A Marvel’s Spider-Man közel a legjobb Pókember adaptáció

[Az írás eredeti változata 2018. szeptember 16.-án jelent meg az azóta megszűnt Zoom.hu portálon]

Sokan sejthették a Marvel’s Spider-Man 2016-os E3-as bemutatója után, hogy a Disney tulajdonában lévő Marvel Entertainment videójátékokkal foglalkozó részlege, a Marvel Games a lehető legjobb döntést hozta azzal, hogy az Insomniac Gamest kérte fel az új Pókember játékának elkészítésére. A Spyro, Ratchet and Clank, valamint a Resistance sorozatokat is magáénak tudó stúdió négy évvel ezelőtt az XBox One-ra megjelenő, pozitív fogadtatású Sunset Overdrive-val bizonyította, hogy képes nyíltvilágú, minőségibb akciójátékot készíteni.

A 2018-ban megjelent játék több szempontból különleges. Míg a kortárs elődjei pár egészen jó kivétellel (Web of Shadows, Shattered Dimension, Ultimate Spider-Man) egyszerű, a filmekből, képregényekből készült Pókember-játékok voltak és azok permutációi: lelketlen termékek, amiknek a többsége tulajdonképpen csak follow-upolta a mozifilmeket, addig az Insomniac Games egy saját Pókember történetet akart elmesélni jókora interaktivitással. Persze nem volt nehéz dolga. A Rocksteady Batmannel operáló Arkham-szériája , valamint maga az MCU kiváló kreatív kéknyomatot biztosított a fejlesztőcsapat számára. Mondhatnánk, hogy az összelopkodott ötletek borjúja a Spider-Man, de nem ez a helyzet, ugyanis minden momentumában érződik, hogy ez az Insomniac saját póksztorija, amit hatalmas szívvel alkottak meg. Már a kezdőképernyő alatt felcsendülő szokásos himnikus-heroikus melódia alatt tudjuk, hogy ezt a Pókember játékot várjuk.

Peter Parker, zseniális mérnök és jelmezes bűnüldöző

Érdemes leszögezni, hogy aki azt várja, hogy bármilyen szinten is kötődik a Marvel moziverzumához a Spider-Man, az csalódni fog. A játék sztorija vélhetőleg a multiverzum egyik párhuzamos valóságában kap helyet. A történet szerint Peter Parker már nyolc éve hálóhintázik épületről épületre vigyázva az utcák rendjét: Manhattan rendőrkapitányával, Yuri Watanabival együttműködve dug rács mögé rablókat, betörőket és nem utolsó sorban olyan szupergonoszokat, mint Rinó (Rhino), Skorpió (Scorpion), a Gyík (Lizard), Elektró (Electro), vagy éppen a Keselyű (Vulture). Magánélete kicsit szétesőben, visszaköszönnek majd az összes univerzum Parker-jellemzői: számlái nincsenek befizetve, kilakoltatás szélén áll, nincs rendesen fizető állása, keveset alszik, és még a jelmeze is izzadtságszagú. Mindemellett sokat nyüglődik szívszerelmével, Mary Jane Watsonnal, aki itt szupermodell helyett egy vérbeli újságíró. Peter bűnüldözői élete mellett a tudománnyal és May nénikéje kisegítésével próbálja elütni az időt. Zsenijével asszisztensként támogatja mentorát, Dr. Otto Octaviust, aki szeretné megalkotni az első “gondolattal irányítható” mesterséges végtagot. Jólnevelt fiatalemberként pedig a hajléktalanoknak szállást, ételt és egyéb segítséget biztosító menhelyen dolgozó May nénikéjét támogatja.

