Véget ért az LG Magyarország és a Roboraptor közös grandiózus vállalkozása. Két héten át gyűjtöttük ebben a posztban a kommenteket, hogy létrejöhessen hazánk legnagyobb közösségi filmes listája, amely a 100 film, ami megérdemli, hogy a saját mozinkban lássuk nevet viseli. A listán található filmeket tehát közösen a hozzászólókkal állítottuk össze (több, mint 4000 komment érkezett), így nem követi feltétlen a hagyományos toplisták rangsorolását. Ettől függetlenül mégis ki merjük jelenteni, hogy olyan filmek kerültek a nagy listára, amelyeket jószívvel ajánljunk megnézni házi zugmozinkba
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Gyűrűk Ura-trilógia – bővített változat (2001-2003)
Peter Jackson mondhatni lapot kért 19-re, amikor bevállalta, hogy elkészíti – a talán túlzás nélkül – a fantasy irodalom Magnum Opusának számító A Gyűrűk Ura filmadaptációját. És ez az új-zélandi pernahajder megcsinálta! Olyat tett le az asztalra 2001-ben, hogy mindenki attól kódult. Ha van valami, amit egy projektor hajtotta otthoni zugmoziban érdemes megnézni, akkor az A Gyűrűk Ura-trilógia, és természetesen annak bővített változata. Közel 10 óra (mint egy erős munkanap túlórával), egy napig ki sem jövünk a házból, de cserébe kapunk egy csodálatosan látványos történetet arról, hogy két törpenövésű túrázik, a kitartó barátságról (Team Samu), a minden gonoszt legyőző bátorságról, odaadásról, meg minden olyan tulajdonságról, ami képes lehet jobbá tenni egy olyan űrben zuhanó föld és fémgolyót, mint például a Föld.
Csillagok háborúja – az eredeti trilógia (1977, 1980, 1983)
George Lucas eredetileg egy Flash Gordon-filmet szeretett volna készíteni a Csillagok Háborúja helyett, ám ezt nem engedték neki. Ekkor határozott úgy, hogy akkor elkészíti saját ŰrOperáját, a többi pedig már történelem. A Star Wars a filmtörténelem egyik, ha nem a legnagyobb hatású sci-fi alkotása (igen, mert az űropera a sci-fi egyik szubzsánere) hatalmas rajongó bázissal és esetekben szörnyű folytatásokkal, spin-offokkal. S hogy mivel érdemelte ki ezt? George Lucas eposza az első olyan fantasztikus film volt, ami technikai megoldásaival hihetővé tette az elrugaszkodott sci-fit a berregő, egymásnak csapódó neoncsökkel (fénykard) és a célozni nem tudó birodalmi rohamosztagosokkal egy olyan nagyívű mesét mondott a jó és rossz örök szembenállásáról, amit addig nem igazán láttak nagyvásznon. Ha vannak filmek, amiknek az újranézésével tisztelni lehet a filmművészetet és a filmipart, akkor az a Star Wars. Garantált audiovizuális élmény, pjúpjú, és persze, az ERŐ.
HIRDETÉS
Matrix-trilógia (1999, 2003)
Abban a pillanatban, amint a Matrix nyitányában megpillantjuk Trinityt daruállásban a vele szemben álló túlsúlyos rendőrtiszt felé emelkedni, tudtuk, hogy ez az akciófilm más lesz. Ahogy ezt a mozdulatot magába záró kép megmerevedett, és ahogy a kamera precíz stabilitással átvándorol a témája másik oldalára, tudtuk, hogy két óra látványvarázslatban lesz részünk. A Matrix egy kung-fu filozófus, aki a létről elmélkedik, miközben darabokra rúg, lő és robbant mindent. Tőle elvitathatatlan, hogy új fejezetet nyitott az akcióra építő filmek látványmegoldásainak könyvében. Az iparnak a Bullet-time-ot adó trilógia egy olyan kultklasszikus, amit hiba időnként nem újranézni. Lehet, hogy nincs kanál, de a Matrix határozottan van, vagy ha valóban szimulációban élünk, akkor nincs. Vagy van?
A függetlenség napja (1996)
Nagyon sokan, nagyon sokféleképpen feldolgozták már a földönkívüli invázió fikcióját, ám ha mondani kellene egyet, ami valóban felhőtlenül izgalmas, szórakoztató, az az 1996-ban megjelent A függetlenség napja. Igazi, két és fél órás katasztrófafilm, ami a végén átmegy hőseposzi buddy filmbe. Korántsem rosszul öregedő látványvilág, kiváló szereposztás és az elnököt játszó Bill Pulman, az amerikai nép szabadság-életérzését nagyon szerethető giccsel megragadó beszéde – hibátlan alapanyaga egy házimozihoz.
Tolvajtempó (2000)
A film, ami megágyazott a Halálos iramban száguldó tuningjárműveket szerepeltető szürreális akciófilmeknek. Nicolas Cage itt még bírt a hatalmas tehetsége elviselhetetlen súlyával, ugyanis egyike azon filmjeinek, ami nem csupán nézhető, de kifejezetten szórakoztató is. Egy kiváló autós stikli film, a vadászat a szürke Eleanorra (Shelby GT500) a 2000-es évek hamisítatlan, egyedi hangulatú barátokkal nézős akciófilm hangulatával. Otthoni szélesvászonra, egy jó társasággal kitűnő élmény.
Halálos fegyver 1-4 (1987, 1989, 1992, 1998)
Mel Gibson és Danny Glover buddy cop-filmsorozata a szubzsánert szeretők számára megkerülhetetlen. Shane Black kitűnő forgatókönyve és Richard Donner rendezése az nyolcvanas évek vége és kilencvenes évek eleji-végi akciófilmjeinek csúcsára lőtte ki Riggs és Murtaugh kalandjait. A filmek legnagyobb bája a karaktereiben rejlik, ugyanis a két, egymással inkompatibilisen kompatibilis főszereplő az akciódús játékidő alatt nem csupán egymás, hanem a néző haverjaivá is válnak. Őszintén, nem lehetünk túl öregek ezekhez a filmekhez, és a filmek sem túl öregek hozzánk.
Avatar (2009)
A film, amiért mindenki meg volt őrülve 2009 végén/2010 elején, és ami a világ legelső, teljesen 3D-s élményt nyújtó filmje. A rendező James Cameron ehhez a Pochahontas átirathoz kifejlesztetett egy olyan 3D-s kamerát, ami azaddig nem létezett. Az IMAX-mozik gyakorlatilag ennek a filmnek köszönhetik a sikert.
Forrest Gump (1994)
A Forrest Gump a feel-good filmek királya. Az egyszerűbbnél is egyszerűbb ember csodálatos életútját elmesélő történet elképesztően inspiráló és valahogy megnyugtató, mondhatni kezdődő egzisztenciális válságot gyógyítani tudó alkotás. Eric Roth forgatókönyve és Robert Zemeckis rendezése elképesztő pozitív energiát áraszt, aminek az ereje exponenciálisan növekszik azzal a képmérettel, amin megtekintjük azt.
Bad Boys 1-2 (1995, 2003)
“Csak Semmi pánik, négerek vagyunk!” – koppintott az előítéletes fehér ember orrára Will Smith majd színésztársával, Martin Lawrence-szel bebizonyították, hogy a két afroamerikai főszereplésével készült buddy cop-film, Micheal Bay első rendezése az egyik legjobb a fajtájából. A két főszereplő kémiája mintaszerű, humora kiegyensúlyozott és a folytatása is ugyanolyan jó. A két film nincs túlírva, nincs túlhajtva, nem fáradt. Vegytiszta esti popcorn-szórakozás egyenesen a kilencvenes évek derekáról és a kétezres évek elejéről.
