Sorozat

Indok-e a trauma egy tömegmészárlásra? – A végső lista kritika

Az Amazon Prime idén sem hagyja unatkozni a tesztoszterontól fűtött, macsó akciósorozatok rajongóit. Az év elején hatalmas meglepetést okozott a Reacher, ami minden sablonja ellenére is szerethető, dinamikus old school élmény volt. Nyárra pedig egy Jack Carr adaptációval, A végső listával készült a felület, ami leginkább a Tom Clancy és Call of Duty rajongókat kívánja megszólítani. Jobbára felemás sikerrel. Mert ami működött a Reacher esetében, az ezúttal inkább visszafelé sül el. De nem teljesen reménytelen a helyzet. A végső lista kritika.

Az előző részek tartalmából

A Reacher nem kis meglepetést okozott januárban, amikor szinte a semmiből érkezve letarolta az Amazon Prime sikerlistáját. Mind felhasználói, mind kritikusi körökben inkább pozitív visszhangra talált a Terminátorral kevert Sherlock Holmes kalandjainak első évada. Nem is csoda, hiszen a kellően szövevényes bűntény, a valódi személyiséggel felruházott szimpatikus főhős és segítői, valamint a kendőzetlen akciójelenetek egy valóban kedvelhető végeredményt produkáltak. Az Amazon stream felületének tartalomfelelősei pedig szintén szeretik a hasonló produkciókat. A politikai thrillerben és kémtörténetekben jeleskedő Tom Clancy hagyatékára építve több alkotás is napvilágot látott már a felületen.

Ha a Terminátorba oltott Sherlock Holmes ered a nyomodba, kő kövön nem marad

A Jack Ryan sorozat, vagy a szintén az író művéből adaptált 2021-es Bűntudat nélkül ráadásul egy egészen jól körülhatárolható célközönségnek szól, akiket sikerrel is ránt be. A maszkulin, vérgőzős, összeesküvésekkel és kacifántos kapcsolati hálóval átszőtt bűnügyekkel foglalkozó sorozatok/filmek rajongóinak jó célállomás lehet a Prime. Ha pedig valaki különösen rajong a taktikai külsőségek, a katonasztorik iránt, és még fegyverfétise is van, az csak előny. Jack Carr regénye, és a belőle készült azonos című sorozat, A végső lista pedig pontosan ennek a közönségrétegnek lehet egy újabb vonzó tartalom. Carr regénye azzal is híressé/hírhedtté vált, hogy az amerikai kritikák szerint egy erősen szélsőjobbos politikai elfogultságból született, liberalizmus ellenes bosszúpornó – ezt a könyv ismeretének hiányában sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Mindenesetre, ha így is van, a sorozatadaptáció jobbára nyílt politikai részrehajlástól mentes, és persze közel sem tökéletes.

Attól hogy paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek

James Reece (Chris Pratt) az amerikai haditengerészet különleges alakulatának, a SEAL legendás figurája. Egy balul sikerült szíriai bevetésből azonban csak hajszálhíján kerül ki élve. A csapatából pedig rajta kívül csak egy valaki ússza meg az akciót. Ám hamarosan ő is az áldozatok sorát gyarapítja. A hivatalos jelentés szerint öngyilkosságot követett el, de Reecenek sehogy sem áll össze a történet. Barátját ugyanis nem úgy ismerte meg, aki önkezével vetne véget életének.

Az átélt traumák és sérülések hatására az emlékei is elkezdik cserben hagyni. Az egymásnak ellentmondó emléktöredékek és mások beszámolói pedig egy teljes katyvasszá alakulnak a fejében. Amit még az is súlyosbít, hogy a seregnél átéltek miatt is hajlamos hinni az összeesküvés-elméletekben. Amikor pedig fegyveresek támadnak rá egy vizsgálat során, majd a családjával is végeznek, mihez is kezdhetne egy gyilkolásra kiképzett, zavarodott pszichéjű katona? Természetesen bosszúhadjáratba. Ahol még a kezdetben szkeptikus hangok is az oldalára állnak, a valóban létező összeesküvés pedig magasabbra ágazik, mint az elsőre látszik.

