. Taktikái és technikái építenek termetére és fizikumára, anélkül, hogy minimálisan is szexualizálnák. Nincs gond azzal, ha egy kémkedős-gyilkolós filmben feminitását is beveti egy nő – á lá Mata Hari –, de örültem, hogy itt nem ezen van a fókusz. A Balerina tételmondata, hogy „harcolj úgy, mint egy lány”, és pontosan ezt látjuk. Egy élet-halál küzdelemben nincs csalás, nincs túl mocskos taktika,

A Balerina így két óra nyers szórakozás és kikapcsolódás, kegyetlen, brutális, de meglepően humoros – olyan mintha egy gyönyörűen koreografált táncot néznénk végig. Hiába bukdácsol néha, hiába néz be egy-két lépést, kiválóan veszi fel táncpartnere ritmusát úgy, hogy közben saját identitást is kiváj magának. Emellett kiváló vizsgafilm a John Wick-univerzum bővítésére. Evának is és további más sztorinak is van helye, Ana de Armas pedig nyugodtan elvállalhat több, hasonló filmet, mert neki is jól áll a halál.