Ál/Arc (1997)
Nem készülhet el olyan százas filmlista, amin nincs legalább egy film a honkongi, fehérgalamb-fetisiszta akciófilm királytól, John Wootól. Az Ál/Arc Nicolas Cage és John Travolta egyik legjobb akciófilmje, amiben a színészeknek úgy kellett karakterisztikát cserélniük, hogy közben ugyanazt a szereplőt kellett játszaniuk. Izgalmas, fordulatos akciófilm. Nem beszélni kell róla, hanem megnézni.
Trópusi vihar (2008)
Ben Stiller egyik, ha nem a legsikeresebb filmje, amit nem csak rendezett, de írt és producerált is. Tipikusan az a vígjáték, szatíra, paródia, amely kiválóságának ismertetéséhez elég idézni párat a benne elhangzó, szállóigévé váló mondatokból. Stiller filmje kiváló humorral célozza be Hollywood filmkészítési és szereplőválogatással kapcsolatos módszereit, a háborús filmeket és az önhitt, magukat rendre túltoló színészeket. Ha van vígjáték, amit érdemes nagyvásznon nézni, az a Trópusi vihar.
Akira (1988)
Az Akirát mai napig élmény széles vásznon nézni, hisz az 1988-ban készült cyberpunk anime animációja ma is magas színvonalat képvisel. A 2019-re datált III. világháború közeli környezet, a motoros bandák száguldozása és az agresszív iskolai közeg a japán animáció mestereitől megszokott minőség ma is lenyűgöző, főleg az olyan látványos jelenetek, ahol gigászi emberfeletti lény termeli épp be Új-Tokiót. Utóbbi már csak azért is megrázó képsor, mert Hirosima és Nagaszaki tragédiája inspirálta. Emellett a film filozófiai mondanivalója sem elhanyagolandó.
Csillagkapu (1994)
Roland Emmerich 1994-es sci-fijét azért is érdemes megnézni, mert egy kiváló és érdekes játék a piramisok titokzatosságával, másrészt pedig jó, ha tisztában vagyunk, honnan is indult a Csillagkapu-kultusz. Ugyanis a Kurt Russel főszereplésével készült film hatása 1997-ben ért be, amikor elindult a sorozatváltozata, aminek a tiszteletére még a Belga együttes egy népdalt is Ál/Arcköltött. A mozifilm hamisítatlan akció sci-fi tele izgalmas pillanattal. Kiváló tartalom egy zugmozis estére és nagyszerű ösztönző erő arra, hogy utólag elkapjuk a Csillagkapu-lázt.
Constantine, a démonvadász (2005)
John Constantine a világ legfurább antihőse, hisz valójában csak azért csap össze a pokol lényeivel, hogy elkerülje a pokolba kerülést. Vagyis nem azért segít másokon, mert valamilyen nemes cél vagy idealisztikus elv vezeti, hanem mert fél. Félelmét viszont gigantikus mértékű cinizmussal vegyíti. A film CGI effektjei itt-ott ma már megkoptak, de a látványvilág többi része a film noirokat idézi, vizualitása a legnagyobb erénye.
Pókember – Irány a Pókverzum (2018)
Phil Lord és Chris Miller A LEGO-kalanddal már bizonyította, hogy úgy értenek az animációhoz, ahogy kevesen. Az Irány a Pókverzummal pedig az is kiderült róluk, hogy nemcsak történetmesélésben és humorban nagyon ügyesek, hanem abban is, hogy a legkülönbözőbb animációs technikákat is egy mederbe tudják terelni úgy, hogy abból nem katyvasz, hanem egy olyan élmény keletkezik, amihez hasonlót ezeddig nem láttunk.
Viharsziget (2010)
Ez tipikusan nem egy többszörnézős alkotásnak tűnhet, hiszen Martin Scorsese alkotása akkor üt igazán nagyot, ha sejtelmünk sincs a sztoriról. Csavaros szemfényvesztés ez, ami szépen becsapja a nézőt. Az újrázás igazi gourman-dolog ez esetben, hiszen a kis utalásokat, a kikacsintásokat észrevenni, amik csak a „végső poén” ismeretében tünnek fel, igazi ínyencség.
Django elszabadul (2012)
Valószínűleg nincs stúdió, ami igent mondana arra, ha egy random rendező azzal állítana be, hogy egy 60-as években kedvelt, de azóta teljesen elfeledett Franco Nero film remake-jét készíti el. Quentin Tarantino viszont ez az ember, aki a Djangoval elkészítette a Becstelen Brigantyk partyverzióját, sok kortárs zenével, üldözött zsidók helyett elnyomott feketékkel. És be is jött neki.
Halálos iramban 1-8 (2001, 2003, 2006, 2009, 2011, 2013, 2015, 2017)
Mivel a kommentet írók között rengetegen jelölték meg a franchise valamelyik darabját, nem teketóriáztunk, egyszerűen az összeset felpakoltuk a listára. Hogy miért? Ne viccelődjünk! Végülis hol lehetne még olyan menő, de egyszerre nonszensz dolgokat látni, mint amikor a jég alatt és fölött autók üldöznek egy tengeralattjárót? Na ugye!
Az élet szép (1997)
Roberto Begnini pályafutása csucsára ért 1998-ban, Az élet szép című filmmel, amit maga írt, rendezett és a főszerepet is eljátszotta: hét Oscar-díjra jelölték és ebből kettőt végül be is húzott. Benigni a legjobb idegennyelvű filmnek és a legjobb férfi alakításért járó szobrot vihette haza. Azóta szinte visszavonult, alig rendez, ír vagy színészkedik, de végülis érthető: megcsinálta A FILMET. Aminek témája a holokauszt, a műfaja pedig komédia. Ja, hogy ezen nem lehet viccelődni? De igen. Így.
Harcosok klubja (1999)
„Amit birtokolsz, az birtokba vesz” – állapítja meg a macsóság megtestesítője, a minden társadalmi hazugságot átlátó Tyler Durden (Brad Pitt) a fogyasztói társadalomról a Harcosok klubjában. David Fincher kultfilmje óta eltelt 30 év, de mondanivalója semmit sem kopott. Korának megosztó alkotása, amely egyszerre kelt rossz érzést és vált ki csodálatot a nézőből.
Mentőexpedíció (2015)
Megnéznéd, ahogy Mark Watney (Matt Damon) széles vásznon trágyázza a marsi krumplikat? Miért is ne! A 2015-ben bemutatott Mentőexpedíció (The Martian) pontosan az a sci-fi film, ami megérdemli, hogy otthonunk kényelméből éljük újra. A kíméletlen marsi homokvihar, a magára hagyott asztronauta botanikai kísérletei a nagy kietlen vörös semmiben, és persze a mindent eldöntő, többszáz fényév távolságra lévő Földről irányított mentőexpedíció katartikus élménye: Ridley Scott filmjének olyan momentumai ezek, melyeket vétek lenne egy laptop kis képernyőjén nézni.
Igazából szerelem (2003)
Ha elfáradunk az akcióban, sosem árt lazítani egy kis romantikus vígjátékkal, mint például az Igazából szerelemmel. A minden karácsonykor leadott brit klasszikus romcsi nem csak hat szálon futó cselekménye miatt éri meg levetíteni a jól befűtött otthonunkban, hanem annak mesés téli tájképei miatt is. A film kulcsjeleneteinek helyszínei még mai szemmel is mesések. Profin megoldott fényképezéssel elevenednek meg London méltán híres helyszínei, a Trafalgar tér, a Hyde Park, a Millennium Bridge vagy épp a Tate Galéria.
A remény rabjai (1994)
A film, ami a lemagasabb értékeléssel bír az IMDB-n – ráadásul 2,3 millió szavazattal – hogyan is hiányozhatna a mi listánkról? Pedig a magyar gyökerekkel is rendelkező Frank Darabont filmje korántsem lett kasszasiker, hiszen a 25 millió dolláros büdzséjét Amerikában vissza sem hozta, mindössze 18 milliót gründolt össze. Aztán szépen lassan a videotékákban megtalálta a maga közönségét, olyannyira, hogy a 90-es évek egyik legtöbbet kölcsönzött filmjévé vált. A többi már filmtörténelem, na meg 9,2-es osztályzat a világ legnagyobb közösségi adatbázisában.