A cselekmény in medias res Wilson Fisk elkapásával és börtönbe dugásával kezdődik, ami valóságos lavinát indít a városban. Fisk bebörtönzésével megszűnik a rend, egy új bűnbanda tűnik fel a színen, az úgynevezett Démonok, akik jól láthatóan a Norman Osborn polgármestert és többek között biotechnológiával foglalkozó, általa vezetett céget, az Oscorpot akarják rombadönteni azzal, hogy szétkapják az egész várost. Nagyon gyorsan szabadul el Manhattanben a pokol: jönnek a szupergonoszok, vegyi fegyver és megjelenik a rendet vasmarokkal betartatni kívánó Silver Sable és a Sinister Six, azaz a Baljós Hatos is.

Szépen levezényelt, interaktív filmélmény

Az eddig Pókember játékok történeteivel a legnagyobb probléma az volt, hogy nem igazán helyeztek embert az álarc mögé. Főgonoszokat és csicskásaikat kellett kergetnünk, majd ütlegelnünk némi narratív körítéssel. A Marvel’s Spider-Man ezzel szemben annyi történeti teret ad Peter Parkernek, mint spandexes alteregójának. Bár az Arkham-széria már próbálkozott Bruce Wayne bemutatásával, az mégsem sikerült annyira erősen, mint most az Insomniacnak. A történet sokkal közelebb hozza a játékhoz a karakter humánumát, mint eddig. Nemcsak a nagyszájú, szupererővel rendelkező, mindig viccelődő, pimasz hőssel játszunk, hanem az igazából galamblelkű Peterrel is, és így a történeti főszál még izgalmasabbá válik. Képesek vagyunk azonosulni Peter Parkerrel, aki a legizzasztóbb helyzetben is megereszt egy-két viccet, valamint mókásan évődik volt barátnőjével, Mary Jane-nel. Kidolgozottabb karakterizálás mellett a Spider-Man cselekménye, története egy igazi, látványos, interaktív moziélményt biztosít. Mindezt az új filmek megszokott laza humorával fűszerezve. Lassítások, bravúros akrobatamutatványok, száguldó, robbanó hullámvasút, roppant feszült pillanatokkal, amiben nem csak minden a hősről szól. A játék közben irányítjuk Mary Jane-t, és még Miles Moralest is, mindezt összefüggően a főszállal. Az egyik küldetés során például Mary Jane-nel segítünk a pókfejnek “tisztogatni”. Viszont ami mindenképpen elismerendő, hogy ezek a pontok egyáltalán nem érződnek kitérőnek. Szórakoztató, szerves és izgalmas részei a történetnek, ami minden küldetéssel egyre komolyabbá és komolyabbá válik.

De nem ez a legsarkallatosabb pontja ennek a játéknak, hanem az alapanyag szeretete és tisztelete. A Marvel’s Spider-Manben végre egy olyan Pókembert kapunk, egy olyan iterációt irányítunk, aki abszolút hű a gyökeréhez, akinek a személyét a képregényoldalak formáltak és nem különböző piackutatás eredménye.

Főgonoszaink sem csak azért gonoszak, mert gonoszak. Nem uralom vagy hatalom a motivációjuk, hanem egyszerű igazságtalanságból kisarjadt bosszúvágy, amit Parkerrel való interakciók során rétegelnek a készítők. És talán ez a legszebb húzása a játék történetének: ugyanis a Baljós Hatos sem azért veri szét a várost, mert nincs jobb dolga, vagy mert imád bűnözni, mindegyikőjüknek saját motivációja van, és Elektro kivételével mindegyik meg akar szabadulni szupergonoszságától. A megváltásért cserébe zúznak New Yorkban, nem pedig a hatalomért, vagy a pénzért.

A nagyobb összecsapásokat is fokozatosan adagolja a Spider-Man narratívája. Kezdetben nyomozunk, bandákra csapunk le, információt gyűjtünk, majd szépen lassan lehullanak a leplek. Minden küldetéssel egyre közelebb kerülünk a főgonoszhoz, majd fináléként megsokasodnak a szuperellenségek körülöttünk.