Bosszú, édes bosszú

Akár röviden akarjuk összefoglalni, akár hosszabban taglalni, az máris egyértelművé válik, hogy a sztori lényegében az erőszakban tobzódó bosszúsztörténetek archetípusának őssablonja. Minden megvan benne, amit korábban már a hasonló művekből megszokhattunk. Legyen akár a John Wickbe, akár a Bosszúvágyba, a Rambóba, vagy a Megtorlóba csomagolva, miközben Tom Clancy hatása is letagadhatatlan. Adva van tehát egy kivételes módon képzett, gyilkoláshoz szokott bérgyilkos/katona, aki egy olyan ügybe keveredik, amibe nem kellett volna. Vagy éppen túltélt egy támadást, amit nem kellett volna.

Ennek nyomán pedig olyan elképzelhetetlenül fájdalmas veszteség éri, ami a legszemélyesebb válaszreakciót kívánja. A vérbosszú során segítőkre és akadályozókra is szép számmal bukkan, de emberfeletti teljesítő- és állóképessége, valamint harci tapasztalat okán mindent túlél. Még a menetközben érkező árulásokat is. 

A végső listával pedig nem is az a legnagyobb baj, hogy kutyahűséggel ragaszkodik ehhez a narratívához. Hanem az, hogy emellett semmi olyan igazán érdekeset, vagy vonzót nem tud felmutatni a történet szintjén, ami kicsit is a nagy átlag fölé emelné.

A bejáratott sablonok persze ezúttal is működnek, katonásdival, összeesküvősdivel együtt. Csak semmi eredetit nem tartalmaz a végeredmény. Semmit. A cselekmény viszont úgy is képes monumentális akciójelenetekbe torkollni, hogy időnként jócskán lelassul a tempó. Az első két-három epizód pedig még arányaiban megfelelő dinamikával rúgja be a cselekmény folyását. 

Az expozíciókkal jócskán átszőtt párbeszédek jó ütemben váltakoznak a karakterépítőnek szánt momentumokkal, és a látványos lövöldözésekkel, bunyókkal. Később azonban a lassabb történetmesélés ellenére is elveszti az egészséges arányérzéket, és vagy feleslegesen túlnyújtott, üres snitteket látunk, vagy a jóízlés határáig tolt akciópornót. Az pedig szintén nem válik a sorozat előnyére, hogy meglehetősen önismétlő is tud lenni. Különösen amikor Reece családjával visszaemlékezéseket, vagy már ismert infók újrajátszását látjuk. Reece elmeállapotát egyébként eleinte hatásosan festik meg a zavarosan vágott montázsok, ezzel egy valóban megbízhatatlan narrátort teremtve. Csak egy idő után már sok és felesleges lesz. Ezek a momentumok pedig azért tűnnek indokolatlannak, mert sem a történetet nem építik, sem a cselekményt nem mozgatják látványosan. De még a karakterépítésért sem felelnek már egy ponton túl. Pedig szükség az lenne rá.

Üdv újra itthon, Frank! Vagyis James, bocs

Chris Pratt hiába vált A-listás névvé Hollywoodban a Jurassic World és A galaxis őrzői franchiseok által, sajnos ebben a sorozatban ő is a gyengepontok sorát gyarapítja. Érezhetően szívügye volt a projekt, amiben executive produceri szerepet is vállalt, de a főszerepet is.

Pratt azonban nem egy olyan svájcibicska jellegű színész, aki bármiben megállja a helyét. Nem hiába lett sikeres a vicceskedő karatereivel, hiszen ezek állnak jól neki, és ez jön belőle természetesen. Legyen bármennyire kigyúrt, öltsön akármilyen marconának szánt arcot, sajnos James Reece különleges kommandósként egyáltalán nem hiteles.