Hegylakó (1986)
„Connor MacLeod vagyok, a MacLeod-klánból és halhatatlan.” „Csak egy maradhat!” – ikonikus mondatok, ikonikus kardcsaták a Queen és Michael Kamen zenéjére. Olyan, mint egy hosszúra nyújtott videoklip, hamisítatlan 80-as évek bukéval. Egy hibája van: hogy túl sikeres lett, mert rengeteg gagyi folytatást és egy még feledhetőbb sorozat spinoffot szült.
Bosszúállók; Bosszúállók: Ultron kora; Bosszúállók: Végtelen háború, Bosszúállók: Végjáték (2012, 2015, 2018, 2019)
Szívünk szerint az összes MCU filmet szerepeltetnénk ezen a filmlistán, hiszen technikai kivitelezésben mindegyik magas minőséget képvisel, de a filmes franchise-ban mindenre a pontot a Bosszúállók-filmek tették fel. A minden szálat és karaktert mindennel összekötő nagy filmek megérdemlik helyüket egy saját moziban. A Bosszúállók összekovácsolása, majd a Thanosszal való összecsapás minden olyannal rendelkezik, amely egy tökéletes blockbusterélményhez elengedhetetlen. Látványos harcok, átélhető karakterdrámák, folyamatosan fokozódó tétek, csavarok és katarzis. Minderre a Marveltől megszokott minőségi effektek, filmestrükkök és CGI technika teszi fel a koronát.
Dirty Dancing (1987)
Mi kell egy jó táncos-zenés filmhez? Hát jó zene és jó tánc. És egy romantikus történethez? Shakespeare óta tudjuk, hogy például az eltérő társadalmi pozíció. És egy jó romkomhoz? Például erotikus vibrálás, szerethető karakterek hétköznapi szituációkban. A Dirty Dancing nem is csinál egyebet, csak ezeket az elemeket ötvözi, de azt olyan jól, hogy az erősen B (vagy inkább C) kategóriás büdzsé és szereplőgárda A-kategóriássá nemesül.
Die Hard 1-3 (1988, 1990, 1995)
Ez is egy olyan franchise, aminek több tagja is megjelent a kommentek között, így ez esetben is azt a salamoni döntést hoztuk, hogy inkább az „eredeti trilógiát” egy az egyben felpattintjuk ide (a negyedik-ötödik koporsószögnek is beillő rémségekkel pedig nem foglalkozunk). A Die Hard-saga helyezte fel a térképre A simlis és a szende sorozat után Bruce Willist a térképre, kár hogy az elmúlt évtizedben mindent megtett azért, hogy elfeledtesse velünk, ő a kedvenc atlétás szuperhősünk.
Logan (2017)
Bár Rozsomák/Farkas/Wolverine/Logan az X-Men filmek egyik legkedveltebb karaktere, egyszerűen nem sikerült valamire való normális szólómozit kapnia, a Loganig, amely brutális, kőkemény, és jó értelemben földhözragadt alkotás lett. Méltó hattyúdala a franchise-nak amely láttán még érthetetlenebb, miért nem ilyen szellemben készült az X-Men kezdetek: Farkas (felejtsük is el a bevarrt szájú Deadpoolt) és a Farkas (te jó ég, az Ezüst Szamuráj mennyire gagyi volt).
Csillagok között (2014)
Christopher Nolan korunk azon kevés direktorai közé tartozik, aki erdeti ötleteit úgy csomagolhatja, ahogy akarja, és erre legtöbb esetben a közönség és a kritika is vevő. Ha érheti kritika valamiben, az talán az, hogy szereplői legtöbbször érzelmeiket kimutatni képtelen, már-már aszexuális karakterek. Ezt mintha a Csillagok közöttben kompenzálni akarta volna, a végeredmény pedig valami olyan hibrid műfaj lett, ami sci-finek túl dráma, drámának pedig túl sci-fi. Viszont, hogy baromi látványos, az letagadhatatlan. Bár kevesebb könnycseppel is az lett volna.
300 (2006)
Frank Miller képregényrajzoló grandiózus, kétoldalas nagy képeihez csakis Zack Snyder brutális, vérben tocsogó akcióvíziói érhetnek fel – tanúskodik erről legalább 12 év távlatából a 300. A thermopülai csatát feldolgozó filmmel tényleg egy ókori görög-perzsa csatában találhatjuk magunkat – a fantasy áthallások ellenére is. A napot kitakaró nyílzápor, az állkapcsokból folyó vér mind sokat ad a háború borzalmaihoz, miközben a film bőven operál tipikus szuperhős képregényekből ismert menő beállásokkal is. Nem hiába lett jópárból internetes meme.
Alien-trilógia (1979, 1986, 1992)
A jó horror film még akkor is meg tud ijeszteni, ha 1979-ben készült, és ez méltán igaz A nyolcadik utas: a Halálra, azaz az Alien első részére. Ridley Scott rendezése mögött a két folytatás se marad el minőségben. H. R. Giger grafikusművész által megteremtett szürreális sci-fi világ még 2020-ban is képes arra, hogy valami zsigeri rosszérzést keltsen bennünk, amelytől nem csak a hideg futkos a hátunkon, hanem egyfajta csodálat is ébred bennünk.
Eredet (2010)
Christopher Nolan filmet nagyvásznon nézni mindig kifizetődő, nincs ez másként a 2010-es Eredet esetében se. Az álmokon keresztül lopakodó Dom Cobb tolvaj (Leonardo Di Caprio) és csapata moziban azóta se látott helyszínekre viszi nézőjét. A többségében 35 nm-es nyersanyagra forgatott jelenetek (ezalól a film kulcsjelenete kivétel, amelyet 65 nm-re vettek fel) célja az álmok szürreális voltának minél realistább visszaadása volt. A munkálatokat olyan speciális effektek és díszletek támogatták meg, mint forgó folyosók és billenő szórakozóhelyek megépítése. A hatalmas technikai munka pedig magáért beszél, a bemutató után 10 évvel is látványos és meghökkentő alkotás.
Christopher Nolan Sötét lovag-trilógiája (2005, 2008, 2012)
Kösz, Nolan, hogy miattad darkos lett a DC filmes univerzum! Viccet félre téve, Nolan ezzel a sötét és realista tónussal, amely mondhatni alapbeállítása lett a filmes Batmannek megmutatta, hogy a maskarába bújtatott hősök nem csak akciófilmek szereplői lehetnek. És ez 2005-ben, a csúfos Batman és Robin után nagy szó volt. Trilógiájában konzekvensen felépítette egy olyan Batman képet, amely rámutat a hős jó és rossz oldalára egyaránt, és mindemellett emberi oldalára. Emellett számos izgalmas eseményt hozott be, melyek kellő izgalmat adnak a három filmnek anélkül, hogy túlzsúfoltnak éreznénk az alkotásokat.
Batman (1989)
Tim Burton valami újat hozott 1989-ben Batman filmes világba, és ezért még Oscar-díjjal is jutalmazták a legjobb látványtervezésért. A 50-60-as évek színes-szagos szuperhős akciófigura képpel szakítva Bob Kane eredeti és Frank Miller által Az első évben (1986) megteremtett új Batman ábrázolásához igazította a filmbéli denevérembert, így Gotham világa újra nyomasztó, szorongással teli és groteszk lett. Elmossa továbbá az ellentétes pólusú karakterek közötti határt, így például a lelkisérült Batmant és a pszichopata Jokert szinte csak egy hajszál választja el egymástól. Az akkor újnak számító sötét tónus mellé pedig páratlan látványvilág is párosult: gótikus toronycsúcsok, magas és rideg felhőkarcolók fogják össze a mindig sötét és romlott Gothamet.
