Andrey Zvyagintsev a Szeretet nélkül című, nyolc évvel ezelőtt bemutatott filmje után tért vissza a Cannes-i Filmfesztiválra, ahol el is nyerte a fesztivál legrangosabb díját. Orosz rendezőként nehéz és politikailag igazán kellemetlen témába nyúl: az orosz-ukrán háború kitörésébe az orosz felső középréteg szemszögéből. Ám ez csak a háttér, egy kellemetlen díszlet az ember életéhez, ami jobban átjárja a hétköznapokat, mint azt bárki be merné vallani.
HIRDETÉS
Sokszor hisszük, vagyis pontosabban szeretnénk azt hinni, hogy a politika nincs hatással az életünkre. A drágább kenyérért előbb szidjuk a boltot vagy az eladót, mint hogy végiggondolnánk a körülöttünk zajló gazdasági eseményeket, vagy azokat a hatalmi döntéseket, amelyek mondjuk egy áremelkedéshez hozzájárulnak. Bizonyos szempontból nem vagyunk hibásak, hiszen kézenfekvő, hogy közvetlen környezetünkön belül tudunk viszonylag észszerűen eljárni, reagálni a minket érő behatásokra, azon kívül nem.
Ám ha valamire nincs hatásunk, az láthatatlanul, de nagyon is a lelkünkbe férkőzik.
Andrey Zvyagintsev rendező negyedik nagyjátékfilmjével ezt a nagyon is normális jelenséget járja körül, ami bár koncepcionálisan trilógiát alkot előző két filmjével – Leviatán, Szeretet nélkül –, azok nélkül is teljesen érthető.
2022 februárja után járunk valamikor, amikor Oroszország már egy ideje háborúzik Ukrajna ellen – bocsánat, különleges katonai hadműveletet folytat. Gleb, az önkormányzati vezetőkkel jó viszonyt ápoló cégvezető ennek hatását nagyon is a bőrén érzi. Beosztottjai egy része a közösségi média megrázó felvételein csüng, másik része pedig a kazah és az örmény határ felé tart, hogy elmeneküljön az országból. A hirtelen jött munkaerőhiányon az sem segít, hogy más cégvezetőkhöz hasonlóan még azt is meg kell oldania, hogy 14 előre kiválasztott beosztottját mindenképp el kell küldenie a frontra. A munkahelyi problémák elől pedig otthon sem lel nyugalomra, hiszen feleségével, Galinával egyre inkább elhidegülőben van.
A Minótaurosznak már csak a háborús részében is számtalan dráma feszül, ami egyetlen feszes thrillert ki tudna tenni, Zvyagintsev azonban a háborúzó Oroszország mindennapjaiba belesző egy másik történetet is. Claude Chabrol 1969-ben megjelent regényének cselekménye épül be a filmbe, ami inkább párhuzamosan, semmint elválaszthatatlanul épül össze a politikai panorámaképekkel. Egészen a zárójelenetéig egymástól viszonylag távol fut ez a két szál, hogy aztán az erős munkahelyi képeket, majd az első konfliktusos fordulatokat felváltsa Gleb és Galina kapcsolata, azon belül is a férfi szemszöge.
A regény cselekményét követve a főszereplő házaspár között felmerül a kölcsönös hűtlenség gyanúja, ami csak ront az amúgy sem erős kapcsolaton. A Minótaurosz ezeket az érzéseket eleinte viszonylag rejtve jeleníti meg, olyannyira nem szájbarágósan, hogy már csak ezért érdemes elmerülni a film részleteiben. Gleb és Galina világa olyan ízléses, de minimalista és kimért, mint egy Ikea-bemutatóterem, keretbe foglalja kiüresedett házasságukat. De környezetük és barátaik sem mutatnak másabb képet róluk, ahol a baráti mosolyok és felszínes párbeszédek mögött nincs komolyabb kapcsolódás vagy érdeklődés. Ám a fenntartott társadalmi felszín alatt valahol az ő identitásuk is elveszik, főleg Galináé, akinek a közös fiú nevelésén és a befolyásos férje kísérése mellett nincs más feladata az életben, és ezzel nagyon is tisztában van.