Viszont áll-leesős fordulatot ne várjunk. Előrelátható meglepetések halmaza a Spider-Man, de az nagyszerűen van tálalva.

Igaz, megvannak a maga logikai következetlenségei, például, ha már ott ékeskedik a városban a Bosszúállók tornya, hogyhogy nem jelennek meg a romokban heverő várost megmenteni? Emellett sokszor látványosan azért történik valami, hogy a sztori haladjon, vagy éppen izgalmasabb legyen, de a remek és egy képregényadaptáció-videojátékhoz képest meglepően gyönyörű finálé seperc alatt feledteti velünk, amit a kettő darab stáblista utáni jelenet még szebbé kreál.

Hintáztál már Manhattan felhőkarcolói között?

A Spider-Manben fogsz. Sokat. A játék egyik, ha nem a legnagyobb érdeme a manhattani kerület teljes lemodellezése, ami az első hintázással azonnal magával ragad. A program a Sunset Overdrive-ban is használt, az Insomniac Games saját, de átdolgozott motorját használja, a végeredmény pedig magáért beszél: a hatalmas terület renderelése mellett is döcögésmentesen, stabil 30 képkockát produkál a legádázabb akciójelenet alatt is.

Ritkán találkozunk olyan játékkal, amiben a semmittevés is pont ugyanolyan szórakoztató, mint a küldetések.

A Spider-Man a viszonylag jól belőtt mozgáskoordinációval és lengésfizikával megalkotott hősünkkel, na meg azzal, hogy hálót nem a semmi kék egébe, hanem az épületek logikus pontjaira lövi, még jobban magába szív. Akár órákat tölthetünk a játékban anélkül, hogy bármi mással foglalkoznák, és még csak nem is sajnáljuk. Nem, mert gyakorlatilag a fotel, szék, kanapé, ágy kényelméből túrázhatunk egyet a jól ismert amerikai nagyváros népszerű turistalátványosságaihoz, mindezt azzal a lehetőséggel, hogy fel is mászhatunk rájuk, vagy éppen a magasból nézhetjük meg őket. A várost különböző napszakokban láthatjuk, úgy mint reggel, késő délután és este. A cirkálás alatt szóló himnikus hőszene pedig abszolút beránt, Pókemberré konvertál minket.

A játék mindezt megfejeli azzal, hogy lehet Pókemberként gyalog közlekedni az emberek, gépkocsik, teherszállító autók, és egyéb járművek között. A harlemi sikátoroktól a Hell’s Kitchen-i teniszpályáig, minden részletre gondoltak a fejlesztők. A csatornákból, vagy a háztetők szellőzőiből felszálló gőz, a repkedő galambok, hot-dog árusok, utcazenészek, teraszokon kávézó emberek teljesen elhitetik velünk, hogy New York utcáin lófrálunk, vagy afelett hálósasszézunk.

Az utca embere reagál ránk. Ha hirtelen közéjük csapódunk, fedezékbe húzódnak vagy hátraesnek. Egyesek tapsolnak, mások fényképeznek, és vannak olyanok, akikkel lehetőségünk van ökölpacsizni is, viszont nem mindenki örül a falmászónak. Akad olyan NPC, aki kegyetlenül elküld minket a búsba, mondván nincs a városnak és a lakóknak szüksége ránk, viszont ez nem szegi kedvünk a következő sarkon történő bűncselekmény megakadályozásában. Bár a járókelő-modellek nem túl változatosak, ebbe belekötni csupán szőrszálhasogatás lenne. A hintázást külön feldobja a főszerkesztői állásból nyugdíjba menő, immáron rádióműsort vezető J. Jonah Jameson bejelentkezései. Módfelett szórakoztató, ahogy újságírói torzításokkal folyamatosan, meglepően idegbeteg módon próbálja morális pánikkeltéssel Pókember ellen hangolni a közvéleményt, megszólva azon betelefonálóit, akik nem támogatják a véleményét.

