Jeffrey Dahmerről képet készít a rendőrség a Netflix sorozatában
Sorozat

A Jeffrey Dahmer sorozat azoknak érdekes, akik nem nézik a róla szóló dokumentumfilmeket

Jeffrey Dahmert valószínűleg nem kell bemutatni senkinek, hiszen, a Milwaukee-ban tevékenykedő sorozatgyilkos az egyik leghíresebb a „fajtájából”. Ezért is foglalkozott tetteivel számos dokumentumfilm, sorozat, film, színházi előadás és könyv. Abszolút nem meglepő, hogy a szintén sok őt említő netflixes doku mellett a streamingcsatorna – Ryan Murphy-t felkérve – 10 epizódos életrajz-szerű limitált sorozatot is elkészített Even Peters főszereplésével. Bármennyire is várná tőle a néző, A Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori (Dahmer – Monster: The Jeffrey Dahmer Story) azonban nem lett sem izgalmas, sem megbotránkoztató. Azonban mégis érdemes végignézni, mert megvannak a maga tanulságai, egy bizonyos szempontból akár fontos sorozatként is elkönyvelhető. A Netflix minisorozata nemcsak Dahmerről szól, hanem a társadalmi kontextusról is, ami nagyban hozzájárult a sorozatgyilkos „sikerességéhez”. Spoileres sorozatkritika.

Jeffrey Lionel Dahmer, avagy gúnynevén a milwaukee-i szörnyeteg/kannibál 1978 és 1991 között összesen 17 fiatalt, közöttük tinédzser korú fiút és férfit gyilkolt meg. Az alkoholfüggő sorozatgyilkos áldozatait szedálást követően megfojtotta, feldarabolta, megerőszakolta, sok esetben ebben a sorrendben. Alkalmanként evett a húsukból, a nemi szerveiket és csontjaikat igyekezett megőrizni azzal a céllal, hogy a koponyákból és az egyéb csontokból (amik a tartósítás során nem vesztek oda) egy oltárt épít, ami segít neki meditálni, érezni azt, hogy van némi hatalom a kezében. Bár, ez már csak a végén kristályosodott ki előtte. A pszichózissal, skizofréniával és borderline személyiségzavarral diagnosztizált férfi eleinte „csupán” azért gyilkolt, mert nem akart egyedül maradni. Szeretett volna maga mellé egy kellemes külsejű partnert. Pár alkalommal megpróbált „zombit” csinálni az áldozataiból. Lyukat fúrt a koponyájukra, majd savat, esetleg forró vizet öntött szó szerint az agyukba. S ez nem fikció, ez Jeffrey Dahmer volt. A milwaukee-i szörnyeteg homoszexuális volt (ami határozottan nem azt jelenti, hogy minden homoszexuális Jeffrey Dahmer), így melegbárokban vadászott, vagy éppen férfiprostituáltaknak fizetett a társaságért.

Azt, hogy a férfit elfogták-e volna előbb vagy utóbb azt nem tudni, viszont az hétszentség, hogy 1991-es júliusi letartóztatása egy jó nagy adag szerencsének köszönhető, mivel a helyi rendőrség nem volt valami “alapos”. – Legalábbis ez derül ki a Netflix minisorozatából.

Jeffrey Dahmer nem egy „punk”, a Netflix sem kezeli így

A sorozat debütálását követően számos fórumon, Facebook csoportban lehetett olvasni olyan hozzászólásokat, amelyek tiltakozóan keltek ki a sorozat ellen. Az azt próbálták megfogalmazni, mi a fenének kell egy ilyen ördögi szörnyetegről beszélni? Miért kell ismernünk az életét, miért kell virtuálisan látnunk és miért kell az érzékenyebbeknek átélni azt, amit tett Jeffrey Dahmer újra meg újra? Sokan úgy gondolták – természetesen látatlanban -, hogy a sorozat amolyan antihőst farag a sorozatgyilkosból, csak úgy, mint például amit Joe Goldbergből csinált a You. Viszont a Netflix sorozatának ez abszolút nem célja. Helyette bemutat egy sorsot (merthogy Jeffrey Dahmernek is volt sorsa), azt egy társadalmi kontextusba helyezi, amivel korképet állít fel, átadva több tanulságot a nézőinek, remélve, hogy fogékonyak rá.

Bemutat egy precedenst, ami segíthet beazonosítani a hasonló veszélyt. S már ezért is, illetve inkább csak ezért érdemes végignézni, merthogy filmélmény nem igazán jár vele.