Gyalog galopp (1975)
Monthy Python filmjei semmiképp se maradhatnak ki egy filmrajongó mozijából, főleg nem Terry Gilliam és Terry Jones forgatókönyvéből készült ködös és abszurd Gyalog galopp. Arthur király és a Kerekasztal lovagjainak legendás vándorútja a füstös tájak és sáros helyszínek mellett számtalan szélesvászonra kívánkozó jelenséget ígér: a Vérnyúl gyilkos karmait, a Fekete lovag rendkívüli fizikai ellenállását vagy a lovagok dicső bevonulását. Az igazi mozis Gyalog galopp-élmény akkor teljes, ha 5.1-es hanggal élvezhetjük a kókuszhéjak zörgését.
Halálsoron (1999)
Frank Darabont és Stephen King kettőse garancia a sikerre? Habár a Halálsoron nem szerepel olyan előkelő helyen az IMDB toplistáján, mint A remény rabjai, mégis óriási elismerés övezi megjelenése óta. A halálraítéltek és őreik életét, egy kis természetfelettivel vegyítve bemutató alkotásban van valami egyszerre megrázó és felemelő, amitől az ember nehezen tudja nyugodtan, könnyek nélkül végig nézni.
Harry Potter-filmek: Az Azkabani fogoly és a Tűz Serlege (2004, 2005)
A végtelenségig lehetne vitatkozni arról, hol állnak a Harry Potter filmek a könyvekhez képest. Az viszont biztos, hogy a mozis adaptációk is meghatározóak voltak mozirajongók egy egész generációja számára, így semiképpe sem hiányozhat egy ilyen grandiózus filmes listáról. Ti közülük is a 3. és 4. részt emeltétek ki. Nem véletlen, hisz előbbit az az Alfonso Cuarón rendezte – aki azóta már kultikus státuszba emelkedett a filmrajongók körében – és Az Azkabani fogoly vizualitása tekintetében is kiemelkedő a sorozat többi része közül. Utóbbi, A Tűz serlege pedig az abszolút fordulópont Harry történetében, amikor a tini kalandok véres valósággá válnak és végre szemtől szembe találhatjuk magunkat miden idők egyik legemblematikusabb gonoszával, Ralph Fienes felejthetetlen megformálásában.
Huss és pöcc! – Idén húszéves a Harry Potter és a bölcsek köve
Felhőatlasz (2012)
Furcsa,hogy a Mátrix instant klasszikussá válása után Wachowskiék nem váltak népszerűbb és termékenyebb rendezőkké – bár ehhez talán a folytatások kritikai elmarasztalása is hozzájárult. Mindenesetre 9 évnek kellett eltelnie, hogy újra a figyelem középpontjába kerüljenek. És nem aprózták el: a Felhőatlasz minden ízében monumentális alkotás. Mind látványban, mind filozófiájában és a három főszereplő alakításaiban – és játékidejében – is egészen grandiózus moziról beszélhetünk, amit nem érdemes kihagyni.
Érkezés (2016)
Denis Villeneuve éppen a Dűne adaptációjának megjelenésére vár, ezzel pedig már a harmadik science-fictionjét tudja maga mögött. Így gyakorlatilag totálisan leuralta a zsánert az évtizedben. (Oké, a Dűne csak jövőre érkezik, de ez csupán a körülményeknek köszönhető) Villeneuve-t viszont már első sci-fije, az Érkezés után kikiáltották az évtized SF rendezőjének. Ez egy picit furcsának hat, viszont a filmet látva teljesen érthető, hisz az Érkezés nehezen hasonlítható bármihez, amit a közelmúltban tudományos-fantasztikus néven láttunk. Ami képes feszültséggel teli izgalommá varázsolni a lingvisztikát, az joggal emlegethető az évtized legjobbjai között.
Oknyomozó Raptor: Mit feleljünk, ha E. T. van a vonalban? #1
Vissza a jövőbe-trilógia (1985, 1989, 1990)
Minden idők legjobb popcorn mozija, ami 35 év után sem vesztett semmit bájából és amiről 35 év után is ugyan olyan elánnal röppen fel meghatározott időközönként a teljesen felesleges kérdés – vajon készül-e neki folytatás? Robert Zemmeckis mozija tökéletes érzékkel zsonglőrködik a kaland, vígjáték és sci-fi zsánerelemekkel, amitől a Vissza a jövőbe egyszerűen megunhatatlan. És hogy lehetne végignézni az első részt úgy, hogy ne nyomjuk be utána rögtön a folytatásokat? Így az egész trilógiának egyben van bérelt helye a listán, mert a McFly-klánt és a tér-idő kontinuumot csak a legnagyobb, 1.21 gigawattos felbontásban lehet megmenteni.
Rush: Hajsza a győzelemért (2013)
Bemutatója előtt szinte senki nem gondolta volna, hogy a Rushra majd évek múlva is úgy emlékszünk, mint minden idők egyik legjobb sportfilmjére. A film még azok számára is maradandó élményt nyújt, akik soha életükben nem láttak egyetlen Forma-1-es futamot sem. Lauda és Hunt a képernyőn zajló párharca nagyszerűen kimunkált, emberi és átérezhető, már-már Mozart és Salierivel rivalizálásával vetekszik. A dübörgő autóverseny-jelenetek miatt pedig extrán megérdemli, hogy a lehető legjobb minőségben nézzük. Nem is beszélve Chris Hemsworth és Daniel Brühl szenzációs alakításairól. Csak azt sajnálhatjuk, hogy soha nem láthattuk kettőjük második összecsapását Thor és Zémó báróként.
Joker (2019)
Hát hogy maradhatna le a listáról a tavalyi év legnagyobb durranása? A Jokernél jobban kevés film osztotta meg a közönséget az elmúlt években, de tény, hogy egyszerre hozta el a megváltást a Warner-DC mozis szekciójának és segítette hozzá végre Joaquin Phoenix-et a mennybemenetelhez. Arthur Fleck – morálisan sok ponton megkérőjelezhető – története rengeteg ember számára vált azonosulhatóvá, ráadásul nem csak a közönség köreiben vált elképesztően népszerűvé. Az Oscar-díj felé vezető diadalmenetével egészen új utat nyitott meg a képregény-filmek számára, a filmművészeten belüli pozicionálásukat tekintve.
Ha nem Joker lenne a címe, nem érdekelne senkit, de ettől még jó
Az aszfalt királyai (2019)
Ha már Rush, akkor nem hiányozhat a listáról a tavalyi év nagy autóversenye filmje sem. Vele ellentétben azonban Az aszfalt királyai egy egészen könnyed, szórakoztató mozi rivalizálásról, elhivatottságról, barátságról, szintén egy nagyszerű párost felvonultatva Matt Damon és Christian Bale alakításában. Persze James Mangold filmje sem szűkölködik feszültségben, a La Mans végtelen pörgése a film végkifejletében szinte ordít érte, hogy a lehető legnagyobb képméretben és legjob bminőségben nézzük még otthon is.
Blöff (2000)
Nehéz elhinni, hogy Guy Ritchie klasszikusa idén már 20 éves. A brit rendező azóta többször próbálta már megismételni a londoni alvilágot a legfurább figurákkal bemutató történetének sikerét, de kétség kívül a Blöff munkásságának eddigi csúcsa. A csavaros történetvezetés, morbid fekete humor és szórakoztató svindlerek egymáson átgázolásának briliáns elegye, aminek szinte minden mondata instant szállóigévé vált. Nem mellesleg talán az egyetlen film valha, amely magyar szinkronnal is ugyan úgy élvezhető – ha nem jobban- mint eredeti nyelven.
