L. M. Chilton első regényében egy Y-generációs nő a kétségbeejtő magánéleti és professzionális helyzetéből egyenesen egy gyilkossági ügybe sodródik. Ezt a slamasztikát egy bulldog kitartásával igyekszik a lehető legkínosabb, legagyzsibbasztóbb módokon kezelni. De azért így sem rossz ezt olvasni. Spoilermentes kritika.
L. M. Chilton első regényében egy 30 körüli nő szemszögébe igyekszik helyezni az olvasót. Ő Gwendolyn Taylor, alias Gwen, aki épp egy igencsak tetemes válság közepén találja magát. Valamilyen egészen képtelen oknál fogva szakított azzal a férfival, akit a tökéletes partnernek gondolt, egyúttal belevágott egy hamvába holt egyéni vállalkozói kísérletbe. Ebben a teljesen felbolydult élethelyzetben randit randira halmoz a Connector nevű – fiktív – társkereső alkalmazás segítségével. A kellemetlenség akkor jelentkezik, amikor az egyik randipartnerét holtan találják. Ezzel lényegében be is robban a cselekmény, hiszen
a könyv teljes hosszában azt követhetjük nyomon, hogyan próbál Gwen a rejtélyes, ám egyre nyilvánvalóbban az ő személye köré összpontosuló gyilkosságsorozat végére járni.
Ebben az egy összefoglaló mondatban pedig minden benne van, jó is és rossz is, amit tudni érdemes a Jobbra húzváról. A könyv egy thriller, és a műfajválasztásának megfelelően pörgős és fordulatokkal teli, az utolsó oldaláig olvastatja magát, és egyetlen pillanatig sem hat erőltetettnek vagy túlírtnak. Életszerűnek éppenséggel nem mondanám, mert meglehetősen sajátos alaphelyzettel dolgozik. Nem mindennapi helyzet, hogy valakinek elkezdik leöldösni a volt randipartnereit, akikkel egy társkereső app révén találkozott, és ennek megfelelően a végkifejlet is üdítően meglepő, fordulatos. Ízig-vérig szórakoztató művel van dolgunk.
A főszereplők jelleme azonban feleannyira sem szórakoztató.
Az elmúlt években megjelent egy újszerű jelenség az – egyébként ezernyi anomáliával terhelt (lásd Sárga) – könyviparban: a „sensitivity reader”, azaz „érzékenységi olvasó” alkalmazása. Ennek az előolvasónak az a feladata, hogy egy könyvben ábrázolt kisebbség, marginalizált csoport nézőpontjából ellenőrizze a szöveget, nem sérti-e az adott közösség tagjainak érzékenységét a benne foglalt ábrázolásmóddal. A magam részéről tartózkodással, sőt, ellenérzéssel viseltetek ezzel az intézménnyel szemben, mert inkább tűnik újabb ürügynek, hogy az elnyomás miatt lehessen harangot kongatni, mint különösebben jelentős minőségjavító intézkedésnek. Viszont a Jobbra húzva némiképp segített árnyalni az álláspontomat, sőt, olvasás közben véges-végig ott motoszkált a fejemben a kérdés: olvasta-e nő ezt a szöveget kiadás előtt?
Gwen jelleme olyan, mintha Chilton összegyűjtötte volna a rossz értelemben vett „csajos” filmek összes hitvány kliséjét, és azokból összeeszkábált volna egy tökéletesen művi, felszínes női „karaktert”, és ez nemcsak Gwenre, hanem a társaságára is igaz. A legtipikusabb, „legnőiesebb”, könnyed koktélokat issza, bárgyú, „csajos” romkomokat néz a párjával (már amikor van, persze), a legjobb barátnője, Sarah pedig olyan pazar és precízen megtervezett gigaesküvőre készülődik, amit látva a legtapasztaltabb hollywoodi giccsrendezők is elismerően csettintenének, és a lányok még „csajszi”-nak szólítják egymást (ez önmagában instant agyfasz). Ezt tetézi, hogy a regény nyelvezete is mesterkélten lazáskodónak hat. Nem tudni, ez a fordító közreműködésének köszönhető-e vagy maga a szerző hozott ilyen alapanyagot, de az előbb írtak alapján simán hihető az utóbbi lehetőség.
