Az Impostor egy független magyar képregény, ami az amerikai sötét szuperhősös alkotások világok hangulatát célozza meg. Talán még nem találja teljesen a saját hangját, de így is izgalmas, véres, jól megrajzolt noir műnek indul.
HIRDETÉS
Mindig izgalmas újabb és újabb stílusú magyar képregényekkel találkozni, legyen szó olyanokról, amelyek magukon viselik kultúránk vagy legalábbis Közép-Kelet-Európa sajátosságait, vagy olyanokról, amelyek a külföldi nagyok mintájára próbálnak érvényesülni. Ez persze személyes preferencia kérdése, és sok múlik az alapkoncepción és annak megvalósításán is. Az Impostor egyelőre utóbbi kategóriából merít bőven, a mainstream amerikai szuperhős képregények stílusán keresztül mesél egy bomló, önbíráskodó elméről.
William Blake egy meggyötört múltú ex-nyomozó, aki disszociatív identitászavarral küzd. Lakozik benne ugyanis egy másik, erőszakos én, aki bármi áron szeretné eltakarítani annak a fiktív amerikai városnak a mocskát, ahol a sztori játszódik. Blake a rendőrség kötelékében nap mint nap szembesült a korrupcióval (maga is kivette belőle a részét) és azzal, ahogy az igazságszolgáltatás nem mindenkit és nem egyenlő mértékben ér utol. Itt azért nehéz nem az elmúlt évtizedek hazai viszonyaira gondolni, de a jelenség elég általános ahhoz, hogy szinte mindenki felismerje benne saját országát. Ahogy az sem lehet véletlen, hogy egy szabadon engedett pedofil papot húz fel elsőként egy póznára. Blake alterje azonban nem csupán brutális, de exhibicionista is,
és vígan posztol egy képet a közösségi médiára.
A képregénynek jelenleg két száma érhető el, és érdekes módon az első nem is Blake történetét meséli el, hanem ellenfele, „A Szobrász” traumáit tárja az olvasók elé. A szintén tragikus múltú, tagbaszakadt figura embereket gyilkol, majd kiállítja őkettorz, morbid szobrokként, és egyik ilyen akciója során nevezi el Blake-et Impostornak – amit a média előszeretettel átvesz és terjeszt. A két füzet kettejük konfliktusát meséli el, és bár maga a cselekmény vagy a karakterfejlődés minimális, a fókusz egyértelműen a hangulatteremtésen, a provokáción és a morális szürke zónában való lubickoláson van.
A jelenleg megvásárolható példányok Vida Áron rajzaival kaphatók, az általam olvasott első részt azonban még más művész készítette. A történet ugyanúgy Tóth Imié, viszont a stílus merőben eltér. A piacon elérhető verzióban az első füzet is át lett dolgozva Vida által, és – feltehetőleg – vele is folytatódnak majd a további részek. Én az újrarajzolt első fejezetet nem láttam, de így is érdekes volt összehasonlítani a két változatot.
Az eredeti felállás ugyanis jóval földhöz ragadtabb, realisztikusabb arányokkal operáló, sötétebb tónusban közelítette meg a témát. A karakterek életszerűbben festettek, a színpaletta tompább, amolyan „esős ablakon nézek át” hangulatú noir volt. Maga a vonalvezetés is lazább, szkeccsszerűbb hangulatot keltett, ami kifejezetten illeszkedett ahhoz a morózus történethez, ami elmesélte a szobrász szörnyeteggé válását.
Az új megközelítés már inkább a fősodrású amerikai képregényekre alapoz, elnagyolt arányokkal, klasszikus szuperhősös kigyúrtsággal és grandiozitással. Minden jóval élesebb, letisztultabb és intenzívebb. Személy szerint én egyedibbnek éreztem az eredetit, de ez a típus is remekül működik:
főleg az igen véres, brutális, kegyetlen jeleneteknél.
A cselekmény elég kiszámítható, bár kezdetben a hangulat és atmoszférateremtés sem rossz célként. Ugyan egyértelmű, hogy az Impostor antihőse rosszfiúkra vadászik, maga is igen kellemetlen helyzetbe tudja hozni az olvasót: például amikor a célpontja nőnek öltöző férfi szeretőjéből öklével próbálja kiszedni, hogy hol is van a Szobrász. Azonban az eredeti felütés szerint is ez Tóth Imi célja: nem egy hősteremtés, hanem egy mentális leépülés szemléltetése. Kérdés azonban, hogy elmélyed-e majd a narratíva és a cselekmény ebben, vagy szimplán egy eszköz lehet arra, hogy még több nagytotálú, trancsírozós képet kapjunk. Mindkettőnek megvan a létjogosultsága, és egyelőre mindkettőben megvan a potenciál. És bevallom: nagyon jól festenek az akciójelenetek is, pozitív értelemben idézve például a Spawnt. Impostor dizájnja amolyan A Maszk-parafrázis, míg a szobrász engem külsőre a Batmanből ismerhető Hugo Strange dizájnjára emlékeztetett. Valahogy egyelőre derivatívnak éreztem, de nem baj, ha nem minden az eredetiség pallosával próbálja bezúzni az ajtót.
Kicsit furcsa lehet azonban, hogy magáról Blake-ről keveset tudunk meg. Tény, hogy elérhető a YouTube-on egy előzménytörténet, az író szerint pedig ez is fel lesz majd dolgozva, viszont ennek megtekintését senkinek sem javaslom. Amennyire jól össze van rakva a képregény, annyira igénytelen, AI-generálta, sablonos borzalom az a fél órányi videós anyag, ami nemcsak helyesírási hibákkal, de inkonzisztens elemekkel van tele. A generatív AI a kreativitás és a szellemi munka gyilkosa, szimplán meglévő művek felzabálása, moslékként való kiokádása újra és újra. Örülök, hogy az alkotó talált egy művészt,
aki így lehetőséget kapott arra, hogy villogtassa stílusát.
Tehát ilyen az Impostor. Brutális, kegyetlen, néhol nyugtalanító képregény. Semmi új, de letisztult, véres és látványos. Bőven van még ideje érdekes irányokba fejlődnie, ahogy egyedi gondolatok beépítésére is. Ahhoz képest, hogy egy szimpla hobbiprojektként indult, egy korrekt, vagány füzetpáros lett belőle, ami egyelőre tényleg kicsit maga is imposztor, de hátha megtalálja önmagát.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
