A Veszett ügyek John McMahon krimi sorozatának első darabja, és egyben a szerző magyar debütálása is. A regény pedig olyan, amilyen egy hasonló bűnügyi bemutatkozástól elvárható: határozottan pilot jellegű, bemutatja a főszereplőt és csapatát munka közben, és csak a végére pörög fel igazán. Spoilermentes könyvkritika.
HIRDETÉS
Közhely, de való igaz, hogy az elmúlt évek popkultúráját erősen meghatározza a nosztalgia iránti igény – legyen ez akár őszinte visszavágyódás valamilyen zsáner hőskorába (Stranger Things), vagy csupán a trendre felülős emlékezetpornó (pl. Jurassic World későbbi részei). Természetesen a zsánerirodalom sem tudja kikerülni ezt a meghatározó irányvonalat. John McMahon első itthon megjelent krimije, a Veszett ügyek a fülszöveg szerint a kilencvenes/kétezres évek sötét, sorozatgyilkosos thrillerjeit idézi meg. A hasonlítgatás pedig nem alaptalan. Végy egy különc FBI ügynököt és egy ugyancsak különcökből álló csapatot, bemutatkozó akciójukban pedig állítsd őket szembe egy rejtélyes sorozatgyilkossal. A nyomozási módszer, a bűntények színhelyén elhelyezett szándékos nyomok, a gyilkossal való kommunikáció és a végső konfrontáció is mind ismerősek lehetnek korábbi film- és olvasmányélményekből. De tudott-e bármi érdekeset, újat, szokatlant vagy egyedit hozni McMahon ebbe a formulába? A válasz leginkább az, hogy nem, de az összkép így is szórakoztató maradt.
Gardner Camden az FBI történetének egyik leghatékonyabb analitikusa.
Őt és a csapatát leginkább akkor vonják be egy-egy ügybe, amikor már a “normális” nyomozócsoportok kudarcot vallottak. Ez a PAR, azaz Mintaelemző- és azonosító egység, ami olyan kegyvesztett csodabogarakból áll, akik túl jók ahhoz, hogy szélnek eresszék őket a kötelékből, de vannak annyira önfejűek, fegyelmezetlenek és furák, hogy ne mutogassák őket nyilvánosan. Ezért is meglepő, hogy az egységhez egy új srác önszántából jelentkezik, mégpedig éppen akkor, amikor egy különösen kegyetlen gyilkosságsorozatba vonják be a csapatot. A Veszett kutyának elkeresztelt elkövető sorozatgyilkosokat tesz el láb alól, ráadásul a saját korábbi módszereikkel. Úgy tűnik továbbá, hogy sokkal többet tud az FBI belső ügyeiről és az áldozatairól is, mint kellene. Camden ügynökhöz pedig különös megszállottság is fűzi. Ahogy az pedig gyakran történik, a gyilkost nem csupán a hullák számának gyarapodása miatt kell elkapni, hanem mert az ügy személyessé is válik.
A Veszett ügyek mindenekelőtt egy korrektül kivitelezett komfortkrimi azoknak, akik szeretik a zsánert és valami könnyű falatra vágynak.
De ennél nem nyújt sokkal többet. Minden elemét láthattuk már valahol, és ez a megnyugtató ismerősségérzet adja az egyik vonzerejét is. Nem hoz semmi kirívót vagy újdonságot, de még a karaktereivel sem művel igazán semmi extrát. A hajsza izgalmát sem pörgeti fel olyan mértékben, hogy az izgalomfaktorával tűnjön ki a tömegből, és a fordulatai sem tartogatnak megdöbbentő felfedezéseket. A nyomozás rejtélyei, a bűntények sora és az egyes szereplők kapcsolódása az ügyhöz azonban kellemesen leköti a figyelmet. Komfortolvasmány jellegéből fakadóan azonban éppen azok fogják látni a gyengeségeit is, akik az elsődleges célcsoportot alkotják. Haladjunk sorban.
A Veszett ügyek cselekményének jó hányada nem áll másból, minthogy a szereplők egyik helyszínről a másikra utazva új részleteket beszélnek az aktuális gyilkossággal kapcsolatban. A sztori elején nem sokat látjuk aktívan nyomozni, kutatni, rádöbbenni őket új ismeretekre. Ez a struktúra egy mozgóképes verzióban, ahol nagyobb hangsúlyt kaphat a helyszínek vizuális ábrázolása, valószínűleg jobban működne. A könyvben, főleg McMahon stílusában (erre még visszatérünk), azonban kevésbé megkapó. Mindezen párbeszédek közben pedig azt a hatalmas nyomást sem érezzük, amelynek a nyomozócsapatra kéne helyeződnie. Nem érezni a sürgetést, sokáig nincs időnyomás, ezzel pedig elvész a tét és az ügy súlya is.
Miért érezzük olvasóként motiváltnak magunkat kétszáz oldal után, ha igazából a nyomozóknak sem igazán sürgős a tettes kézre kerítése?
Szerencsére azonban McMahon a regény utolsó harmadára elkapja a ritmust, ahol már egy valóban izgalmas, személyes tétekkel bíró finálét kerekít.
Ám az eddig tartó időben a karaktereket sem mélyíti el igazán – bár az is igaz, hogyha egy hosszabb krimiszéria van készülőben, nem is kell kapkodnia. Csupán a főszereplő kap egyelőre valamennyire kidolgozott személyiséget és hátteret. A Veszett ügyek főszereplője, Gardner Camden lényegében egy olyan autisztikus jegyeket mutató nyomozó főhős, mintha csak A híd Saga Norénjének amerikai férfiváltozata lenne. Tökéletes a memóriája, a megfigyelő- és kombinációs képessége, ugyanakkor problémája van a személyközi interakciókkal. Hivatástudatához, igazságérzetéhez sem férhet kétség – ebből eredően Camden családi háttere kap egy izgalmas csavart, amit érdekes lesz a későbbiekben figyelemmel kísérni. Ám a jelenlegi sztoriban ez nem bír különösebb jelentősséggel, de a szereplő karakterrajzához mindenképp hozzáad. Mindenki más körülötte pedig alig több, mint archetípusok gyűjteménye, gyorsan letudott karaktervázak. De mivel nem is rajtuk van a hangsúly, ez nem akkora probléma.
Camden tárgyilagos, analitikus, rideg személyisége a narrációba is átszivárog – és itt térünk vissza McMahon írói stílusához. Mivel Camden ügynök E/1-ben mesél, az olvasó ismeretei megegyeznek az ő ismereteivel. Ezért van szükség a hosszú, párbeszédekben elővezetett információkra, még ha fárasztóvá is tudnak válni. Az elbeszélés stílusa pedig olyan, akárcsak a főszereplő. Ez kétségkívül következetességre utal, ugyanakkor olvasói szempontból nem mindig könnyű átérezni ezt a száraz stílust.
A Veszett ügyek így főleg azoknak ajánlott, akik szívesen vetik bele magukat a hosszú távon építkező, különc figurákat szerepeltető bűnügyi sztorikba.
A regény nem egy kifejezetten pörgős, vagy megdöbbentő fordulatokat tartalmazó krimi, sem igazán mélyreható pszichológiai tanulmány, ahhoz viszont éppen elég, hogy oltsa a legelhivatottabb krimiolvasók szomját. Akik viszont egy új, Christ Carter vagy J. D. Barker nyomdokain járó thrillert keresnek, azok nem ebben fogják megtalálni, amire várnak.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
