A Lovecraft-Baranger-féle Rémület Dunwichben rettenete messzebbre nyúlik a legnagyobb Vének csápjainál – elemzés

A Rémület Dunwichben előtörténete – egy hazaköltözés hozadéka

Amikor 1926 áprilisában Lovecraft két év New York-i tartózkodás után hazaköltözött Providence-be, meglehetősen zaklatott életszakaszt hagyott maga mögött. Bár életében formálisan nem lett felbontva, rövid ideig élő házassága végérvényesen tetszhalott állapotba került. A New York-i évek alatt az írónak egyetlen stabil, tartós állást sem sikerült szereznie. A nagyváros személytelen forgataga önmagában felkavaró volt, ráadásul nap mint nap meg kellett tapasztalnia az olvasztótégely jelleggel szükségképpen együtt járó etnikai sokszínűséget. Íróként sem talált rá a szerencse; ami azt illeti, az 1924-26 közötti New York-i időszak kifejezetten terméketlen volt, alig bírt kiizzadni magából egy-két novellát, és ezek megítélése is változó. Minden körülmény adott volt, hogy Lovecraft pontosan olyan pechsorozatnak érezze magát, amilyennek majd hetven évvel később Michel Houellebecq rekonstruálta őt, amikor megpróbálta feltárni a néhai író kreatív géniuszát fűtő ősélményt.

Nem könnyű beleképzelni magunkat abba a helyzetbe, amiben a világéletében különc, saját korától és társadalmától idegen író érezhette magát életének ezen a fordulópontján. A becsületes átlagpolgár bizonyára mélypontként, maró kudarcként élné meg az ilyesmit, és szinte biztos, hogy Lovecraft sem rajongott önmagáért (önbizalomhiányért sosem kellett a szomszédba mennie). Viszont olyan mélységesen mégsem fájlalhatta a hazatérést, mert a levelében, amelyben beszámol utazásáról, és felsorolja a vasúti megállókat Providence-szel bezárólag, szülővárosa nevét nagybetűkkel, többször aláhúzva, több felkiáltójel kíséretében vetette papírra. A Providence-be való visszaköltözés tehát lélekben mindenképpen gyógyulást jelentett az írónak.

Lovecraft, az ember számára tehát mindenképpen üdvös fejlemény volt a metropolisz elhagyása. Viszont az olvasóknak, rajongóknak sincs okuk a panaszra:

Az olcsó pszichologizálástól való mindennemű elhatárolódás mellett is nehéz elszakadni attól a benyomástól, hogy a szeretett haza viszontlátásának eufóriája páratlan kreatív energiákat szabadított fel Lovecraftban. Az 1926-28 közötti két évben egy sor olyan művet írt, amelyeket a mai napig a legjobbjai között tartunk számon és a legnagyobb hatásúak. Lovecraft legnagyobb tudású élő ismerője, a kifogyhatatlan munkabírású S. T. Joshi szerint az író mértékadó munkásságának első fázisa az 1926-30-ig tartó időszakra tehető. Ezen a perióduson belül a New Yorkból való elköltözést követő pár év kiemelten fontos. Nemcsak azért, mert Lovecraft írásaiban ekkor kezdtek kikristályosodni és ars poetica jelleget ölteni az ő nevével fémjelzett kozmikus horror stílusjegyei, hanem azért is, mert az ún. „Cthulhu-mítosz” – bár a kifejezéshez kb. köze nincs – forrásvidéke jelentős mértékben e korszak szövegeire vezethető vissza.

