A Marvel képregények történetének egyik legambíciózusabb kísérlete volt a Noir-sorozat, amelyben jól ismert szuperhősöket gondoltak újra a harmincas évek krimijeinek stílusában. Rozsomák után pedig immáron Pókember Noir történetét is elolvashatjuk magyar nyelven: ám mindenki készüljön fel, ez nem az a Peter Parker, akit korábban megismertünk. Pókember Noir kritika.
Az Oscar-díjas Irány a Pókverzum! animációs film egyik legnagyobb felfedezettje Miles Morales mellett egyértelműen Pókember Noir volt. A karakterről ugyan nem derült ki sok minden a nagyvásznon, megnyerő megjelenése és önreflektív humora miatt mégis sok rajongó kedvencévé vált, így egyáltalán nem volt meglepő, amikor bejelentették: saját élőszereplős sorozatot kap a Prime Videón, a karaktert pedig Nicolas Cage formálja majd meg.
A ballonkabátos fekete-fehér Pókfej népszerűségét remek érzékkel meglovagolva, a Rozsomák Noir után a Vad Virágok Könyvműhely a Pókember Noir képregényeket is elhozta a magyar olvasóknak, egészen pontosan három darab, egyenként nagyjából 100 oldalas füzetben.
A Marvel Noir-sorozata eredetileg 2009 és 2010 között futott – egyetlen füzet kivételével –, célja pedig az volt, hogy a klasszikus szuperhős történetek helyett egy thriller köntösbe bújtatott detektív sztorit meséljenek az olvasóknak. A sorozatban többek között saját kötetet kapott Rozsomák, Daredevil, a Megtorló, valamint Vasember is, ám mindegyik karakter csupán egy rövid sztorival büszkélkedhet.
Pókember azonban háromban is főszereplő, ez pedig azért volt nagyon érdekes kísérlet, mert a legtöbb szuperhős, aki a 90214-es Földön feltűnt, többnyire sötétebb múlttal bírt, mondhatni megosztóbb karakter volt – Pókembert leszámítva. Éppen ezért nagyon furcsa élmény a Pókember Noir-széria: rendkívül érdekesen közelíti meg Peter Parker történetét és világát, és még vizuálisan is simogató élmény. Az egyetlen nagy bökkenő az, hogy a karakter fő jellemvonásai viszont teljesen megváltoztak a koncepció miatt. Na, de nézzük, mit is tartogat a három kötet az olvasóknak.
Indokolt a 18+-os karika
A Pókember Noir a nagy gazdasági világválság idején veszi fel a fonalat, egészen pontosan 1933-ban, New York városában, ahol az elszegényedés, a nyomor hétköznapos volt, miközben a városi elit egyre nagyobb vagyont halmozott fel. A város maffiák, bandavezérek martalékává vált, mondhatni teljes a nihil az utcákon, a kétségbeesettség pedig a legrosszabbat hozza ki az emberekből: a többség jószerivel az anyját is eladná néhány petákért bárkinek.
Ebben a világban értelmezik újra a Pókember-univerzum klasszikus szereplőit: Peter Parker egy minden lehetőséget megragadni hajlandó fiatal, aki Ben bácsi halála után annak korábbi ismerőse, Ben Ulrich segítségével merül el az újságírói szakmában. Peter közvetlen környezetén is csavarnak: May néni civiljogi aktivista, aki az elesettek megsegítéséért harcol, a már jól ismert főgonoszok pedig nem meglepő módon maffiavezérek, végrehajtók és gengszterek. Ez utóbbiak azonban sokkal valóságosabbak, és riasztóbbak, mint a klasszikus kötetekben: nem riadnak vissza a kínzástól, a rajzolók munkájának nyomán pedig baromi ijesztő illusztrációkon jelenik meg a Zöld Manó, a Keselyű, és társaik gyilkosságai.
Olyannyira, hogy néha konkrétan túl megengedőnek tűnik a 18+-os karika.