Fantasztikus labirintus (1986)
Klasszikus fantasy David Bowie-val. Kérdés volt egyáltalán, hogy a listán a helye? A Fantasztikus labirintus egy egész generáció számára volt meghatározó gyerekkori élmény. Vagy azért, mert ezzel a filmmel nyílt alkalma megismerkedni a fantasztikus filmek zsánerével, vagy azért, mert még éveken át kísértette álmaiban a Cindy Laupernek öltözött Bowie. Így vagy úgy, kultklasszikus révén helyet követel magának a listán.
Ben Hur (1959)
Noha a grandiózus történelmi eposzok, azaz a szandálfilmek a ’60 as években lecsengtek (újra előbukkani pedig majd csak majdnem 4 évtized múlva, Ridley Scott Gladiátorával kezdődően fognak), az 1880-as azonos című regény harmadik feldolgozása, az 1959-ben megjelent Ben Hur előtte még alaposan odatette magát. Működik benne minden, a történet, a dráma, a karakterek, de persze a 11 Oscar-díjjal jutalmazott filmre leginkább a híres fogathajtós jelenet miatt emlékszünk, ami még ma is, megannyi elképesztő mozimonstrum megszületése után is remekül megállja a helyét. Érdemes hát újranézni ezt a művet is, főleg ha van egy jó kis projektorunk otthon.
Liza, a rókatündér (2015)
A Liza, a rókatündérben minden megvan, ami a 2000-es évek magyar filmgyártását maximum csak nyomokban jellemezte, és ami miatt elkezdtünk figyelni az utóbbi idők hazai produkcióira. Ujj Mészáros Károly rendezése friss, ötletes, humoros, remek karakterekkel teli, és végre a színészek miatt sem kell szégyent éreznünk. Bármelyik mozis estén kiváló szórakozás!
Transformers (2007)
A Michael-Bay filmeket nem éppen a mély dráma miatt nézzük, az ugyanis hiányzik a rendező palettájáról. Bay egy dologhoz ért, de ahhoz nagyon: a látványos zúzáshoz, ezt pedig az Autobotok és az Álcák első összecsapása esetében is bebizonyította. A Transformers egy hatalmas pusztításorgia, minden idők legnagyobb hadseregpornójával. Igazi szombat esti lobotómia-mozi, amelyet minél nagyobb vásznon látunk, annál jobb/elviselhetőbb.
Volt egyszer egy Hollywood (2019)
A mozgókép legnagyobb fenegyerekének kikiáltott Quentin Tarantino legújabb rendezése, a Volt egyszer egy Hollywood némileg eltér az életmű eddigi darabjaitól. A cool szövegeiről is híres filmes ezúttal ugyanis nem karaktereivel, hanem sokkalta inkább képeivel beszél, méghozzá zseniálisan. A Volt egyszer egy Hollywood egy hatalmas, nosztalgikus szerelmeslevél Tarantino imádott korához, a ’60-as évekhez, amiben nemcsak Hollywood, hanem Amerika is fenekestűl felfordult, végleg elvesztve ártatlanságát.
A faun labirintusa (2006)
A faun labirintusa már csak a hihetetlenül kreatív fantasy-köntös miatt is érdemes arra, hogy az otthonunkban is megtekintsük, legnagyobb erénye azonban az, hogy rémületes, ugyanakkor mégis igazán emberi kreatúrák által mesél a valóság szörnyűségeiről, mindarról a gonoszságról, amit az ember szabadított a világra, na meg az ellenpontről, a fényről, a szabadságról, amelyre a mai napig vágy – ilyen horrorisztikus, mégis nagyon megérintő mesét csak Guillermo del Toro képes prezentálni.
Torrente (1998)
A politikai korrektség egyre élhetetlenebbé váló sivatagában a spanyolok igénytelen és alpári rendőrje olyan, mint egy oázis. Torrente egy igazán kellemetlen alak, mindenről és mindenkiről megvan a maga vaskos véleménye, de pont az őszintesége miatt kedvelhető. Egy meglehetősen szar alak, akinek húgyszagú görbe tükrében a mi tökéletlen lényünk rajzolódik ki. De abba is hagyom a dicséretét, hiszen tudjuk az aranyszabályt: csak semmi buzulás!
Három óriásplakát Ebbing határában (2017)
Az Erőszakikkal és A hét pszichopatával ellentétben Martin McDonagh harmadik filmje nem egy tökéletesen elszállt, éjfekete szatíra, sokkalta inkább egy dráma, amiben a rendező a szokásosan izgalmas történetvezetésével és remekül kitalált karaktereivel kelti életre a kisvárosi Amerikát, és mondd el kellemetlen, de nagyon is igaz dolgokat az Államokról, meg úgy általában a gyarló emberekről. Kihagyhatatlan.
Jurassic Park (1993)
Mi lenne, ha a nappali faláról nézne be a T-Rex hozzánk? Naná, hogy át kell élni az ilyet! Erre legtökéletesebb alkotás pedig nem is lehetne más, mint a legelső, 1993-ban bemutatott Jurassic Park, amire Magyarországon még a Star Wars I.: Baljós árnyaknál is többen váltottak mozijegyet. Bár Steven Spielberg klasszikusának képi világa jócskán öregedett, azért még mindig megvan az a hollywoodi varázsa, amely a mai napig képes emberek milliót magával ragadni. A természet törvényeire fittyet hányó dínó szafaripark látványa ma is képes felébreszteni a bennünk szunnyadó gyermeket, a filmben hallható génmódosításról szóló figyelmeztés pedig közelebb van, mint azt 27 évvel ezelőtt gondoltuk volna.
A nagy Lebowski (1998)
A naplopó, laza hippi Dude (magyarul Töki) csak a levizelt szőnyegét szeretné kicserélni, ám nem egy Coen-filmől beszélnénk, ha eközben nem keveredne bele egy nyakatekert bűnténybe, amihez ráadásul számos elfuserált és fura alak asszisztál. Hollywood egyik legkülönlegesebb rendezőpárosának filmje saját, évente megrendezett fesztivált és vallást is szült – nem sok kultfilm mondhatja el ezeket magáról, az biztos.
A Karib-tenger kalózai-trilógia (2003, 2006, 2007)
A hollywoodi ötlettelenség már 2003-ban is akkora méreteket öltött, hogy egy tematikus parkból készítettek egész estés filmet. A Karib-tenger kalózai azonban nem várt sikert aratott, így nemsokára sokrészes franchise-zá nőtte ki magát. Bár a színvonal – a főszerepben tetszelgő, egyre manírosabbá váló Johhny Depp önbecsülésével együtt – szép lassan a tenger fenekére süllyedt, egy méretes vásznon azért bőven el lehet lenni ezekkel a filmekkel, hiszen nem mérik szűken a látványt és az akciót.
Scott Pilgrim a világ ellen (2010)
Edgar Wright geekkirály 2010-es adaptációja, a képregények és a videojátékok esztétikáját keverő Scott Pilgrim a világ ellen akkora faltól falig tartó királyság, hogy bármikor, bármilyen felületen újra tudnánk nézni. Azért is érdemes többször megtekinteni, mert a film – korát messze megelőzve – rengeteg utalást intéz a ’80-as és ’90-es évek popkulturája felé, és első blikkre lehetetlen az összes referenciát felfedezni.
Tűzgyűrű (2013)
A Tűzgyűrű olyasfajta mozgókép, mint a Transformers. Csak éppen földönkívüli óriásrobotok helyett földönkívűliek és óriásrobototok küzdenek egymással. Na meg egy szélsőségesen patrióta fegyvermániás helyett a művészi igényű Guillermo del Toro rendezte, így a matéria valamivel szofisztikáltabb, mint egy átlag nyári blockbusterben, miközben a zúzás itt is elég rendben van, főleg ha nagyvásznon nézi az ember.