Rémület Dunwichben – a ponyvásodás rémképe

Lovecraft életművében időről időre visszaköszön egy paradoxon. Az író alapvetően a klasszikus, régi irodalmi kifejezésmódot tekintette mértékadónak. Számára az irodalomtörténet legnagyszerűbb időszaka a XVIII. századi angol klasszicista költészet volt – verseiben is ennek stilisztikáját követte –, emellett mérhetetlenül nagyra tartotta az antik görög és római irodalmat. Ehhez képest életében kizárólag a pulpmagazinok adták közre az írásait. A pulpmagazinok újszerű kifejezésmódot hoztak el az irodalomba a XX. század elején. Tény, hogy a bennük megjelenő szövegeket általában nem a költői szárnyalás jellemezte, viszont – élükön az 1922-ben alapított Weird Talesszel – megjelenési felületet és  némi siralmas honoráriumot – nyújtottak a spekulatív fikció későbbi állócsillagainak, a fantasy, horror és sci-fi zsánerformáló klasszikusainak.

Lovecraft büszkén és öntudatosan vallotta, hogy az írás célja nem a pénz, nem a kereskedelmi siker, hanem az önkifejezés, az esztétikus mű létrehozása, és a spekulatív irodalom terén az esztétika egyik fontos fokmérőjének tekintette az idegenséget, az emberi világtól való radikális különbözőséget. Ez a felfogás szemléletesen kirajzolódik abban a Farnsworth Wrightnak, a Weird Tales akkori főszerkesztőjének 1927. június 5-én írt levélben, amelyben Lovecraft, miután a Cthulhu hívása kéziratát visszadobta a szerkesztőség, belelkesülve ecseteli, mennyire megveti és szemétnek tartja azokat az űrben játszódó melodrámákat, amelyekben a marsi meg vénuszi hercegnők és harcosok minimális változtatással pont olyanok, mint bármilyen földi kalandtörténet szereplői. Ez az attitűd az olvasóközönség szemében izgalmas és azonosulható szembehelyezkedés a kommersz kultúriparral, és utólag be is igazolódott, hiszen Lovecraftot ez az önfejűség vezette el az irodalmi halhatatlanságba. Viszont az író életét mindez nem könnyítette meg, hiszen újra és újra rákényszerült a szerkesztői és piaci elvárásokhoz való igazodásra.

A novella arról szól, hogy a címbeli településen a Whateley-család rossz hírben álló, testi-szellemi hanyatlásnak indult – a novella szóhasználatával: „degenerált” – ágának sarja, Lavinia életet ad Wilbur nevű gyerekének. A gyerek számos rendhagyó tulajdonsággal bír, páratlan gyorsasággal fejlődik, sötét szertartásokon vesz részt. Tevékenysége eredményeképp végül létében kerül veszélybe az általunk ismert világ. A kozmikus veszedelmet három értelmiségi hárítja el, élükön a Harvard Egyetem könyvtárosával, Henry Armitage-dzsel.

A Rémület Dunwichben a népszerű természetfeletti akciótörténetek egy banális, ám kedvelt fogásával él: a sötét mágiát egy maréknyi dilettáns hárítja el azzal a kevés mágiaismerettel, amit a rendelkezésükre álló rövid idő alatt összekapkodnak. A hosszú, fáradságos tanulási folyamatot, amelyen Wilbur Whateley hosszú évek leforgása alatt keresztülmegy, a „műkedvelő amatőr” főhősök néhány nap alatt behozzák és méltó ellenfélnek bizonyulnak. Olcsó és életszerűtlen húzás, az építkezés és a cselekményív szempontjából viszont működőképes.

Ebben a novellában Lovecraft valami fenomenális érzékkel ágyazott meg a rettenetnek. Dunwich városkája az érzékelésünk peremén létezik – az utazó eleve csak úgy talál rá, ha véletlenül a „rossz utat választja”, és még ha történetesen át is halad Dunwichen, csak esetlegesen értesülhet róla, merre is járt. Lovecraft három bekezdésen keresztül csigázza az olvasót a titokzatos hely kilétét illetően; csak a harmadik bekezdés legvégén adja tudtunkra, hogy a furcsa, félreeső, roskatag település a címben nevesített hely. A mindösszesen tíz szakaszra tagolt novella első részei tele vannak mesterien adagolt sejtetésekkel, sötét sugallatokkal, baljós előjelekkel. Ilyen sejtetések egyebek között: az idős Whateley vészjósló jövendölést tesz arról, hogy a gyerek egyszer „az aptya nevét szólítja”, a Whateley-birtokon képtelen ütemben fogy a hús, az Őrdomb ősi kőoszlopai felől furcsa hangok hallatszanak, az idős Whateley asszony annak idején erőszakos halált halt, később Laviniának rejtélyes és aggasztó módon nyoma vész, és persze a kecskefejők, a rettenetes halálhírnök kecskefejők.