Az első kötetben azt ismerjük meg, hogy a Manó és társai hogyan veszik át a hatalmat a város felett, és kennek meg mindenkit, aki az útjukba állhat: például az újságírókat, és a rendőröket. Ezzel párhuzamosan Peter eredettörténetét is megkapjuk, némileg újragondolva, e tekintetben azonban még nem mondhatnám, hogy teljesen új élmény részesei lennénk. A főgonoszok háttértörténete azonban már sokkal újítóbbnak hat: ez pedig nem csak az első, de az összes kötet esetében elmondható.
A második, Szemek arc nélkül címet viselő kötetben például egészen odáig mennek el David Hine és Fabrice Sapolsky írók, hogy Otto Octaviusból egy náci kutatót csinálnak, aki emberkísérleteket végez elrabolt afroamerikaiakon, azzal a céllal, hogy megalkossák a tökéletes rabszolgát. A kötet nemcsak történetében és vizualitásában, de nyelvezetében is felveszi a 30-as évek finoman szólva sem túl politikailag korrekt stílusát – ami bizonyára sokakban válthat majd ki megrökönyödést.
Véleményem szerint az első-második, valamint a harmadik kötetet két külön csoportra bontva érdemes megvizsgálni, ugyanis az első kettő között sokkal nagyobb a hasonlóság, révén mindkettő 2010-ben készült, ugyanazon alkotók munkája nyomán. A harmadik, 2020-ban megjelent, Babilon alkonya címet viselő képregénynél azonban nemcsak a rajzstílus, de a Margaret Stohl író által használt hangvétel is egészen más, és az egyiptomi kultúrkört behozva sokkal inkább fantasy-hatása van – ami nem áll annyira jól az itteni nem túl barátságos és közkedvelt Pókembernek.
Ezzel szemben az első két kötet egy Sin Cityhez hasonló krimi-thriller-horror vonalat képvisel, amelyben nem idegenkedtek az alkotók a politikai és történelmi analógiáktól sem.
Az első kettő, illetve a harmadik képregény készítése közötti időbeli ugrás a grafikákon is tetten érhető. Carmine Di Giandomenicótól Juan Ferreyra vette át a stafétát, ami azért is nagy változás, mert míg az első kötetek igencsak szkeccsszerű, horrorképregényeket idéző stílussal operálnak, addig az utolsó kötetben már szinte fotorealisztikus, a modern képregényekre jellemző rajzokat láthatunk.
Kicsit karakteridegen, mégis leköt
A Pókember Noir sorozat remekül értelmezi újra a legtöbb Pókember-univerzumban lévő mellékkarakter történetét. A bő 300 oldalnyi sztori nagy erőssége, hogy bár szinte minden esetben ismerjük a felbukkanó szereplők nevét, mégis tartogatnak meglepő csavarokat az olvasóknak. A főszereplő, vagyis Peter Parker esetében azonban ez nem sült el annyira jól. E világ Peter Parkerje ugyanis egy sokkal bosszúállóbb, minden áron igazságot szolgáltatni vágyó személy, akiben fel sem merül, hogy a gonoszok megölése etikátlan lenne.
Röviden tehát a moralitás, ami Pókember karakterének egyik legfontosabb ismertetőjegye, szinte teljesen hiányzik a Noir-szereplő ideológiájából.
A három kötet összességében egy igencsak megterhelő olvasmánynak mondható, közel sem olyan könnyed, mint azt a korábbi Pókfej-sztoriknál megszokhattuk. Ebben pedig a sztorin túl nagy szerepe van a rajzoknak is: a brutális grafikákról nem túlzás azt állítani, hogy képesek felkavarni az ember gyomrát – főleg Keselyű sztorija esetében. Így tehát baromi nehéz Pókember-képregényként értelmezni ezt a sorozatot, Marvel ihletettségű thriller-horror kötetekként viszont a remekmű kifejezés sem lenne túlzás rá.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