A drámai és melankolikus képek remek altatásként működnek ahhoz a thrilleri feszültséghez, amit csak ezután szabadít el a Minótaurosz.
A rendező ebben a tekintetben Glebnél nem is választhatott volna tökéletesebb főszereplőt.
A férfi viszonylag jószándékúnak tűnik, amit az olyan pillanatok, mint a fiával töltött meghitt percek, a munkatársakért való aggódás, vagy Galina felé tett békülő gesztusok könnyen el is hitetnek, sőt szimpatikussá teszik. Ám amikor elérünk az abszurdan thrilleri fordulatokhoz, még akkor is inkább viselkedik egy szerencsétlen flótásként, mint úgy, akit gyűlölnünk kéne, mert ezt érdemli.
A film legnagyobb izgalmát vitathatlanul Gleb ténykedései és döntései hozzák, amit Zvyagintsev szintén a legkevésbé erőlködve, szinte magától értetődő természetességgel mesél el, és ebben Dimitrij Mazurov mint Glen megformálója abszolút partnere a rendezőnek. Ám azért ott motoszkál a nézőben a gondolat, hogy mi köze is van a családi válságnak az orosz-ukrán háború által gerjesztett belső problémákhoz, hiszen csak egymást követve vetíti le Zvyagintsev a képeket. Az egyik jelenetben Gleb próbálja elérni feleségét, aki korábbi sérelmei miatt csak ridegen fogadja férjét, a következőben már egy szívszorító sorozási életképet látunk. Az egymás mellett futó, gyakorlatilag két filmnek számító történet külön-külön is hozza a maga meghökkentő vagy épp drámai érzékkel eltalált pillanatait, amit az amúgy zseniális pontossággal megkomponált díszletek és berendezés is megtámogat. Viszont a közös pont csak akkor kezd megrajzolódni, amikor túljutunk a Minótaurosz thrilleri csúcsain, és azt kell látnunk, hogy egyik történetnek sincs igazi feloldása.
Gleb és Galina nem beszélnek egymás mellett futó életük mélypontjairól, csak ki-kinyúlva próbálnak valami vigaszt lelni, de csak mert a szokások így kívánják. Az elesett helyi orosz katonáról hősként emlékeznek meg, de csak addig, míg nem jön a helyére egy másik, akiről szintén illene megemlékezni. Zvyagintsev értelmezés terén feladja a leckét, ám nehezen közeledő történetei felfejtéséhez a környezet és a hétköznapi ember kölcsönhatását kell keresnünk. A szereplők úgy járkálnak saját problémáik körül, ahogyan a görög mítoszban a labirintusba betévedt emberek próbálják elkerülni az ott lakó Minótauroszt. Ezen a megfejtésen haladva a film párkapcsolati része jobban működik, hiszen a problémamegoldásról angolnaként lecsúszó házaspár némán és tehetetlenül kering a kimondatlan érzéseik körül. A háború, amivel a szereplők a hírekben és az utcai jelenetekben szembesülnek, szintén egy kerülendő problémaként jelenik meg, ám a szereplők karakterizációjával támasztja alá Zvyagintsev, mennyire nem megkerülhető ez, és alattomos természete miatt a magánéletből sem tud kimaradni – akárhogy menekülnek előle.
A rendező ennyit tud mondani a helyzetről, amit igen negatívan azzal keretez, hogy feloldás nem létezik, mindenki csak megmarad a jól ismert problémáinak kerülgetésénél.
A Minótaurosz labirintusához hasonlóan kanyargós utakon jut el ide Zvyagintsev, tudatosan nem hagyva sok vezérfonalat. Viszont ilyen zavarbaejtő keretek között is működik, és talán sokkal többet mond a mai Oroszországról, mint bármilyen kiszivárgott oknyomozó riport vagy beszámoló.
A Minótaurusz c. filmet a 22. Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