Ezt a félelmetesen mesteri építkezést Lovecraft, ha nem is keresztbe vágja, de legalábbis lelohasztja, amikor három ad hoc mágussal rakatja inasba az ismert téren és időn kívüli, kozmikus rettenetet. Bár jómagam nem osztom teljes mértékben S. T. Joshi lesújtó ítéletét a novella némiképp sablonos zárásával kapcsolatban, azért elmondható, hogy ráérzett valamire. Armitage tényleg kicsit modorosan tudálékos figura, aki nagy pátosszal adja elő, hogy „kedves gyerekek, ne játszadozzatok a kozmikus hatalmakkal, különben pórul járhattok”. Erre rakódik rá a fentebb már említett dolog: ha a „jó” oldalon állsz, ezerszer könnyebben tanulod meg a fekete mágiát.

Alakulóban a mítosz – de ki is akarta így?

Ezzel a gondolattal rá is fordulhatunk a Rémület Dunwichben másik meghatározó sajátosságára, ami a „Cthulhu-mítosz”-nak nevezett hagyatékkal kapcsolatos.

De miért is „tulajdonított”? Nos, Lovecraft soha nem törekedett arra, hogy valamiféle koherens fiktív világot hozzon létre egy sajátos, kitalált mitológiával. A szörnyűséges szörnynevek elsősorban hangulatépítő elemek, amelyek a nyelv korlátait, s ezen keresztül a világ megismerhetetlenségét, az abban való idegenségünket fejezik ki. A puszta sejtetés, hogy valamilyen, a novellában mélyebben ki nem fejtett összefüggésrendszer húzódik az események mögött, önmagában betölti a célját, ezért nincs szükségünk arra, hogy pontosan tudjuk, a Nagy Cthulhu vajon testvére, unokatestvére, netán sógora-e a Véneknek (uncsitesó egyébként).

Ezt az írói hozzáállást negligálta teljes mértékben Lovecraft önjelölt örököse, az ellentmondásos szerepű August Derleth, aki, miközben elvitathatatlan érdemeket szerzett abban, hogy Lovecraft hagyatéka fennmaradjon, alaposan át is értelmezte azt. Számára a szörnyek a Gonosz képviselői voltak, akikkel szemben a Jó erői álltak. Ez homlokegyenest ellentétben állt a lovecrafti koncepció lényegével, miszerint mi, emberek jelentéktelen porszemek vagyunk a tőlünk idegen, személytelen univerzumban, melynek szörnyszerű képviselői tökéletesen közömbösek a létezésünk iránt, a „jó” és „rossz” fogalmai pedig végső soron értelmüket vesztik. Ezt az elképzelést a legtisztábban talán a Szín az űrből valósítja meg, de Lovecraft leginkább elismert írásai, köztük a Cthulhu hívása vagy Az őrület hegyei is ezen az elképzelésen nyugszanak.

