A kazamata hőse, Carl és uralkodója/parancsolója, Muffin Hercegnő számára megnyílt a harmadik emelet. Az új szinthez hűen Matt Dinniman új kihívások, új ellenfelek és új játékelemek formájában osztotta az áldást karaktereinek, továbbá nem feledkezett meg a világépítés kötelező folytatásáról. De még ezek sem voltak elegek ahhoz, hogy kiverekedje magát az átvezető kötetek rákfenéjéből. A végítélet forgatókönyve-kritika.
HIRDETÉS
A Dungeon Crawler Carl egyszerre elmeroggyant és sziporkázó világa egy olyan üdítő sci-fi-fantasy hibrid, amire igencsak szükség volt a jelenlegi könyves trendek közepette. Elsőre értelmetlen, AI-generáltnak tűnő, de igazából logikus végiggondolások mentén építkező olvasmánynak értékeltem előző kritikámban, amibe a fárasztó poénok és időnként elképesztően elborult mixelések ellenére azért csak visszavágyik az ember.
A kazamata hőse című első rész lezárása pont ilyen volt: azt kívánta az olvasó, bár rögtön a kezében lehetne a folytatás!
Ez, most, hogy megtörtént A végítélet forgatókönyve képében, mondhatni egy valóra vált álom. Az előző részben megismert Carl és Muffin Hercegnő rendületlenül folytatják útjukat a Kazamatakaland a világ körül őrületesen kegyetlen szintjein. Megjelennek a nagyobb települések, a választható kasztok, a küldetések és persze a táposabb szörnyek. Carl és Muffin ezeknek elébe is megy, időnként talán túlságosan is nagy jókedvvel, olykor meggondolatlanul, vagy pusztán a véletlennek köszönhetően keverednek valami ordenáré nagy bajba.
Már ennyiből is sejthető, hogy A végítélet forgatókönyve nem az a folytatás, ami továbbgörgeti a Dungeon Crawler Carl nagyobb, átívelő történetét, csupán a megkezdett világot építgeti tovább, és változatlanul szórakoztat. Röviden, egy igazi köztes kötet. És egy ilyen esetén, ha nagyjából azt kapjuk, amit már megismertünk, nem hozza ugyanazt az újszerűséget. Ennél a második résznél főleg a cselekmény szerkezete miatt ütközik ki, hogy nem üt ugyanakkorát a kazamata, mint elsőre: a rögzített, kötelező körök, mint az interjúk vagy a pontelosztások miatt az az érzésünk lehet, hogy még mindig ugyanazt olvassuk, mint A kazamata hősében. Mintha egy RPG-videójátékban túl lennénk 10+ szinten és ezért már kényelmes rutinból gyepáljuk az ellent és mozdítunk mindent, ami lootolható.
A bevált recepten túl Dinniman igyekszik azért újdonságot is csempészni a folytatásba – mint egy jó game designer.
A végítélet forgatókönyve abszolút fénypontja a küldetések megjelenése, amelyek elég fejtörést okoznak Muffinéknak, az olvasónak pedig rejtélyt és izgalmat. Az egyik ilyen feladvány a Grimaldi Vándorcirkusza körül zajló megmagyarázhatatlan zombilények jelenléte, ami egy abszolút hangulatos epizódja a Kazamatakalandnak, miközben nem rest emelni a téteket a szereplők számára, így biztosítva olvasói oldalról is a komolyan vehetőséget. Itt jön be például egy teljesen új elem, ahol kiderül, hogy az aktuális Kazamatakaland műsort nemcsak a realityt felügyelő kinevezett cég, hanem egyéb sorozatgyártók is uralják – ez pedig csak még több figyelni való játékfaktort hoz Carléknak, miközben a világépítés részről egy érdekes húzás, némi médiakritikával. A könyvet záró Égből pottyant szexmunkások küldetés pedig a krimirajongóknak kedveskedik olyan szempontból, hogy a műfaj eszközeivel vezet félre, tartja fenn a kíváncsiságot és lep meg a végső megoldással. Avagy élvezeti faktorban sokat emel az olvasmányélményen, gondoskodva arról, hogy kevésbé lehessen érezni a regény átvezető jellegét, hanem tényleg egy aktuális nagy kalanddá váljon.
A világépítésen túl Dinniman érezhetően a karakterizációban húzott most nagyobbat. A kazamata hősében Carl és Muffin Hercegnő között inkább volt egy mentor-diák kapcsolat, ahol a férfi vezetgeti a gyermeki macskát az impulzív döntésektől a sokkal racionálisabb megoldások felé. A végítélet forgatókönyvére ez még nem fordul meg, de abszolút elindul a kapcsolat a kiegyensúlyozottság irányába. Muffin karaktere fokozatosan kezd el komolyodni, olyan fejlődési ívre lépni, ahol képessé válik felmérni a helyzeteket, belehelyezkedni Carl gondolatmenetébe, sőt a korábbi tanítások mentén a saját útját kezdi járni. Ez a változás egy percig sem érződik karakteridegennek, hiszen egyrészt Muffin alaptermészete megmarad a szórakoztató, spontán gyermeki énjénél, másrészt ebből, jól felismerve a szituációkat, képessé válik kilépni. Carlnak viszont most többször is a maga útját kell járnia, ami harcképtelenné nem is, de sérülékennyé teszi. Ám amikor ismét Muffinnal együtt dolgozik, karakterként ő is reagál a macska változásaira – mint egy apa vagy testvér, aki látja felnőni a kicsit.
A főszereplők mellett Matt Dinniman a mellékkaraktereket is továbbépíteni, mint például Mordecait, aki bár nem sokban változik az első részhez képest, de jelenléte számtalan vicces jelenet katalizátora. Megismerünk továbbá más kalandorokat, mint például Katiát, aki egy szívesség okán csapódik a fő szereplőkhöz, és egyelőre ott van benne potenciál, hogy Carlék méltó csapattagjává váljon. De olyanokkal is közelebbi ismeretségbe kerülünk, akiket eddig csak közvetítésekben hallhattunk, kissé közelebb hozva őket Carlékhoz – és nem mellesleg rajtuk keresztül felsejlik az úgynevezett alapozás is.
Avagy érezni, Dinniman hol hint el olyan infómorzsákat, amelyek valószínűleg a következő részekben válnak fontossá, csak most még kevés nyom híján nem tudjuk ezeket hová elhelyezni a nagy egészben.
Tehát a Dungeon Crawler Carl a második részében is hozza azt, amiért szeretni lehetett A kazamata hősét: elborult humor, még elborultabb világ és az itt-ott felbukkanó humánum. Szépen megúszva, de ennyi még elég volt a jó szórakozáshoz.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