Érdemes megemlíteni, hogy a játék lehetővé teszi a gyorsutazást azok számára, akiknek nincs kedvük 4-5 perceket azzal tölteni, hogy a város egyik végéből a másikba hálóhintázzon. Ilyenkor egy jópofa metrózós átvezető snittet dob a játék, ahol Pókember épp a szerelvény ajtójának dőlve telefonozik, vagy egy pókemberjelmezes fószerrel beszélget.

A hálóhintázásunk legszebb pillanatait megörökítendő, a Spider-Manben egyébként van fotómód is, ami a szimpla, beállított képek mellett támogatja a szelfi művészetét is. Kedvünkre variálhatjuk a mélységélességet, a látószöget, a szabad kameramozgás segítségével bármilyen szögből lekaphatjuk a hősünket. Teleaggathatjuk a képet matricákkal, sőt akár képregényborítóra is ráoktrojálhatjuk őket.

Hátizsákgyűjtés, bűntény megakadályozás, toronyhackkelés, galambkergetés és társai

A főküldetések feladatai igazából nem túl változatosak, de mint ahogy az Arkham-sorozatban, úgy itt sem teszik monotonná és önismétlővé a játékmenetet. Ellátogatunk a kijelölt helyre, ahol leverünk egy halom ellenséget, majd átvezető, dialógus, párbeszéd. A változatosságot a kidolgozott helyszínek, és az olyan, félig scriptelt események adják, mint amikor egy liftaknából próbálunk a felszínre jutni, de a törmelék folyamatosan ömlik ránk.

Viszont egy nyíltvilágú akciójátékot sem kerülthetik el az általam csak játékidő-duzzasztónak hívott tucatfeladatok. Szerencsére az Insomniac észrevette, hogy a játékostársadalomnak már rendesen ki van a töke az Ubisoft-féle értelmetlen hajszál, féltégla, lengedező galambtoll-gyűjtögetéssel és adótorony-aktiválással, így elsősorban nem helyezett el ilyen típusú feladatokból annyit, másrészt adott valami értelmet is egyes melléktevékenységeknek. Így a játékban – csak úgy mint a cikkben sokat emlegetett Arkham-sorozatban -, a feladatoknak céljaik vannak. Kutatási, tapasztalati egyéb pontokat kapunk értük, amivel fejleszthetjük pókkütyüeinket, feloldhatunk a pókuniverzumból ismert ruhákat (köztük a Pókember: Hazatérés és a Végtelen Háborúban látott rucikat is). Bár a térkép láthatóságához tornyokat kell hackkelnünk, ebből annyira kevés van, hogy egy pillanatra sem érezzük unalmasnak a dolgot, már csak látvány miatt sem.

Viszont a többi feladat inkább érdekes, mint monoton. Ilyen a gimnazista Parker által elhagyott átöltözős hátizsákok összegyűjtése, ami a fejlesztési pontok haszna mellett pókunk múltjának érdekes szeleteivel szolgál: például miért kezdte el szigetelni pókfej a ruháját, mennyire veszélyes volt üveget használni a maszkja szemnyílásához.

A szokásos kutakodás mellett látványosságokat fényképezhetünk. Ezt különösen ajánlott, mert itt-ott az objektívünk elé kerülhet például a wakandai nagykövetség, vagy éppen Doctor Strange főhadiszállása, a Sanctum Sanctorum is.

Ezek a gyűjtögető feladatok hamar elvégezhetők, azaz a játékot egy tolerálható idő-rááldozással teljesíthetjük száz százalékra.

Természetesen teret kaptak a mellékküldetések is. Leginkább az utca embereinek segítünk, de akad pár izgalmasabb is, aminek során például lekapcsolhatjuk a sebezhetetlen motoros-drogkereskedőt, Sírkőt (Tombstone), vagy a titokzatos Kiképzőt (Taskmaster) is. A gyűjtögetés és mellékküldetések mellett New York utcáin zajlik az élet.