Rekviem egy álomért (2000)
Darren Aronofsky filmje tipikusan az az alkotás, amit rossz nézni, ugyanakkor mégis mindenkinek át kell élni. Már csupán a film preventív jellege miatt is: A Rekviem egy álomért ugyanis – videoklipekből is előszeretettel merítő képi és audio eszközeivel – egy csoport drogfüggő ember kálváriáját tárja elénk, ami egy olyan útra visz, ahonnan már nincs visszaút. Bár Aronofsky a film megjelenése óta számos újabb lélekrombolást véghezvitt, a Rekviem egy álomért a mai napig a rendező legsokkolóbb mozija.
A Daniel Craig főszerepelte James Bond-filmek: Casino Royale (2006), A Quantum csendje (2008), Skyfall (2012), Spectre – A Fantom visszatér (2015)
Daniel Craig 2006 óta négyszer is belebújt a szexi titkosügynök James Bond szerepébe. A Casino Royale, A Quantum csendje, a Skyfall és Spectre-A fantom visszatér hamisítatlanul hozzák a megszokott James Bond stílust. Craig legprofibb színészi játékát kétség kívül a Casino Royalban nyújtja, ám mindegyik rész megérdemli, hogy az esti mozizás fénypontja legyen. Akcióban és pattanásig feszítő izgalomban nem lesz hiány.
A Nagy 007-es Ranglista – James Bond sem mindig nyerő a nők szemében
Sin City – A bűn városa (2005)
Frank Miller, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino hármasa önmagában is elég meggyőző érv, hogy ezt a filmet senki ne hagyja ki az életéből. A Bűn városának egyedi képi világa rendkívüli atmoszférát teremt ebben a nyomasztó, sötét alakokkal teli világban. A három szálon futó történet minden olyan eszközt bevet, ami egy keményvonalas krimihez/ thrillerhez szükséges, a szórakozás garantált!
V mint Vérbosszú (2005)
Akciódús film az elnyomásból való kitörésről. Egy V becenévre hallgató, maszk mögé rejtőző, titokzatos idegen megmenti a fiatal, bajbajutott Evey-t a biztos haláltól. Történetük összefonódásakor világossá válik, hogy a bosszúszomjas V valami hatalmas, sorsfordító akción töri a fejét. Mindeközben a diktatúrában senyvedő Angliában csak úgy ömlik a médiaszenny és a propaganda. Pörgős, titokzatos, izgalmakkal teli akciófilm a felnőtt korosztály számára.
Aljas nyolcas (2015)
Tarantino 2015-ös megjelenésű westernfilmje igazi csemege a maga 2óra és 48 perces játékidejével. A megszokott rendezői minőség mellett fantasztikus szereposztással is borzolja a nézők idegeit. Tarantino, az amerikai polgárháború utáni időszakban kavart egy hatalmas hóvihart és bezárt nyolc idegent egy fogadóban. A feszültség gyorsan kiütközik, miközben biztosak lehetünk abban, hogy nem mindenki az, akinek mutatja magát.
Donnie Darko (2001)
Ha egy kis borzongásra vágysz, akkor ne hagyd ki ezt az elgondolkodtató misztikus, sci-fi, pszichotriller egyveleget! Donnie Darko önmagában véve is igazi csodabogár, aki egyre nehezebben tesz különbséget a valóság és a látomás között. Mindezt tetézi, hogy egy kétméteres nyúlszörny közli vele: 28 nap múlva vége a világnak. A nyomasztó hangulatvilág ellenére lehengerlő humorral adagolja mindazt, amit a film végén még emészteni kell.
Schindler listája (1993)
Oskar Schindler üzletember Lengyelországi gyárában szembesül a nácik kegyetlenségével, aminek hatására teljesen megváltozik az emberekről és a világról alkotott eddigi képe. Egyetlen céljává a lista elkészítése válik, mellyel több száz zsidó ember életét mentheti meg a biztos haláltól. Az Oscar –díjas történelmi dráma az egyik legmegrázóbb holokauszt feldolgozás. Mind a történelmi események valósághű ábrázolásában, mind a színészi teljesítményben elsőrangú. A téma nehézsége ellenére azonban egy olyan filmet kapunk, amely némi reményt is csal a szívekbe.
A világítótorony (2019)
Robert Eggers második filmje egy egészen egyedülálló, különleges atmoszférával rendelkező horror, amit nehéz bármihez is hasonlítani. A Robert Pattinson és Willem Dafoe parádés alakításával fémjelezett alkotásról mi is ódákat zengtünk tavaly. Sajnos itthon csak néhány vetítés alkalommával kaphatott helyet a művészmozik műsorán, de A világítótornyot mindenképpen látni a kell annak, aki oda van a súlyos, de egészen unikális mozikért. Erőteljes vizuális elbeszélésmódja miatt pedig kifejezetten megkívánja, hogy otthon is a lehető legjobb képminőségben merülhessünk el a két világítótorony őr pokoljárásában.
Berlin fölött az ég (1987)
A többnyire fekete-fehérben játszódó romantikus filmdráma a szétszakított Berlinben ad helyet szereplőinek. Damiel és Cassiel két, nem klasszikus értelemben vett angyal, akik csupán megfigyelőként követik az itt élő embereket, mígnem az egyikük úgy dönt, hogy belekóstol a halandók életébe. Mi másért hagyna fel az örökléttel, ha nem a szerelemért? Ez a film azoknak készült, akik szeretnek kicsit filozofálni, ugyanakkor nincs ellenükre egy csepp egészséges romantika sem.
Ponyvaregény (1994)
A Ponyvaregény egy zseniálisan megalkotott krimi Los Angeles alvilági figuráiról. Kedvelhető gengszterek, narkós feleség, egy megvénült bokszoló, két piti rabló, morcos alvilági vezetők és megannyi pisztolydurrogás jellemzi a filmet. A kiválóan összeállított szereplőgárda szájából fergetegesen jó szövegek hangzanak el, amik még élvezetesebbé teszik az amúgy is szórakoztató történetet.
Pillangó-hatás (2004)
Evan Trebornt gyermekkora óta emlékezetkiesések gyötrik. Ennek okára azonban csak egyetemistaként jön rá: képes utazni az időben. A múltjában megtörtént számos tragédia megakadályozásának reményében visszautazik a múltbéli testébe, azzal azonban nem számol, hogy minden egyes apró változtatással csak ront a helyzeten. A film elsődleges mondandója, hogy minden mindennel összefügg, és a dolgok állandó hatással vannak egymásra.
Fargo (1996)
A fekete humor szerelmeseinek ideális választás ez a krimi. Jerry Lundegaard, a csőd szélén táncoló autókereskedő elraboltatja feleségét az Észak-Dakotai Fargóban, hogy az apósától kifacsart váltságdíjból fedezni tudja költségeit. Azzal viszont nem számol, hogy a két ütődött bűnöző eszement gyilkolászásba kezd. Kicsit véres, kicsit komikus, kellőképpen nyomasztó, zseniális alkotás.
Pi élete (2012)
A film Yann Martel regényének könyvadaptációjaként jelent meg. Központi témája a hit kérdésköre, melyet sajátos módon dolgoz fel. A szülei állatkertjében nevelkedett Pi Patel családjával Kanadába készül kivándorolni, ám útjuk során hajótörést szenvednek. Pi egy csónakban magára marad a nem túl barátságos Richard Parker névre hallgató bengáli tigrissel. Ettől a ponttól a történet átmenetet képez valóság és fikció között, és egészen a film végéig nem tudni pontosan, hogy mi történt valójában.
Amélie csodálatos élete (2001)
Az Amélie csodálatos élete úgy hat az emberre, akár egy szívmelengetőén krémes desszert búbánat idején. Audrey Tautou kiváló választásnak bizonyult az álmodozó és végtelenül kedves Amélie szerepére, akinek a kalandjai egy titokzatos dobozkával kezdődnek. Ebben a filmben minden benne van, amit egy romantikus vígjátéktól elvárunk, csak sokkal egyedibb és különlegesebb megvalósításban.
