A Castlevania: Nocturne 2. évada frappáns módon zár le egy narratív ívet, építve az előző évad csavarjaira és célba juttatva őket. Briliáns animáció és értelmes mondanivaló találkoznak szuper karakterekkel. Mi kell még?
(A kritika spoilereket tartalmaz a Castlevania: Nocturne első évadával kapcsolatban.)
A Castlevania: Nocturne 1. évada több mint háromszáz évvel az eredeti Castlevania fináléja után repített minket, ahol egy újabb konfliktus alakult ki a vámpírvadász Belmont-klán és a „Vámpír Messiásként” emlegetett Báthory Erzsébet között. A finálé igen izgalmas helyzetben hagyta hőseinket: Báthory (Franka Potente) magába szívta Szahmet ókori egyiptomi istennő lelkét, hogy gigantikus hatalomra szert téve sötétségbe borítsa a világot, így a vámpírok bármikor és bárhol vadászhatnak az emberiségre. Hőseink épp vesztésre állnak a Droltával (Elarica Johnson), Báthory hű katonájával való küzdelemben, amikor megjelenik Alucard (James Callis), Dracula félvér fia, és végez a vámpír hadnaggyal. A Castlevania: Nocturne 2. évad itt veszi fel a fonalat, ahol hőseinknek nemcsak az egyre gyarapodó Báthory-hadsereggel,
de saját démonjaikkal is szembe kell nézniük.
A helyzet elképesztően izgalmas, és a készítők igyekeztek időt és energiát fordítani a különféle karakterívekre. Központi héroszunk, Richter Belmont (Edward Bluemel) ugyan felismerte a benne rejlő erőt, de régi társa, Maria (Pixie Davis) elképesztően nyomasztó helyzetbe került. Kiderült, hogy a helyi apát (Richard Dormer) az apja, aki ráadásul a vámpíroknak szolgáltat a holttestekből szörnyeket; míg anyja (Nastassja Kinski) vérszívóvá válik, hogy megóvja Maria életét. A lények megidézésére képes fiatal lány elképesztően frusztrált, és ráébred arra, hogy dühéből is meríthet varázserőt – a bosszúvágy és a gyűlölet hajtja, ami megnyilvánul az általa előhívott szerzetekben is. Az írók kiválóan mesélik el az ő narratíváját, amiben fontos szerepe van már vámpír anyjának és Juste Belmontnak (Iain Glen), Richter nagyapjának, aki harc- és életkedvét is nemrég szerezte vissza. Ez a szál remekül mutatja be azt is, hogy az idősebb Juste saját hibáiból próbálja ráébreszteni Mariát arra, hogy dühe még több szenvedést fog szülni szerettei számára. A velük kapcsolatos jelenetek pedig elképesztően látványosak, a képkockák csak úgy sisteregnek.
A Castlevania: Noctunre 2. évad másik szálán pedig Alucard, Richter és Annette (Thuso Mbedu) indulnak Párizsba, hogy megleljék Szahmet istennő múmiáját – ugyanis, ha azt is magáévá teszi Báthory, nagy eséllyel mindennek vége. Míg Richter felfedezte a saját vérvonalában és hagyatékában rejlő erőt, a fellázadt rabszolga Annette ősei lelkeinek üzeneteit próbálja megfejteni. A két hőst pedig összeköti az, hogy mindketten gyerekként veszítették el anyjukat egy vámpír miatt – ez pedig pont az, ami kissé éket ver Maria és Richter közé, ugyanis utóbbi helyzetével igen nehéz bárkinek is azonosulnia. A két fiatal így saját és közös útjukat fürkészik, míg Alucard kissé pragmatikus és steril jellegével próbálja megértetni környezetével, hogy a francia forradalom és az ő ügyük céljai egybevágnak:
elvégre a társadalmat kiszipolyozó, rajtuk élősködő elit és a vámpírok között elég nagy az átfedés.