Ez pedig leginkább mozgásban derül ki. Vagyis inkább beszédben, interakcióban. Senkit se tévesszennek meg a sorozatból készült állóképek, amiken a hol fess, hol szakadt, szakállas Reece látható. Mert ezeken Pratt valóban jól néz ki, de még az előzetesben is úgy fest, hogy akár jó is lehet a szerepben. De sajnos a sorozat egészében ellentmondást nem tűrő módon ütköznek ki Pratt színészi kvalitásainak korlátai. 

A végső lista meglehetősen sötét, sőt, időnként brutális katonai slasherbe csap át (pl. baltás kivégzés), az atmoszférája nem tűri a poénokat. Ami egy hasonló sorozat esetében nem is probléma. Az viszont annál inkább, hogy Pratt hiába könnyezik, hiába próbálja megmutatni karakterének érzelmes, sérült oldalát, jóformán csak faarcokba ütközünk. Mondjuk ebben már nemcsak Pratt, de a forgatókönyvírók, és az eredti mű szerzője is felelős lehet. James Reece ugyanis egy személyiségmentes karakter.

Konkrétan semmilyen olyan jellemvonása nincs, amitől szerethető, átélhető, azonosulható lenne a traumája mellett. Ő a nagybetűs, megtestesült patriotizmus, a legyőzhetetlen katona. És ennyi.

Egy ennyire személyes indíttatású bosszútörténetben pedig illett volna legalább annyira árnyalni a főszereplőt, hogy ennél kicsit túlmutasson a szerep. Sem a csapatával ábrázolt röpke pillanatok, sem a családi idill képei nem képesek kibővíteni személyiségét. Éppen annyira baltával faragott az egész jelenség, mint Pratt játéka. Összességében pedig olyan, mintha a Megtorló, Frank Castle egy gyengébb megnyilatkozását látnánk mozgóképen megelevenedni. Nem a John Bernthal, hanem a Thomas Jane féle Megtorló low budget verziójáról van szó.

Ne rohanj a halálodba

Kár lenne azonban elvitatni A végső listától, hogy ne lennének élvezhető részei. Az akciójelenetek összességében még úgy is pofásak és realisztikusan véresek, hogy némelyik logikailag még a sorozat folyásában is vitatható. A mellékszereplők, Taylor Kitsch és Constance Wu ha nem is brillíroznak, de élvezhető alakításokat nyújtanak – pedig az ő karaktereik is vaskos papírmasé sablonok. J. D. Pardo viszont szinte ugyanazt a szerepet hozza FBI ügynökként, mint a Mayans Ezekieljeként. Csak a motorost golyóálló mellényre, és öltönyre cserélte. A dramaturgia semmi meglepőt nem tartalmaz, így a fordulatok is bőven kiszámíthatóak. De technikailag van annyira profi az egész cucc, hogy ezt jól leplezzék. Legalábbis ideig-óráig. A végső lista mindazoknak jó lehet egy egyszeri nyári kikapcsolódásnak, akik egy akciósorozattól sem várnak nonstop pörgést, és alapvetően élvezik a katonai összeesküvéses sablonsztorikat. Ha nem ebbe a körbe tartozol, tuti találsz sok más jobbat.

6 /10 raptor

A végső lista (1. évad)

The Terminal List

amerikai akcióthriller sorozat
8 epizód
Premier: 2022. július 1.
Csatorna: Amazon Prime

Szerző

Már általánosban írtam könyvekről a suliújságba, majd 2009-től egy online magazinba filmekről. A sci-fi/horror/szuperhős vonal mellett kifejezetten vonzanak a trash és peremtartalmak. Meg a metál!

Leave feedback about this

  • Quality
  • Price
  • Service

PROS

+
Add Field

CONS

+
Add Field
Choose Image