Macskafogó (1986)
A rendszerváltást megelőző évek legnagyobb magyar rajzfilmes sikere, aminek külföldi kritikai visszhangja is pozitív volt. A klasszikus, „macskák az egeret ellen”-tematikájú történet a Tom és Jerry csihipuhi világán túllépve társadalmi kérdéskörben, a krimi és a kalandfilmek eszközeit felhasználva égett bele generációk emlékezetébe, titkos fegyverrel, robotkutyával, Intermause-szal együtt.
Hang nélkül (2018)
2018 abszolút sikere. Az alacsony költségvetésből készült film több mint 400 millió dollár bevételt hozott, bebizonyítva, hogy jó rendezéssel, érdekes ötlettel, folyamatosan fenntartott feszültséggel is lehet kritikai, valamint nézői sikert aratni. A cím egyértelműen utal a cselekményre: egy olyan világban, ahol ismeretlen, de gyilkos lények hangok és zajok alapján tájékozódnak, a túlélésre játszó emberek némaságra vannak késztetve. Vajon meddig lehet így bírni?
Egy gésa emlékiratai (2005)
Arthur Golden azonos című regénye nyomán a 2000-es évek elején az is kiművelhette magát távol-keleti művészetekből, akit alapvetően nem foglalkoztatott a téma. A film óta mindenki tudja, hogy a világháborút megelőző időkben japán kislányokat adtak-vettek a kiotói teaházak, hogy férfiakat szórakoztató, éjjeli előadóművészeket neveljenek belőlük. Történik mindez egy olyan zárt kultúrában, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, és ahol egy-egy ritka kimonó ára szinte emberéletekben mérhető.
Parfüm: Egy gyilkos története (2006)
Patrick Süskind megfilmesített regénye érdekes és újszerű módon ad leckét a kora újkori parfümkészítés trükkjeiből, mindehhez pedig egy ritka képességgel rendelkező, bár kissé műveletlen párizsi árva orrát használja fel. A téma iránt betegesen érdeklődő fiú pedig kényszeres kísérletezőként attól sem retten vissza, hogy emberek illatmintáit próbálja meg gyűjteménybe rendezni. Apró mellékhatásként csupán meg kell halniuk a sikeres végrehajthatóság érdekében.
Jumanji (1995)
Egy 12 éves kisfiú egy építkezésen különös társasjátékot talál. Játszani is kezdik a Jumanji nevű játékot barátaival, amiről csakhamar kiderül, hogy sokkal veszélyesebb és embert próbálóbb időtöltés, mintsem gondolták volna. A játszma akár évtizedeik is tarthat, a játéknak pedig különleges hatalma van azok felett, akik egyszer belekezdtek.
Tőrbe ejtve (2019)
Egy klasszikus elemeket és karaktereket mozgató, de briliánsan felvázolt nyomozás története. A cél nem más, mint kideríteni, hogy öngyilkos lett-e 85. születésnapján a híres krimiíró, avagy gyilkos van az örökségre váró családtagok között? Indítéka mindenkinek van, a családon belüli széthúzás nagyobb már nem is lehetne, és a jószívű, bevándorló ápolónő is gyanús.
John Wick-filmek (2014, 2017, 2019)
A jelenleg trilógiává bővült John Wick-filmek középpontjában egy már-már unalmas téma, a visszavonult bérgyilkos karaktere áll. Gyászoló hősünket aztán betalálja egy kellemetlenkedő orosz banda, akiknek pont hősünk autójára fáj a foguk. Ha valami nem eladó, vedd el erővel – tartja a nemlétező ruszki mondás. Szerencsétlenségükre épp olyanba kötöttek bele, akibe nem kellett volna.
Az ötödik elem (1997)
Kihagyhatatlan Luc Besson alkotás, kultfilmmé vált korai fantázia-tivornya, ami összeköti a múltat és a jövőt egy titokzatos, női testben élő lény által. Az ötödik elem segítségével az emberiség legyőzi a manifesztálódó Gonoszt, ahogy azt kell, a néző pedig közben tanul valamit a légitaxisok frusztrációiról, az opera univerzális szeretetéről, és a csirkesütésről.
A tökéletes trükk (2006)
Két, viktoriánus korabeli színpadi bűvész rivalizálása a közönség figyelméért és szeretetéért. A tökéletes előadás és a leleplezhetetlen trükk létrehozásáért mindent és mindenkit feláldozó bűvészeknek eközben egymás akadályoztatására és technológiai vívmányok újszerű felhasználására is marad energiájuk.
Testről és lélekről (2017)
Az utóbbi évek egyik legnagyobb kritikai sikerét meghozó magyar lélektani filmje két különös, elvont, magának való, némileg antiszociális ember egymásra találását és a világhoz, munkájukhoz, szerelmükhöz való hozzáállását meséli el számos szimbólum felhasználásával, a lassú filmek kedvelői számára ajánlva. Jelige: szarvassá kéne válni, ha lehetséges. Lehetséges?
Volt egyszer egy vadnyugat (1968)
Cserzett bőrű és szúrós tekintetű arcú banditák várnak a vonatra egy isten háta mögötti porfészek vasútállomásán. Döbbenetes részlet gazdagsággal a szemünkbe néző elgyötört arcok, amelyek egy csapásra lerombolják a western romantikáját. A tűző nap és a várakozás feszültsége azonnal átragad a nézőre. Aztán harmonika szóra megérkezik a halál angyala… Így indul a western lírai szépségű hattyú dala. Sergio Leone letaglózó mesterműve. A filmművészet egyik csúcsteljesítménye. És, innen még csak jobb lesz (hiszen a fantasztikusan szép nagy totálok vagy Henry Fonda égetően kék szeme is még várat magára). Ha nem láttad nagyvásznon, akkor még nem is láttad igazán.
Fehér éjszakák (2019)
A horror és a dráma ritka kombinációja egy kapcsolati válságban szenvedő párost mutat be, akik egy bizarr nyári fesztiválon furcsa rituálékban kényszerülnek részt venni.
Éjfélkor Párizsban (2011)
Romantika a 2010-es évek elejéről, illetve… a jazzkorszak francia világából, ugyanis a történet főhőse, a kiégett író egy különös, éjfélkor lehetségessé váló jelenség folytán éjjelente az 1920-as évek Párizsában találja magát. Kalandozásai során olyan művészekkel fut össze, mint F. Scott Fitzgerald, Salvador Dalí, Pablo Picasso, vagy éppen Ernest Hemingway. Az élmények hatására aztán a jelenbe visszatérve úgy dönt, helyes irányba kormányozza az életét.
Dűne (1984)
A Dűne rajongók nem szeretik a Dűnét. A kritikusok nem szeretik a Dűnét. David Lynch pedig végképp nem szereti a Dűnét. Mindez pedig nem is csoda: tekintve, hogy a film egy ambiciózus katyvasz. Ám épp emiatt izgalmas. Hiszen azon kevés esetek egyike, amikor egy elvont, szerzői filmes megpróbált mainstream blockbustert készíteni. Két ilyen, markánsan eltérő világ találkozása pedig ritkán lesz sikeres. A Dűne sem lett az. De egy kreatív, látványos és izgalmas kudarc. Remek színészekkel, és nagyszerű, egyedi látványvilággal. Ez a film nem pusztán egy bizarr utazás, és a legközelebbi válasz arra a kérdésre, hogy milyen lehetett volna A Jedi visszatér, ha Lynch rendezi.
A gonosz halott trilógia (1981, 1987, 1991)
Az első Evil Dead egy valóságos filmkészítői mesterkurzus. Lehengerlő példája annak, hogy a lelkesedés, az ötletek, az elhivatottság és a kemény munka sokkal többet számít, minthogy mennyi pénz áll a rendelkezésedre. Zsigeri, nyers – és olykor kifejezetten vicces – horror élmény. A folytatás ugyan nagyobb léptékű, humorosabb, profibb és kiforrottabb, de nem kevésbé szenzációs. Ezekhez képest A sötétség serege már egy kommersz blockbusternek/kalandfilmnek érződhet, amiben alig-alig fedezhető csak fel az elődök elementáris horrorja. Cserében azonban egy veszettül szórakoztató fantasy-horror-kaland, főszerepben minden idők legmenőbb átlag faszijával. Groovy!