Ugyanis a Dahmer – Monster: The Jeffrey Dahmer Story nem izgalmas, nem bátor, helyette történetvezetésében csapzott és sokszor unalmas is. De legalább valamilyen képet ad a dokumentumfilm műfajáért nem rajongó nézőknek is arról, hogy miért volt Jeffrey Dahmer olyan, amilyen és hogy gyilkolhatott ennyit? A probléma az, hogy ez a kép nem jó, csak “valamilyen”.

Egy sorozatgyilkos sztorit kérnék explicit erőszak mentesen, egy kis időben ugrálással, drámai panírban, köszönöm!

A Netflix Jeffrey Dahmer sorozatának egyik nagy gyengesége az idővel non-lineárisan játszódó történetmesélés. A Dahmer-sztori ugyan követhető, azonban így több energiát igényel a követése, mint azt erre a sorozatra szánni szerettem volna, ráadásul ez a megoldás a dramaturgiájához nem ad semmit. A minisorozat egy életrajzi történet a drámai hatás kedvéért számos fiktív betéttel (az alkotók elképzelhették, hogy bizonyos dolgok így történhettek, vagy az élvezhetőség kedvéért alkalmaztak módosításokat), ami a címszereplő mellett foglalkozik némileg az áldozatokkal, azok hozzátartozóival és ami a nagyon fontos: a rendőrséggel. Jeffrey Dahmer gyerekkorával is megismerkedünk a tíz epizód alatt, de nem követjük végig mind a tizenhét gyilkosságát. Az események között sokszor térben és időben is ugrálunk, ami kiheréli a sztori izgalmasságát és feszültségét, hiszen  hamarabb tudjuk meg például azt, hogy túléli valaki a Dahmerrel történő konfrontációt, minthogy láthatjuk a konfrontációt magát. Egy lineáris történetvezetés ugyan hagyományosabb, de jóval intenzívebbé tette volna a cselekményt, amiben a címszereplő cselekvései jobbára amúgy is ismétlődnek. Gyakorlatilag ugyanazt és ugyanúgy csinál mindent az epizódok alatt. Elcsábít, bedrogoz és meggyilkol, s ebben a folyamatban a sorozat nagy részében az a legizgalmasabb, ahogy eljut Dahmer a szedálásig.

Az időugrálástól a Dahmer-sztori zavarosabb lett. Mivel a legtöbb esetben elhagyják az epizódok a dátumozást, Even Peters meg pont úgy néz ki Dahmerként ’79-ben, mint ’91-ben, így nem mindig lehet tudni,  hol is járunk az időben, ami felesleges túráztatása a nézőnek.

Jeffrey Dahmer öltönyben a tárgyalásán a netflix sorozatában

A Jeffrey Dahmer-sztori mellőzi az explicit erőszakosságot is, ami egyszerre pozitívum és negatívum. Ha valaki látott valódi helyszíni fotókat az egyik áldozatáról, az tudja, hogy olyan szörnyűségeket követhetett el, amit csak horrorfilmben láthatunk. Azonban a Netflix nem akar megbotránkoztatni, mindenki számára fogyaszthatóvá akarta tenni a sorozatát, ami szintén egyszerre érthető és baromság is. A Dahmer-szorit már-már szemérmetesen nem mutat semmilyen általa elkövetett szörnyűséget egy alaposan bebugyolált levágott fejen, meg egy lábosban rotyogó valamin kívül. Egy ízben kisüt egy nagy darab színhúst, amit megesz és egyértelműen az áldozaté. Ezen túl viszont semmi olyan nem történik, ami egy horroron és thrilleren edzett lelket ki tudna zökkenteni az alvó ritmusából, de van egy tippem, hogy a galamblelkű nagymamám is elgendné a dolgot egy szemöldökráncolással, ha nézne ilyesmit, de nem néz.

Mielőtt félreértene a kedves olvasó, egyáltalán nem azért hiányolom a vért, a beleket és a csonkokat, mert az mondjuk mindig feldob. Én inkább a hatást hiányolom, a valóság szülte horror didaktikus, elrettentő céllal született bemutatását. Azt, hogy a néző lássa, hogy egy Jeffrey Dahmer és a hozzá hasonló emberek mire képesek és miért kell óvatosan ismerkedni a különböző klubokban. Hogy tényleg elszörnyedjünk, lássuk a tétet, amit megadunk, amikor rábólintunk a sármos idegen meghívására. Ennek a tétnek pedig nagy súlyt adhat a végkimenetel prezentálása, a valóságban létező horror, ami beéget, ami elrettent, és azt nagyon.