A Rémület Dunwichben eltér ettől a mintától. Lovecraft ún. „érett” korszaka az 1926-os hazaköltözésével vette kezdetét, viszont nem minden írása követte ugyanúgy azt a papírformát, ami miatt megszolgálta méltó helyét a világirodalmi panteonban. A Rémület Dunwichben a kivételek körébe sorolható. Ez a novella egy klasszikus „jó” kontra „gonosz” történet. Nemcsak arról van benne szó, hogy van egy „jó” oldal – mi, emberek –, amely megvédi magát, továbbá van egy „gonosz” oldal, amelyik a jók vesztére próbál törni. Az is benne van, hogy egyáltalán fontosak az emberek, valódi szerepük van az események alakításában. Ahhoz, hogy a szörnyek népe rászabadulhasson a Földre, szükség van valamiféle térkapura, amit az emberi hívők – esetünkben a Whateley-család – közreműködésével lehet létrehozni. Magyarán az elméletileg hatalmas, az emberiségnél összehasonlíthatatlanul pusztítóbb potenciállal bíró Vének rászorulnak az emberekre ahhoz, hogy átvehessék az uralmat a Föld fölött.

Érdemes kiemelni két, a „mítosz” szempontjából fontos idézetet a műben. Az első Charles Lamb XVIII-XIX. századi író, esszéista Witches and Other Night-Fears című könyvéből származó mottó, mely megágyaz annak a jellegzetes lovecrafti fogásnak, hogy a mítoszok rémségei mögött lapul valamilyen igazságmag. A másik specifikusan a lovecrafti univerzum szempontjából jelentős. „Elolvashatunk” egy hosszabb bekezdést minden idők egyik legsikeresebb hoaxjából, a Necronomiconból, amely sűrűn emlegeti Yog-Sothotht, akinek neve először az 1927-es Charles Dexter Ward esetében tűnik fel. A Rémület Dunwichben elhelyezi Yog-Sothotht az elképzelt kvázi-mítoszkörben, és valamiféle magasabb rangú istenként pozicionálja, aki egyúttal képes manipulálni a teret, és kaput tud nyitni az idegen síkokról az általunk ismert világra. Ez nagyban hatott nemcsak a későbbi „mítoszépítők”, de a zseniális Unspeakable Vault of Doom rajzolójának képzeletére is.

Tovább a mitikus utakon

A Rémület Dunwichben a „Cthulhu-mítoszon” túl is bővelkedik a mitológiai felhangokban. A felszínen nem nehéz felfedezni benne Krisztus bibliai születésének és halálának áthallásait. Ahogyan Jézus az Újszövetség szerint földi anyától született, de a valódi apja maga Isten, úgy Wilbur Whateley anyja is erről a világról való – bár Szűz Máriával ellentétben nem tudunk róla, hogy szeplőtelen lenne –, és szintén egy „isten”, Yog-Sothoth nemzette annak érdekében, hogy elvégezze a Vének eljöveteléhez szükséges rítusokat. Amikor aztán a háromfős tudóscsapat eredményesen felveszi a harcot a szörnnyel, az az apja nevét kiáltja haláltusája közben; erről pedig nehéz nem arra asszociálni, amikor Jézus a kereszten azt kiáltja, mielőtt kileheli a lelkét: „Éli, Éli, lamma szabaktani”. A novella tehát az újszövetségi megváltástörténet egyfajta travesztiája.

A Rémület Dunwichben tartalmaz egy olyan további, a mítoszok és mesék világára jellemző motívumot, amelyhez Donald R. Burleson (aki elsők között végzett átfogó elemzést Lovecraft prózáján) munkásságához kell fordulnunk.

A szerző nyolc pontban tekintette át, milyen, a hős archetípusának megfelelő tulajdonságok figyelhetők meg ennél a párosnál. Gondolatmenetét az H. P. Lovecraft: A Critical Study című könyve alapján foglalom össze.