Conan, a barbár (1982)
Arnold Schwarzenegger fénykorában, testi adottságainak csúcsán! Kell ennél több érv annál, hogy miért kell ezt a lehető legnagyobb vásznon látni? Persze ez csak az egyik oka, annak, hogy a Conan, a barbár a valaha volt (egyik) legjobb mozis fantasy. A férfiasság nagyívű, letaglózó operája. A nagybetűs kard és varázslat. Megspékelve minden idők egyik legjobb filmzenéjével.
Ragadozó (1987)
A 80-as évek tesztoszteron túltengésben „szenvedő”, larger-than-life akcióhősei szinte minden esetben a nagyvászonra kívánkoznak. Hiszen máshol nem is férnének el. A Ragadozó pedig egy valóságos szupercsapatot vonultat fel az ilyen figurákból. És, még valami náluk is veszélyesebbet… A földönkívüli hobbivadász és a hústorony kommandó összecsapása minden idők egyik legjobb műfaji keveréke, amely egyszerre tökéletes példája és ironikus paródiája a korszak tipikus akciófilmjeinek, kiforgatja a slasher filmek klasszikus szabályait, miközben elképesztően jól néz ki. Bár abban nem vagyunk biztosak, hogy létezik akkorra vászon, ami méltó helyet adhat minden idők legférfiasabb kézfogásának.
Terminátor – A halálosztó (1984) és Terminátor 2. – Az ítélet napja (1991)
A Terminátor tulajdonképpen egy kisléptékű (de remek) slasher, és mint ilyen híján is van azoknak a grandiózus akciójeleneteknek, amelyekkel manapság azonosítjuk a sorozatot. Ám az éjszakai, neonfényes világa egyszerűen fantasztikusan néz ki. Hogy a folytatást miért ajánlatos minél nagyobb méretben nézni? Nos, azt talán nem kell magyarázni: tekintve, hogy a mai napig mind idők egyik legjobb akciófilmje/blockbusterje, amelynek effektjei nem csak korszakalkotók, de semmit nem is öregedtek.
Apokalipszis most (1979)
Francis Ford Coppola háborús eposza a valaha készült leggrandiózusabb film a vietnámi háborúról. Egy letaglózóan komplex és páratlan audió-vizuális freskó. Egy döbbenetes filmes monolit, ami lehengerlő erővel telepedik rá a nézőre. Úgy emelkedik a többi vietnámi filmek fölé, mint ahogy azt A keresztapa teszi a gengeszterfilm műfajával. Elképzelhető, hogy egyes elemeit nézve találnánk olyan háborús filmet, amelyik jobb nála. Amelyik akciódúsabb, látványosabb, fókuszáltabb vagy feszesebb… De nincs még egy olyan, amibe ennyire benne lenne Vietnám minden fájdalma és tragédiája.
Sherlock Holmes (2009)
Guy Ritchie Sherlock Holmes filmjeiben (főleg az elsőben) egy ritka bravúrnak lehetünk szemtanúi, amikor is több, egymással ritkán fuzionáló dolog képes majdnem tökéletes egységet alkotni. Egy markáns, egyedi hangú rendező készített nagyszabású stúdió filmet úgy, hogy közben képes volt megtartani a sajátos stílusát. Úgy tudott modernizálni egy klasszikus figurát, hogy annak lényegéhez is hű maradt. Ritchie Sherlockja így egyszerre üdítően friss és kellemesen ismerős. Az ezredfordulót követő évtized egyik legszórakoztatóbb akció-kalandfilmje.
Ryan közlegény megmentése (1998)
Az az első bő húszperc! Nem véletlen, hogy a partraszállás jelenet a mai napig a kvázi-definitív háborús jelenet. Amely egyszerre képes már-már dokumentarista módon közel hozni a háború borzalmát, miközben követhető és látványos marad, de kerüli a túlságosan groteszk, öncélúan kegyetlen hatásvadászatot. Minden idők egyik legbrutálisabb, húsbavágóbb nyitószekvenciája ez. És persze az sem kis fegyvertény, hogy egy más szempontokból is hasonlóan remek film követi.
Total Recall – Az emlékmás (1990)
Kevés olyan nehéz filmes kérdés van, mint hogy melyik Arnold Schwarzenegger fénykorának legjobb filmje? A sok jó válasz közül azonban én mégis csak a Total Recall – Az emlékmásra szavazok. Nem pusztán azért, mert baromi jól néz ki, hanem mert a korszak egyik legegyedibb (akció)sci-fije. Egy korszakban, amikor minden akciófilm gyakorlatilag egy Amerikát éltető dicshimnuszként funkcionált, Verhoevennek volt pofája egy ennyire egyértelműen kapitalistakritika, szocialista felhangokkal átitatott filmet rendezni. Na meg persze ne feledkezzünk meg a film olyan „egyéb” erényeiről, mint a tökéletesne szerkesztett cselekmény, a remek sztori, Goldsmith aranyat érő zenéje és persze Michael „Fuckin” Ironside. Találkozunk a házimoziban, Richter!
Szárnyas fejvadász és Szárnyas fejvadász 2049 (1982, 2017)
Ridley Scott 1982-ben – az Alien után már másodszor – megreformálta a science-fiction filmekről alkotott képünet. Igaz cyberpunk mesterműve nem túl könnyen emészthető, de kényelmesen lassú tempója, és brutális látványvilágával minden nézőt magával ragad. Nem is kérdés, hogy a listán van a helye. Csak úgy, mint 35 évvel későbbi folytatásának. Gyakorlatilag senki nem érezte szükségét, hogy a Szárnyas fejvadászt folytassák, de Denis Villeneuve-nek mégis sikerült a bravúr, hogy minden izében hűen, mégis abszolút modernizálva idézze meg elődjét és még narratívájában is okosan, következetesen vigye tovább történetét.
Rémálom az Elm utcában (1984)
A Halloween és a Péntek 13. után a 80-as években elárasztották a mozikat az egykaptafára épülő slasher filmek. 1984-ben már valószínűleg senkinek sem hiányzott egy újabb, sematikus tini-gyilkos. Aztán jött Wes Craven és megmutatta, hogy lehet ezt a műfajt máshogy is csinálni: stílussal, ötlettel és humorral. Freddy Kruegerrel megalkotta a horror történet egyik legikonikusabb gonoszát, akinek nem csak szúró-vágó szerszámai, de (Robert Englund zseniális alakításában) valódi egyénisége is van. Az álomvilág behozatala által pedig a Rémálom az Elm utcában a korszak vizuálisan és történetében egyaránt (egyik) legizgalmasabb horrorfilmje lett. Ráadásul egy ponton Johnny Depp valóságos vérszökőkúttá avanzsál, ha valami, akkor ez mindenképpen igényli a vásznat.
Gladiátor (2000)
Ridley Scott mesze nem a legegységesebb színvonalú „sztár”rendező. Minden zseniális rendezésére jut egy egészen gyenge. Cserébe azonban egy egészen sokoldalú alkotó, aki többek között a 70-es években megreformálta a sci-fi horrort, a 80-as években hozzájárult a cyberpunk alapjainak lefektetéséhez, az ezredforduló hajnalán pedig feltámasztotta a régóta feledésbe merült szandálos eposzok műfaját. A Gladiátor egy, a műfaj korábbi darabjaihoz képest érzelmesebb, drámaibb, de nem kevésbé látványos kaland, telis-tele kiváló színészekkel. Élükön az élete alakítását nyújtó Russel Crow, és a még őt is lejátszó Joaquin Phoenix.