Jeffrey Dahmer egy szórakozóhelyen a netflix sorozatában
De sajnos nemhogy nem kapunk valóban elkeserítő prezentációt a Netflixtől, de amit ad, az még nagyon sokszor unalmas is, mivel ahelyett, hogy több fókuszt adott volna az általa is szörnyetegnek nevezett ember szörnyűségeiről, helyette elnyújtotta a gyermekkorának és tinédzserkorának érdektelen részeit, aminek nem adott pszichológiai keretet. Bár a sorozat sajnálatos módon nem ad pszichológiai aspektust (megteszi számos dokumentufilm), nincs a végén részletes beszélgetés vele (s ez egy baromi nagy hiányosság), de egészen korrekten határozza meg Jeffrey Dahmer jellemét és személyiségét. Nem kelt irányába szimpátiát, ugyanakkor nem is mutatja be ördögként. Even Peters fantasztikusan formálja meg ezt a tényleg ártalmatlannak és ostobának tűnő, magányos mészárost. Nagyszerű képet ad egy romokban heverő elme gyűlöletes megoldásairól, amik inkább ocsmánnyá torzult ösztönből és a kielégítetlenségbükből fakadó düh által vezérelt tettek voltak, mint emberi gonoszság eredményei. Dahmer nem gyűlöletből gyilkolt (sőt, szerinte a tettéért halált érdemel), hanem azért, mert alapvető emocionális inputok hiányoztak az életéből, amit az elméjében lévő zavar így pótolt. Ezzel a sorozat nem validál, nem teszi őt megérthetővé, csupán megpróbál érthetőbbé tenni egy igen eltorzult elmét.

A Netflix sorozata távol áll attól, hogy egyenes ítéletet mondjon a sorozatgyilkos felett, leszámítva, hogy már a címben is szörnyetegként címkézi. Helyette azt mutatja be, hogy Jeffrey Dahmer egy valódi deviáns, akinek nincs helye a társadalomban és a bűneiért bűntetést érdemel.

Jeffrey Dahmer alulnézetből a Netflix sorozatában

További negatívum, hogy a Dahmer-sztori nem is taglalja igazán Dahmer indítékait tisztán, inkább ezt is elnagyolja. A sorozat nem beszél a sorozatgyilkos pszichózisáról részletesen. Nem mondja el például, hogy miért szedálta le az áldozatait akkor, amikor még nem gyilkolta meg szisztematikusan őket (azt szerette, ha egy mozdulatlan testet ölel). Nem beszél arról sem, hogy mit tervezett a csontokkal, s ez azért is probléma, mertha egy ilyen “életrajzi drámát” gyártattak, akkor törekedhettek volna a teljes körű bemutatásra. Igaz, a sorozat második felétől egészen nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak Dahmerrel akartak foglalkozni a készítők.

A Netflix sorozata Dahmer mellett foglalkozik az áldozatokkal és az áldozatok családjával is, ráadásul hangsúlyosabban. Egy epizódban például az egyik siket áldozatát, Tony Anthony Hughest mutatja be, ezzel is közel emelve a nézőhöz a sorsot (ez a része a történetnek minden bizonnyal fikció). Nyugodtan kijelenthető, hogy gyakorlatilag itt kulminál a Dahmer-sztori, itt válik Jeffrey leginkább szörnyeteggé úgy, hogy közben valahogy mégis ember marad. Az epizódban végigjárjuk Tony életét, megismerjük a céljait, az álmait. Látjuk, hogyan ismerkedik meg Dahmerrel, hogyan szeretik meg egymást (!) és mi lesz a vége a dolognak. Ha van kicsit is megrázó része a tíz epizódnak, akkor ez az. Itt valahol Dahmert is mert világossá válni, hogy ő voltaképpen nem volt gonosz.