Míg az előző évadban talán nagyobb volt a történelmi áthallás, a karakterfejlődés a Castlevania: Nocturne 2. évad esetén is ugyanolyan erős. A kiváló szinkronmunkák mellett mindkét oldalon jól megírt hősök és gonoszok találhatók, akiknek a jellemfejlődései hitelesek és szórakoztatók. Ezt szolgálja ki kiválóan az animáció is, ami kifejező arcokkal, dinamikus mozdulatokkal és időnként valamennyire más stílusú képi világgal teszi emlékezetessé és jelentőssé a történéseket – a vizualitás tehát leköveti a narratív változásokat is. Nem beszélve a fantasztikus akció- és harcjelentekről, amelyek csak úgy kivetődnek a képernyőről. Bámulatos koreográfiák, frenetikus mozdulatsorok és nyálcsorgatást kiváltó összetett támadásokat láthatunk. A szereplők támadásai tökéletes szinkronban vannak, ami olyan lehengerlő jelenetsorokat eredményez, amelyeket egyszerűen muszáj visszatekergetve újratapasztalni és értelmezni – főleg, amikor együtt püfölik az ellent.
Kifejezetten izgalmas a Castlevania: Nocturne 2. évad esetén a moralitáshoz való viszony is, ahogy árnyaltan szemlélteti mind az embereket, mind a vámpírokat, mind a szörnyeket. Olrox (Zahn McClarnon), az azték vámpír Richter anyjának gyilkosa, aki egyszerre balanszol az Erzsébetnek való minimális megfelelés, egy új szerelem és a helyes út között, amivel egy meglepően komplex figura lesz, akinél nehéz eldönteni, hogy épp ellenfélként vagy szövetségként érkezik – amellett, hogy Richter állandó mumusa. Az operaénekes Edouardból (Sydney James Harcourt) lett monstrum a szörnyek emancipációján szorgoskodik amellett, hogy gyönyörű áriákkal és dalokkal nyugtatja lelküket, plusz kínál aláfestő dalokat a monumentális és gyengédebb jelenetekhez egyaránt. Sőt, még a kegyetlen Drolta eredeti motivációit és múltját is megismerhetjük, amikor még Szahmet lojális papnőjeként indult útnak egy az istennő visszatérésére érdemes földi porhüvelyt találni – amíg rá nem lelt Báthoryra. A sorozat több témát és karaktert egyensúlyoz, és csak minimális esetben éreztem azt, hogy egy-egy dolog nem lett kellően elmélyítve – ami kiváló,
főleg az epizódok rövid, 25-30 perces játékidejét figyelembe véve.
A Castlevania: Nocturne így kiválóan viszi tovább nemcsak saját első évadának identitását, de az anime Castlevania mítoszvilágát is amellett, hogy tele van kisebb és nagyobb utalásokkal a videojátékra. Ráadásul, míg ez a narratív szál beteljesedik, bőven van lehetőség arra, hogy tovább induljanak több szálon is – ki tudja, hátha a videojáték egyik legmeghatározóbb epizódja, a Castlevania: Symphony of the Night is kap egy adaptációt (amiből egyébként merít is a Nocturne.)
A Castlevania úgy összességében még mindig az egyik legjobb videojátékos adaptáció – ami impozáns az egyre erősödő mezőnyben –, a Nocturne pedig izmos továbbgondolása a szuper alapoknak, főleg a 2. évaddal. A vérszívólét ugyanannyira kettős, mint a hősi vérvonal hagyatéka vagy a felmenők spirituális örökségei: a kérdés, hogy ki mit kezd ezekkel a terhekkel, felelősségekkel, és ez határozza meg, hogy áldásról vagy átokról van szó. A moralitás szürkesége közepette pedig mi, nézők, úgy érezhetjük magunkat a sorozattal, mint annak vámpírjai a vörös vérrel:
még!, még!, még!
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.