A végső lista: Sötét farkas a patrióta pátosz mögött egy szórakoztató akció-thriller

Listáról listára

Már három éve, hogy 2022-ben az Amazon Prime sorozatként adaptálta Jack Carr katonai akció-thriller regényét, A végső listát. A Chris Pratt főszereplésével készült széria egy archetipikus bosszútörténet volt, némi katonai összeesküvés-elméletesdivel, így remekül passzolt a Prime Video fatertévé hullámához. A maszkulin, fegyver- és taktikai felszerelés fétist keblére ölelő, erőszakos akcióorgiában tobzódó tartalmak célközönségének pedig még úgy is vonzó sorozat lehetett, hogy egyéb más gyengeségei mellett még Chris Pratt sem volt túl meggyőző a főszereplő, James Reece szerepében.

A Sötét farkas alcímet viselő sorozat azonban már nem rá, hanem A végső lista egyik viszonylag keveset látott, ám annál fontosabb és emlékezetesebb mellékszereplőjére, Ben Edwardsra koncentrál. A Taylor Kitsch által életre keltett karakter sorsát figyelembe véve pedig egyértelmű volt, hogy valamiféle előzménysorozatról lesz szó, hogy megértsük, miért alakult úgy Reece végső halállistája, ahogy. 

Az egész 2015-ben, Irakban kezdődött, amikor is Edwards iraki katonákat képzett ki Moszulban az ISIS elleni hatékony harcra. Egy bevetés során azonban elköveti azt a hibát, hogy hirtelen felindulásból, a saját morális iránytűjét követve kivégez egy a CIA számára fontos informátort. A tetteinek köszönhetően leszerelik a SEAL egységtől, a hazafelé tartó úton viszont beszervezik egy titkos akcióba. Edwards így a speciális egységből hamarost CIA bevetési egységében találja magát, ahol egy Irakot is érintő ügyben újra a hazájáért és a világ biztonságáért dolgozhat. Vagy mégsem?

A farkas jelleme

A végső lista: Sötét farkas annyiban változtat a korábbi sorozat alapreceptjén, hogy

Míg Reece elsődleges célja a megtorlás volt, és a narratíva is mindent ennek rendelt alá, addig a Sötét farkas Edwards személyes lecsúszását helyezi a középpontba. Reece esetében az vált fontossá, hogy miként teljesíti be célját, Edwards esetében viszont már fontosabb az, hogy a tettei és a rajta kívül álló események hogyan juttatják majd odáig, ahol A végső listában találkoztunk vele.

Edwards első pillantásra is azt a fajta sztereotip katonaképet hozza, akiből árad a hazafiság, a maszkulinitás, a tisztelet, becsület és az igazságérzet. Szóval birtokában van minden olyan eszményi tulajdonságnak, amelyet egy szórakoztatónak szánt, konspiratív akció-thriller kereteiben el tud majd veszíteni. És jobbára el is fogja őket. A konyhafilozófiai moralizálás pedig természetesen nem maradhat el a katonalét különböző vetületeiről, de a közhelyeknél nemigen jutnak tovább az e körül forgó beszélgetések és monológok.

Taylor Kitsch amennyire maradandó élmény volt az eredeti sorozatban, itt most hiába kap főszerepet és vele együtt nagyobb játékidőt. Sajnos Edwards papírvékony karakterisztikájával nem igazán tud mit kezdeni, mert alakja nem több a fentebb felsorolt, ráaggatott elvárásoknál. Pratt Reece-éhez hasonlóan ő sem egy valódi személyiség, sokkal inkább egy katonamédiumokból ismert kartonfigura. Nem arról van szó, hogy Kitsch ne lenne jó megjelenésű, karizmatikus színész, vagy ne állna neki jól a szerep. Közel sem: Prattnél nyilvánvalóan jobban uralja a képernyőt, és hiteles is a rászabott szerepben. Pusztán az a helyzet, hogy Edwards megformálása nem áll másból, mint morcos-bánatos nézésből, meg koncentrált-morcos akciózásból, ami hamar egysíkúvá válik.

A Sötét farkas tehát nem abból a szempontból karaktercentrikus, hogy a főszereplője jól ki lenne dolgozva, és igazi idomai, mélységei lennének. Inkább abból a szempontból, hogy még ezen felszínességek ellenére is jól kezeli figuráját, aki aktív cselekvő, de a tudtán kívül is történnek a sorsát befolyásoló események.

Magányos farkasnak is kell a falka  

Több olyan karakter is felbukkan, akik A végső lista regényes folytatásaiban is fontos szerepet töltenek be. Edwards tragikus végső (listás) sorsát ismerve pedig nem is csoda, hogy egy spin offban hozzák be Raife Hastingset (Tom Hopper) és Mo Farrooqot (Dar Salim). Bár túlzás lenne azt állítani, hogy ők is mélységeikben kidolgozott karakterek lennének, mégis éppen annyira emlékezetesek és kedvelhetőek itt, mint Edwards volt az anyasorozatban. Ez pedig köszönhető annak is, hogy esetükben valamivel több háttérsztorit kapunk, mint ami a címszereplőnek kijutott, amit aztán később még jobban ki lehet majd bontani. 

Ha kell a fedett akciók feszültségére épít, kialakít belső és személyközi konfliktusokat, hatalmas geopolitikai téteket vízionál, miközben most sem ússzuk meg a duplacsavaros összeesküvéseket. Nem lehet panasz továbbá az akciójelenetek mennyiségére és minőségére sem. A tűzharcok többnyire látványosak és a céljuknak megfelelően grandiózusak. Érdekes viszont az az alagutas rajtaütés, ahol a nagyszabásúnak induló akció hirtelen testközelivé válik a kamerahasználatnak köszönhetően, hogy egy kvázi egysnittes zavargássá váljon. A kamera itt többet takar (spórolás?) és több zavart okoz, minthogy a megértést segítse, de a jelenet kaotikusságához mégis passzol.

Egyes jeleneteknél még a jól eltalált, többek között klasszikus rock és metal dalokból álló (AC/DC, Metallica, Tool, Pink Floyd) soundtrack szintén remek kiegészítője a sorozat hangulatának. Az introban elhangzó Simple Man feldolgozás pedig már rögtön belövi a célközönséget is, és ellentmondást nem tűrő módon helyezi a sorozatot a fatertévé berkeibe. És annak jobb darabjai közé.

Verdikt

A végső lista: Sötét farkas bizonyára kedvére tesz azoknak, akik már az eredeti sorozatot is kedvelték, vagy úgy alapjáraton bírják az összeesküvős-lövöldözős szériákat.

A kiszámítható fordulatai (Call of Duty: Modern Warfare fanok előnyben) ellenére is tud élvezhető meglepetésekkel szolgáltatni, az akciójelenetek egy-két apróbb kivételtől eltekintve pedig sokat dobnak sorozat értékén. Még úgy is, hogy a műfaji standardnek is beillő sztori nem teljesen aknázza ki a témában rejlő mélységet, és még a főszereplője sem kifejezetten érdekes vagy izgalmas. A morális lejtő amire kerül viszont annál inkább.