A város bűncselekmények garmadáját zúdítja ránk a játék. Hol egy rablást kell megakadályoznunk, hol pedig egy autós üldözésbe kell beleszólnunk.

Meglepő módon a programban bőven kap helyet a környezettudatosság és a logikai feladatok megoldása is. Mint ahogy Stan Lee is propagált Pókemberrel a drogfogyasztás ellen, úgy az Insomniac is felhívja a figyelmet a környezet óvására az ifjabbik Osborntól kapott feladatokkal. Ezek során többek között a Central Park vízminőségét, a város szmogszennyezettségét is vizsgáljuk. Octavius laborjában pedig logikai feladatokkal hangoljuk finomra a doki projektjét. Itt érdemes kiemelni, hogy annyira ügyeltek a készítők a részletekre, hogy minden ilyen típusú feladatnál tudományos (vagy annak hangzó) szöveggel támasszák alá, miért jó ezeket teljesítenünk.

Az elvégzett feladatokért nanáhogy tapasztalati pontokat szerzünk, amikkel szintet léphetünk. Minden szintlépésért képességpontokat nyerünk, amit tetszés szerint költhetünk támadó, védekező képességekre. A képességfa bár nem túl bőséges, viszont hatékony tulajdonságokat adhat, kezdve az ellen kiiktatásától a közlekedésünk felgyorsításáig. De nemcsak a képességeinket, vagy az eszközeinket fejleszthetjük, hanem magát a ruhát is, amit éppen viselünk. A megnyitott, különböző Pókember-sztorikból ismert hacukák sajátos képességekkel rendelkeznek. Ezeket szerencsére más ruhába is lehet integrálni, így például a Végtelen Háborúból ismert Vaspók csápjait megkaphatja az eredeti piros-kék variáns is. Az egyedi képességek mellett modolhatjuk is a ruhákat, amik további tulajdonságokat adnak, úgy mint időlassítást vagy a támadó támadására elektromos kisüléssel válaszolást.

Jótól lopni jót nem bűn….vagy valami ilyesmi

Meglehetősen sokszor hoztam fel az Arkham-szériát, viszont nem véletlenül. A Spider-Man nagyon sokban hasonlít az említett sorozatra, rosszindulatúan fogalmazva “lop belőle”, viszont egyáltalán nem másolja azt.

Ez legfőképpen az ellenségeken látszik igazán, a harcrendszernek csupán a fundamentuma a Batman videójáték adaptációja.

Pókember közelharci képességei sem merülnek ki a kontroller két gombjának nyomogatásában. A harc mechanizmusa sem annyira automatizált, mint például a már említett sorozatban. Pókember nem ugrik az ellenségre önmagától, nekünk kell odasétálnunk, vagy odahúznunk magunkat. A csapások kikerülésében pókösztönünk segédkezik, viszont a funkció csupán elkerül, vissza nem üt. A teljes automatizáltság hiánya miatt igazán ügyesen kell játszanunk ahhoz, hogy az összetűzés kielégítően szép és dinamikus legyen. Ugyanezért lehetünk nagyon gyorsan halottak is, egy hat főből álló banda irgalmatlanul megakaszthatja a karrierünket, ha nem figyelünk a pókösztönre. Viszont a szupergonoszok ellen már nem hagy túl sok szabadságot, igyekszik leegyszerűsíteni az összetűzést – ezt a játék nagyszerű, scripttelt jelenetekkel ellensúlyozza. Jó ötlet volt a fejlesztőktől, hogy pókunk nem öngyógyító, nekünk kell kezelnünk az életünket, amit utántölthetünk a bevitt ütések által generált, úgynevezett fókuszból. A megfelelő mennyiségű fókuszt azonban nemcsak életerőre, hanem az ellen kiütésére is elhasználhatjuk.