A gondatlanságból elkövetett sorozatgyilkos kinevelése

A minisorozat nagy fókusszal tárgyalja Dahmer életkörülményeit is, ami szintén tartalmaz egy jó nagy adag, ám eléggé impulzusmentes tanulságot. Jeffrey Dahmer szüleit is megismerjük, akik nem voltak éppen mintaszülők és szerencsére a sorozat ugyan nem vádlóan, de rájuk is helyez egy nagy adag felelősséget. Boncasztalra helyezi mindkettőjüket, akik fogták és magukra hagyták a fiúkat 17 évesen több hónapra. S míg a depressziótól és abból eredő gyógyszerfüggőségtől szenvedő anyát valamilyen módon csak-csak megértjük, addig az apát nagyon nem. Legfőképpen őt, aki nem akarta még csak meghallgatni sem a fiát, aki nemcsak el akarta mondani neki azt, hogy mit érez, hanem be akarta vallani az első gyilkosságát is. Magyarán annyira kínosnak érezte ezt a fajta beszélgetést a fiával, hogy akaratlanul is hozzájárult ahhoz, hogy a „gyerek” végül sorozatgyilkos legyen. A nemtörődömséget még dühítőbbé teszi a sorozat azzal, hogy az apát önmosdatónak állítja be. S emiatt míg megvetve szánjuk Jeffrey Dahmert, addig az apát már utáljuk is.

Jeffrey Dahmer édesapja második feleségével a Netflix sorozatában

Jeffrey Dahmer nem volt rasszista, a rendszer volt az

Jeffrey Dahmer legtöbb áldozata színesbőrű volt. Az általa megölt fiúk és férfiak zöme ázsiai és fekete, emiatt sokan úgy gondolják, hogy rasszista gyűlölet vezérelte, pedig nem így van. Ezt a sorozat ugyan gyéren, de rögzíti: Dahmer azért ölt meg zömében fekete férfiakat, mert csak azt a környéket tudta megengedni magának, ahol többségben színesbőrűek éltek. Könnyű dolga volt, mert szerencséjére a rendőrség annyira nem adott a feketék vagy például a laosziak szavára, panaszára. Ennek bemutatása pedig érdekesebb és sokszor dühítőbb a sorozatban, mint maga Dahmer tettei. A sorozat végére nagyszerű és vérforraló képet kapunk arról, hogy mennyire nem figyeltek a fekete közösség panaszaira Dahmerrel kapcsolatban. Mennyire hiteltelennek tartották egyes rendőrök azt, amit egy fekete állít a szomszédjáról, s hogy milyen következményekkel járt ez. Például azzal, hogy egy megszökött 14 éves fiút egyenesen visszavezettek hozzá, akit így Jeffrey Dahmer nyugodtan megölhetett. S ezeket a rendőröket nem elbocsájtották, vagy vád alá helyezték, helyette kitüntették őket. A sorozat nagy hangsúlyt fektet ennek a lokális, rendszerszintű rasszizmusnak a bemutatására, a végére ez hasonlóan nagy fókuszt kap, mint Dahmer börtönben töltött időszaka. A Dahmer okozta tragédiát pedig erőteljesen kidomborítják a nagyszerű színészi alakítások, ami azért némiképpen kárpótolja a nézőt az elnagyolt sorozatgyilkos-profil prezentálásért.

A szomszédok Jeffrey Dahmerre panaszkodnak a rendőrségnek a Netflix sorozatában

A sorozat gyönyörűen emlékeztet arra, hogy a szóban forgó embert csak azért kaphatták el, mert véletlenül két olyan járőr találkozott az egyik menekülő áldozatával, akik azért biztos-ami biztos alapon a munkájukat is elvégzik. Ha megfelelően járnak el a panaszokkal szemben, legalább öt ember életét menthették volna meg, és ez az, ami talán annyira szíven üt, amennyire az a tudat, hogy a látottak alapján simán grasszálhat egy Jeffrey Dahmer a szomszédban.

A Dahmer-sztori nem maradandó, de érdemes megnézni

A Dahmer – Monster: The Jeffrey Dahmer Story (ezt a címet aztán kulcsszóra opmitalizálták, véresszájú SEO-zás volt, az biztos), magyarul Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori nem egy maradandó sorozat. Nem túl izgalmas, sokszor leül. Nem tud dühítő lenni, nem ad pszichológia aspektust. Viszont nagyszerűen bemutatja Amerika és talán a világ egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosának életét, a körülményeket, amik a javára dolgoztak és a rendszert, aminek a jóvoltából hosszabb ideig tudott tevékenykedni. 

6 /10 sorozatraptor

Dahmer - Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori

Monster: The Jeffrey Dahmer Story

thriller
10 epizód
1 évad
Premier: 2022. szeptember 21.
Csatorna: Netflix

Szerző

Nagyjából 2015 óta vagyok hülye film-, sorozat- meg videójáték kritikus. Az írásaimmal nem akarom megmondani, hogy mit szeressen az olvasó, vagy mit ne. Csak tippeket adok az idő felhasználását illetően. - Mondom ezt én, akinek rohadt hosszúak a cikkei.