Ezek vitathatatlanul zavaró dolgok, de mérsékelten lényegesek egy olyan könyv élvezete szempontjából, ami a rejtélyekre, a fordulatokra, a gyilkos lassú, ám elkerülhetetlen leleplezésére épül. A sablonos karakterek nem okoznak aktív fájdalmat, legfeljebb enyhe kellemetlenségnek tekinthetők. Ennél valamivel zavaróbb, hogy
a főhős tudatosan és készakarva állatságot állatságra halmoz, ön-, és már-már közveszélyes módon.
Az indítéka tulajdonképpen érthető: szeretné kimosni magát a rendőrség előtt, amely potenciális gyanúsítottként tartja őt számon, és nem akarja, hogy volt randipartnerei meghaljanak, mert bár nyomoronc emberek, ezt a sorsot nem érdemlik meg. Ez utóbbi még rokonszenves gondolkodás is, teljesen hihető érzelmi reakció egy normális embertől. Viszont a rokonszenves érzés a legkevésbé szimpatikus cselekvésben manifesztálódik: Gwen mindig, de tényleg mindig önfejűsködik, és olyan helyzetekben, amikor nyilvánvalóan a rendőrség hozzáértésére kellene hagyatkoznia és minden információt meg kellene osztania velük, inkább összevissza beszél és teljesen értelmetlenül, szükségtelenül bajba keveri magát. Minden fejezetre jut legalább egy jelenet, amikor menthetetlenül úrrá lesz rajtunk az ellenállhatatlan késztetés, hogy a fejünket fogva, teli torokból a betűk közé üvöltsünk: mi a fészkes francot művelsz, te ostoba, földhülye – tetszőleges szexista sértés – nő?! A döntései, lépései teljesen logikátlanok, és még az irracionális érzelmi felindulással is nehezen magyarázhatók.
Ráadásul Chilton elköveti azt a jellemző, ám ettől függetlenül zavaró kellemetlenséget, hogy a hétköznapi nő, aki jó eséllyel a műbrokinál veszélyesebb fegyvert még csak a kezében sem fogott, a megfelelő pillanatokban talpraesett akcióhőssé növi ki magát, annyira, hogy még a rendőrökkel is eredményesen szegül szembe akkor, amikor már nagyon szorul a hurok a nyaka körül és egyre kevésbé hisznek neki. Ez tulajdonképpen nem kirívó vonás, hiszen rengeteg bűnügyi történetben előfordul, de érdemes megemlíteni.
A jó hír az, hogy ezek sem teszik olvashatatlanná a Jobbra húzvát.
A bosszantó jellembeli és cselekményalakítási hiányosságok ellenére Chilton összességében élvezhető, szórakoztató regényt írt. A végkifejlet a képtelenségek mellett is kellően váratlan, a gyilkos kilétére jól felépített fordulatokon keresztül, fokozatosan derül fény, és tényleg kellően meglepő, érdemes végigrágni a 300 oldalt. Ami egyébként nem nehéz, hiszen kifejezetten könnyed szórakozás vár az olvasóra. A Jobbra húzva nem különösebben igyekszik többnek látszani, mint ami: egy kissé szokatlan környezetbe – a társkereső appok világába – helyezett krimi-thriller.
Verdikt
Aki sokat ad egy regény szereplőinek jellemrajzára, annak nem biztos, hogy a Jobbra húzvát kellene kézbe vennie következő olvasmányként. Aki viszont szereti a pörgős bűnügyi történeteket, és a gazdag karakterábrázolás nem feltétlenül szívügye, annak akár ez a könyv is maradéktalanul ajánlható. Ha úgy tetszik: egy üres péntek estén a trash sorozatnézés helyett akár a Jobbra húzva hajnalig tartó olvasása is kitűnő szórakozás lehet. A könyv könnyen és fesztelenül olvastatja magát, és jól felépítve vezeti végig az olvasót a rejtélyen.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