Harc közben hálóvetőink is nagyobb szerepet kapnak, megkötözhetjük és egymáshoz vághatjuk vele ellenfeleinket. A fonalak segítségével tárgyakat – aknafedőket, kukákat, téglákat, cementes zsákokat – pörgethetünk meg, vághatunk hozzá az ellenséghez. Kikaphatjuk a kezükből a fegyvert, ami a melletünk álló fején koppanhat. Felragaszthatjuk őket a falra, a lámpavasra, az autók oldalára. Rájuk boríthatunk egy teljes állványt, sőt még az éppen eldobott gránátot vagy rakétát is elkaphatjuk a levegőben. A számos lehetőség azonban belekényszerít minket a hiú trükközésbe, ami a nehezebb fokozatokon már rengeteg pofáraeséssel járhat, ha nem vagyunk elég ügyesek. Viszont az ellenségek típusai, a gyalogok a Batman-sorozatból kerültek a Spider-Manbe. Itt is szembe jön velünk a pajzsos, a sokkolós és természetesen a fegyveres paraszt, akiket szinte ugyan úgy kell hatástalanítani.

További hasznos szuperhőskellék a kütyük arzenálja, ami különböző stratégiai megoldásoknak lehetnek roppant jó barátai, viszont ezekből több egy parázs konfilktusban akár feleslegesnek is érződhetnek. Az erősebb összecsapás alatt a váltogatás egyszerűen megtörheti az átlagos játékos ritmusát és sokszor nem adhat neki akkora előnyt, mint amekkorát vár tőlük, arról nem is beszélve, hogy számos esetben időnk sincs rá. Bár azok a játékosok, akik szeretnek minél trükkösebben és színesebben, magasabb szintű stratégiával játszani, azok nagyon fognak örülni a választéknak. Mindennek fejében azok a kütyük, amiket nem a játék ajánlott a figyelmünkbe, sokkal inkább hatnak töltelékopcióknak, mint céleszközöknek. Mert bár roppant lazának és menőnek tetszik az energiahullám, valamint az antigravitációs csapda, nem kicsit Pókember-idegennek érezheti a játékos azon túl, hogy többet nem ad a hálóközpontú eszközöknél.

A Spider-Man lehetőséget ad a lopakodásra, az észrevétlen kiiktatásra is. Az erre orientált eszközök viszont jóbarátaink lehetnek… amíg észre nem vesznek.

Mindezt teljesen magyarul

A Marvel’s Spider-Man az idegennyelvekkel hadilábon álló játékosok örömére teljes magyar lokalizációval érkezett meg kicsiny hazánkba. A fordítás minőségi, bár egyes frázisok egyes pontokon túl lettek magyarosítva, ami miatt egy-egy mondat meglehetősen furcsán olvasódik egy amerikai karakter szájából. Viszont ezeken kívül nagyszerű, szinte félrefordításoktól mentes magyar nyelvvel ajándékozott meg minket a Sony.

(A magyar nyelvet úgy aktiválhatjuk, hogy konzolunkon átállítjuk a rendszer nyelvét magyarra. A következő játékindításnál már a Spider-Man is magyar nyelvvel indul majd.)

Verdikt

Az új Pókember játékkal a Marvel (és vélhetőleg a Disney) videojátékpiaci stratégiáján próbál változtatni, s ha így halad tovább, elképzelhető, hogy nemcsak a Marvel Studios mozivászna lesz igazán jó üzlet a Disneynek, hanem a gamer-közösség is. A Marvel’s Spider-Man azt adja, amit az MCU a mozivásznon (igaz nem annyira konzekvensen és összeszedetten), csak megtoldja a műfajt egy igazán tempós interakcióval. Minden percében izgalmas, érdekfeszítő és eszméletlenül szórakoztató. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy végre a videojáték zsánerében is csodálatos Pókember és végre elkészült egy olyan adaptáció, ami valóban szinte teljesen hű Pókfej szellemiségéhez.