A Netflix Szörnyeteg című sorozatgyilkosos antológiasorozata immár a harmadik évadához érkezett. A Jeffrey Dahmer és a Menendez fívérek történetét feldolgozó szériák után a modern sorozatgyilkosok prototípusának minősülő, popkultúrára is nagy hatást gyakorolt Ed Gein sztorija került elő. A sorozat pedig továbbra is nagyjából olyan, amilyennek megismertük: polgárpukkasztó, megbotránkoztató, valóságot a fikcióval keverő és jogosan megosztó.
HIRDETÉS
A plainfieldi mészáros
Elérkezett, amire talán sokan már a Szörnyeteg elindulásakor is vártak: Ryan Murphy és Ian Brennan végre feldolgozták a plainfieldi mészáros, azaz Ed Gein történetét. Murphy ezúttal azonban jobbára a háttérben maradt executive producerként, míg Brennan előlépett az évad elsőszámú alkotójává. Ezért is lehet, hogy a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori valamivel jobban eltér az előző két szezontól. Bár mind a Jeffrey Dahmer, mind a Menendez fivérek szörnyűségeit feldolgozó évadok keverték a valós eseményeket a fikcióval, Ed Gein történetében még elrugaszkodottabbá vált az események dramatizálása.
Ez persze Gein betegségének is köszönhető. A skizofréniával diagnosztizált
Gein tévképzetei is szerves részét képezik a szüzsének,
és gyakran nem eldönthető mi valós és mi hallucináció. Ezzel hol kreatívan és érzékletesen, hol pedig inkább visszaél a sorozat. És még sok minden mással is, amelyek képesek rontani az amúgy remekül induló összképen. De ne szaladjunk ennyire előre.
Aki kíváncsi volt a Szörnyeteg előző felvonásaira, arról joggal feltételezhető, hogy érdeklődik a sorozatgyilkosos tartalmak iránt (megdöbbentő felfedezés, ugye?). Ha pedig így van, akkor minden bizonnyal találkozott már számos, a leghírhedtebb gyilkosokról szóló dokumentumfilmmel és sorozattal (és könnyvvel, újságcikkel, podcastadással) . Így valószínűleg Ed Geinnel is, úgyhogy csak zanzásítva arról, hogy miért is fontos állomás ő a sorozatgyilkos-történelemben. Miközben valójában nem is igazi sorozatgyilkos, hiszen “csak” két gyilkosságát tudtak perdöntően bizonyítani.
Mindemellett számos más erőszakos halálesetben is feltételezett elkövető,
és ami miatt a leginkább megragadta a média és az emberek fantáziáját, az a gyomorforgató hobbija.
Gein házában emberi maradványokból készült használati tárgyakat és relikviákat találtak, a hullákat pedig saját maga ásta ki a közeli temetőből. Józan ésszel szinte felfoghatatlan tevékenysége aztán számos író és filmalkotó fantáziáját is megmozgatta, melyek szintén szerves részét képezik az Ed Gein-sztori elbeszélésének. Mint például a sorozatban is felbukkanó Robert Bloch és Alfred Hitchcock (Psycho), Tobe Hooper (A texasi láncfűrészes mészárlás), vagy Thomas Harris (A bárányok hallgatnak).
A Psychótól a hallgató bárányokig
Brennan viszont úgy gondolta, hogy akkor jár el a legjobban, ha Gein popkult hatását nem külön szegmensekben, hanem a valós rémtettek közben, gyakran furcsa crossover formákban jeleníti meg. A Sons of Anarchy Jax Tellerjeként ismertté vált Charlie Hunnam által remekül alakított Gein mintegy látomásként megjelenik a Psycho díszletei között, hovatovább, Anthony Perkins (Joey Pollari) elméjébe is beférkőzik. Dramatizált fikciós jelenetekben pedig A texasi láncfűrészes mészárlás Bőrpofájához hasonlóan teszi el láb alól vadász áldozatait.
Brennan üzenete egyértelmű és didaktikus: igen, mindegyik filmtörténeti horrorklasszikus valójában Gein nőies bőrlebernyege alól bújtak ki, örökérvényű nyomot hagyva ezzel a popkultúra és a média által fetisizált sorozatgyilkosok kapcsolatán. Miközben az áldozatokról és családjaikról senki nem emlékezik meg méltó módon – még a Netflix sorozata sem. Ellenben
felmagasztalja, sajnálhatóvá teszi a gyilkost, és még a végjátékban kvázi meg is dicsőíti.
A Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori legkényesebb, legtámadhatóbb és morálisan, etikailag elítélhető részei mind az ehhez hasonló reprezentációs fiaskókból fakadnak. Bár érthető, hogy Gein-t magát is egyfajta áldozatként ábrázolja, aki lényegében a bigott és toxikusnál is veszélyesebb anya befolyásának elszenvedője. Még az is érthető, hogy a kihallgatások, orvosi vizsgálatok alatt a tetteire és állapotára ráeszmélő Gein szánni való beteg emberként jelenik meg (Hunnam ismét csak ragyogó alakításában). De az, ahogy a sorozat Anthony Perkins fikcionalizált karakterével, vagy éppen Hitchcockkal bánik, az minimum megkérdőjelezhető. De inkább káros.
