Miles Morales ismét visszatér és új filmje olyan színt, változatosságot, izgalmat és mélységet hoz magával, amit régóta nem láthattunk a Marvel Cinematic Universe-ben. Ha egy igazán jó Pókember történetet akarunk látni, ezúttal is nyugodtan beülhetünk a moziba a Sony új animációs filmjére.
Miles Morales neve egyre inkább ismerősen csenghet, miután 2011-ben megjelent a Marvel képregények hasábjain, 2018-ban kisebb szerepet kapott a Sony Marvel Spider-Man című videojátékában és pár hónappal később első mozifilmje is megjelent. A Phil Lord és Chris Miller (Lego kaland, Mitchellék a gépek ellen) által írt, Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman rendezésében készült Pókember: Irány a Pókverzum ráadásul olyan sikeres lett, hogy 2019-ben még Oscar-díjat is kapott A legjobb animációs film kategóriában. Nem alacsony elvárásoknak kellett tehát megfelelnie a folytatásnak sem. Szerencsére a cselekmény kidolgozását ezúttal is Phil Lordra és Chris Millerre bízta a stúdió, akikhez Dave Callaham (A feláldozhatók) is csatlakozott. Együttesen pedig egy olyan alkotást sikerült összehozniuk, ami új lendületet adhat a Marvel-rajongóknak a mozilátogatásra.
A Pókember: A Pókverzumon át a felnőtté válás története
Tekintve, hogy történetünk főhőse egy tizenöt éves brooklyni srác, akinek új szuperképességei mellett egy új iskolába való beilleszkedéssel és új kihívásokkal is meg kell küzdenie, ez nem olyan meglepő.
Ami viszont az, hogy mindezt sikerült olyan formában átadni a készítőknek, ami jól megfér a szuperhős akció mellett és egyaránt képes rezonálni a tinédzser és felnőtt közönséggel is.
Miles (Shameik Moore) már nem az a félénk kissrác, aki az első részben volt. Nemcsak megtanulta használni különleges képességeit, de élvezi is azokat. Az a szabadság és pozitivitás, amit New York fölött lengve érez pedig gyorsan átragad a nézőre is. Pókember könnyed humora mellett azonban jócskán jut hely és idő komolyabb témák boncolgatására is, amit több karakter szemszögén keresztül is bemutatnak nekünk. Ilyenek például a kamaszkorban ébredező gyengéd érzelmek, amelyek a barátságot szerelemmé formálhatják, de a társas magány, vagy épp a generációs ellentétek is ábrázolásra kerülnek.
A film rendkívül művészien közelíti meg ezeket a kérdéseket, az animációs formának köszönhetően pedig olyan széles eszköztár áll a készítők rendelkezésére, amire az élőszereplős változatoknak ritkán van lehetőségük. A zenék és a fények játéka mellett például gyakran használnak jellegzetes színeket az egyes karakterek belső világának ábrázolására. A magányt és a depressziót jól jelképezik például a hideg kék-zöld árnyalatok, amiket egy ölelés hatására felváltanak a melegebb árnyalatok. A kiskamasz szűk szobája így hirtelen kinyílni látszik, ahogy egyre inkább kitárul előtte a világ és megnyílnak az új lehetőségek.
Na jó, de mi van, ha én csak egy kis kikapcsolódásra vágyom? Abban sem lesz hiány!
A látvány csillagos 5-ös!
Gyakran panaszkodom a Marvel, bővebben pedig a Disney filmek látványvilágára, de itt erre nincs szükség. Az első felvonáshoz hasonlóan ugyanis a Pókember: A Pókverzumon át egy szerelmes levél a kéregényekhez és ezek különböző művészeti stílusaihoz. Míg a 2018-as Irány a Pókverzumot egyféle stílus jellemezte, amiben jól vegyültek egymással a klasszikus képregények, az anime, a noir és a looney toones karakterei, a folytatásban már hatféle irányzatot különböztethetünk meg. Az alkotói szabadságot pedig ilyenkor a legjobb felemlegetni, hiszen ennek köszönhető a film kreatív sokszínűsége.