Az egy dolog, hogy a dramaturgia kedvéért változtattak például azon, hogy Hitchcock hogyan és miért választotta Perkins Normant Bates szerepére. Vagy azon, hogy Perkins maga miként viszonyult a homoszexualitásához. Ahogyan ezt viszont Brennan tálalja, az súrolja a kegyeletsértés határait is. Ha pedig nem lenne elég egyértelmű a sorozat üzenete, Tobe Hooper és Hitchcock karaktere szájbarágós módon kommentelik is azt.
Ki a szörnyeteg?
Ahogy a Szörnyeteg korábbi évadaiban, úgy az Ed Gein-sztoriban is fontos szerep jut a szörnyeteg(ek) kilétének relativizálásának. Persze, Gein emberi maradványokkal dekorálta a lakását, és minimum két ember brutális megöléséért is felelős. De egyáltalán nem élvezetből, vagy vágyból gyilkolt, mint némely későbbi követője. Gein tetteiért valójában a betegségét hibáztathatjuk (nem felmentve ezzel a gyilkost, persze), amiért pedig az édesanyját. Továbbá ahogy Hitchcock és Hooper is a tudtunkra adja, valójában az alkotók a szörnyek, akik vászonra viszik a borzalmakat. Meg az érzéketlenné vált társadalom által kitermelt nézőréteg, akik morbid megszállottsággal kíváncsiak a kegyetlen tartalmakra.
Ezzel együtt szörnyeteg lett a média is, amely a figyelemért vívott küzdelemben egyre embertelenebb tettekről számol be szenzációhajhász hangnemben.
Majd pedig ugyanezeken a felületeken szörnyülködhetünk, hogy hát mik vannak a világban. Manapság pedig hozzászólásokban tudathatjuk a kommentolvasókkal, hogy milyen jó emberek vagyunk, amikor arról beszélünk, hogy nem fogyasztunk ilyen beteg tartalmakat, viszont elítéljük azokat, akik igen.
A Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori így valójában nem is abban érdekelt, hogy a plainfieldi mészáros történetét hitelt érdemlően és tényszerűen mutassa be. Brennant egy percig sem érdekli a dokumentarista hangvétel. Őt Ed Gein karakterének átmitologizálódása érdekli, ezért is alakítja ki sajátos metanarratíváját, amiben keveri a valóst a fikcióval, és a popkult reflexiókkal. A hiteles, valódi borzalmakat keresőknek pedig maradnak a dokumentumfilmek.
A bőrmaszk mögötti verdikt
Nem meglepő módon mégis akkor működik a legjobban a sorozat, amikor Gein főszálára koncentrál. Hunnam és az anyukát alakító Laurie Metcalf alakítása nem csupán emlékezetes, hanem a széria legjobb alkotóelemei. Csupán miattuk is érdemes megnézni a nyolc epizódot. Feltéve, hogy valaki nem fél a dagályosságtól. Mert ahogy az a fentiekből már sejthető, az Ed Gein-sztorinak még jobban állna, hogy a számos hosszan kacskaringózó vargabetű helyett a lényegre koncentrálna.
Brennan valamiért úgy gondolta, hogy a Gein legendárium szerves és érdekes részeihez kapcsolódik a kedvesének, Adeline-nek (Suzanna Son) az álláskeresése. Vagy éppen a buchenwaldi bestia, Ilse Koch (Vicky Krieps) fantáziajelenetei. Hát nem biztos. Mint ahogy érthető a korábban emlegetett Psycho és A texasi láncfűrészes mészárlás beemelése is, csak éppen az elhelyezésük lehet vita tárgya a reprezentációs problémákon túl. És még az is kérdéses, hogy az utolsó két résznek van-e értelme olyan hosszan nyúlnia, mi több, van-e ilyen formán létjogosultságuk.
Mindenesetre a Szörnyeteg: Az Ed Gein-sztori sokkal jobban működne akkor, ha a lényegre szorítkozna, és fókuszáltabb lenne.
Mert a szériában ott lappang egy kiváló sorozat is, ami elsősorban az alakításoknak és a fő cselekményszál megjelenítésének köszönhető.
Még a túlkapásai, túlfikcionalizált, spekulatív jellege ellenére is hatásos tud maradni, ráadásul az explicitségére sem lehet panasz. Legalábbis akkor, ha valaki eleve elfogadja, hogy nem egy habos tündérmese várja. Gondban van azonban a sorozat, amikor Gein popkult hatását kommunikálja, valamint azzal, ahogy szájbarágósan filozofál a szörnyetegség mibenlétén. Meg a hosszúsággal, amely elsősorban a dekoncentráltságából fakad. Aki viszont egy tényszerűbb, dokumentarista igényességgel megmunkált sorozatra vágyik a horror helyett, az jobban teszi, ha elkerüli.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