A Pókember: A Pókverzumon át ugyanis egy olyan szerteágazó és színes multiverzumot tár elénk, amihez kétszáz egyedi Pókember karaktert terveztek. Ezek közül néhányat pedig van lehetőségünk közelebbről is megismerni. Gwen “Gwanda” Stacy (Hailee Steinfeld) az első részből már ismerős lehet, ezúttal viszont a saját terepén találkozhatunk vele, ami olyan hatást kelt, mintha egy festménybe lépnénk be hirtelen. Ez pedig nem véletlen, hiszen a 65-ös Föld világát Gwen saját képregénysorozatának stílusáról mintázták. Miguel O’Hara (Oscar Isaac), más néven Pókember 2099 segítségével egy cyberpunk világba csöppenünk, ahol menetrendszerű járat közlekedik a Holdra. Nueva York megalkotásakor, ami a Pókszövetség otthonaként is szolgál pedig Syd Mead illusztrációiból inspirálódtak a készítők. Nekem különösen tetszett Pavitr Prabhakar (Karan Soni) Mumbattanje, ami nemcsak a 2005-ös Pókember: India képregénysorozatot idézi, hanem olyan nyüzsgő, élettel teli világot tár elénk, ahonnan szinte érezzük a fűszerek felszálló illatát.
Mindez elmondható a feltűnő szereplőkről is, akikből aztán van bőven! Habár a történet elsősorban Milesra és Gwenre koncentrál, a főhősöket nehezen tudjuk még két kézen is összeszámolni. A jövőre várható Pókverzumon túl ráadásul várhatóan még nagyobb jelentőséget ad majd nekik. Egyrészt visszatért az első részből ismerős Peter B. Parker (Jake Johnson) és megismerhettük Hobie “Spider Punk” Brown (David Kaluuya) és Jessica Drew, vagyis Spider Woman (Issa Rae) karaktereit is.
Lehetett volna még jobb
Ugyan manapság, amikor nem ritka már az sem, hogy egy film három órásra rúgjon, a Pókember: A Pókverzumon át fárasztóan hosszúnak tűnik. Ez viszont nem a cselekmények, vagy az izgalom hiánya miatt van.
A moziból kilépve olyan érzésem volt, mintha egy sorozat évadát daráltam volna végig, ráadásul az utolsó részt még nem is nézhettem meg. Ha jobban odafigyelünk ugyanis a film legalább három jól elkülönülő részre osztható.
Az első nagyrészt Gwen és Miles karaktereire koncentrál; hogy mi történt velük az előző rész óta és hogyan birkóznak meg hétköznapi kihívásaikkal. Ennek köszönhetően kicsit szűkebb térben mozgunk, ismerős arcok, ismerős problémák és ismerős helyek veszik körül a szereplőket. Ahogy az a felnőtté válás során lenni szokott, hirtelen nyílik ki ezután előttük a világ a második felvonásban. Sokat tudó, de keveset tapasztalt hőseink pedig előbb-utóbb elkerülhetetlenül megégetik magukat. Ezután egy sokkal komolyabb és sötétebb hangulatú epizód következik, ami nagyrészt arra koncentrál, hogyan állhatunk újra talpra a bukás után és mi történik, ha megkérdőjeleződik minden, amit korábban ismertünk.
Az átívelő történet középpontjában mégis a Pókszövetség áll, ami átszövi a teljes multiverzumot és célja az anomáliák megakadályozása és elhárítása. Minden Pókember életében vannak ugyanis olyan események, amelyek nélkül nem lehetnének azok, akiknek lenniük kell. Ilyen például a pókcsípés vagy épp egy szülőfigura halála, közbelépni pedig tilos, akkor is, ha ezzel megmenthetnénk egy életet.
Már ebből érezhetjük, hogy ez egy kicsit sincs összhangban a hagyományos szuperhős-perszónával. Hogy ki a film valódi főgonosza: Spot (Jason Schwarzman), aki fel akarja borítani a multiverzum egyensúlyát, vagy Miguel O’hara, aki meg akarja őrizni azt? Azt döntse el mindenki maga!
Összegzés
A Pókember: A Pókverzumon át nemcsak szórakoztató, színes és izgalmas mozi, hanem az is sikerül neki, amivel a Marvel filmek sorra sülnek fel az utóbbi években. Animált karakterei valósnak érződnek, problémáikkal együtt tudunk érezni és a hihetetlen látvány, a szuperképességek és elképesztő gonosztevők mellett képesek vagyunk izgulni hőseink sikeréért. A történetvezetés epizodikus tagolása azonban azt a hatást kelti, mintha sorozatot és nem filmet néznénk, ami egy mozifilm esetében furcsának hat, így két órás hossza ellenére hosszúnak érződik a film. Az egyetlen pont levonást pedig azért kapja, mert még így is lógva hagyja a nézőt, hogy a történet végét a jövőre érkező Pókember: A Pókverzumon túl című filmből ismerhessük majd meg.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