1. Természetfeletti fogantatás, illetve születés. Ezt nem kell túlmagyarázni: Lavinia Whateley az egyik lovecrafti szörnyisten utódait hozza világra; a lány Yog-Sothoth „választottja”.
2. A hős beavatási rítuson esik át, illetve ezt megelőzően szokatlan tudásról, bölcsességről tesz tanúbizonyságot. Wilbur méret és intellektus tekintetében is páratlan ütemben fejlődik, és megengedik neki, hogy részt vegyen az Őrdombon tartott szertartásokon.
3. A hős elvonul a világtól és felkészül küldetésére. Wilburt a nagyapja éveken át tanítgatja otthon a sötét, okkult tanokból.
4. A hős küldetésre indul. Wilbur Whateley útra kel, hogy beszerezze a Necronomicon teljes kiadását, amelyből nem hiányzik az a bizonyos nélkülözhetetlen 751. oldal. Ennek során szembekerül a vonakodó Armitage-dzsel és az őrkutyával.
5. A hős életét veszíti a küldetés közben. Wilbur megpróbálja elrabolni a hőn áhított Necronomicont, ám nem jár sikerrel, mert az egyetem őrkutyája végez vele.
6. A hős alászáll az alvilágba. Ez az elem csak átvitt értelemben van jelen: a szörny leereszkedik a Hűs-forrás-szurdokba.
7. A hős feltámad és újjászületik. Ez szintén szimbolikus: Wilbur és szörnyként előlépett ikertestvére egy entitásnak tekinthető. Az újjászületés azzal történik meg, hogy Wilbur halálát követően ikertestvére kiemelkedik az „anyaméhként” értelmezhető pajta sötétjéből.
8. A hős felemelkedik. A Rémület Dunwichben cselekményében a legyőzött szörny távozik a világból és visszakerül a saját dimenziójába.

A könyvtári küldetés az archetipikus hősi küldetés valamiféle kisszerű komédiájának tűnik, és kissé erőltetettnek hat, hogy Burleson egy kalap alá veszi Yog-Sothoth két leszármazottját. A leginkább problematikus elem pedig talán az, hogy a „hős” valójában nem teljesített semmiféle küldetést. Az ősi hőstörténetekben, amelyekre Burleson példaként hivatkozik, a hős teljesíti a küldetését vagy elér valamit. Két példával szemléltetve: bár Gilgames nem nyeri el a halhatatlanságot, megtanulja, hogy érdemes vállalni az élet küzdelmeit; Jézus pedig, bár meghal a kereszten, éppen e tettével teljesíti be a megváltás művét. Wilbur és testvére ebben a konkrét esetben egyértelműen kudarcot vallott, nem hozták közelebb a Vének uralmát. Sikerük távoli marad: valamikor a jövőben talán megpróbálkoznak újra és talán sikerrel járnak – ez sem túl biztató kilátás, de ha így lesz, az nem a Whateleyknek lesz köszönhető. Mindennek ellenére Burleson roppant sajátos perspektívából nyújt rálátást Lovecraft eredetiségére.

Lételméleti borzalmak a lovecrafti weirdben

Általában a weird irodalomra jellemző, hogy természeténél fogva filozófiai jellegű kérdéseket pendít meg, ugyanis gyakran magának a valóságnak a mibenlétét, a világ megismerhetőségét kérdőjelezi meg. Lovecraft fikciója nem kivétel ez alól. Az embert eljelentéktelenítő perspektívája kifejezetten jó táptalaj a poszthumanista értelmezésnek, amire hazai szerzők is tettek igencsak tartalmas kísérletet. Egy másik csapásirány a poszthumanizmussal bizonyos szálakon kapcsolódó, ún. „objektumorientált ontológia”, egy olyan lételméleti paradigma, amely nagyobb jelentőséget tulajdonít a nem emberi tárgyaknak, mint merő passzív használati eszközök, továbbá vitatja, hogy az anyagi világ maradéktalanul megismerhető az emberiség módszertani és nyelvi eszközeivel. A dolgoknak van egy olyan sajátos, önmagában való létmódja, ami hozzáférhetetlen az emberi megismerés számára.

Ezt az irányzatot képviseli Graham Harman, aki egy komplett könyvet szentelt Lovecraftnak az objektumorientált ontológia jegyében. Ebben a könyvben – mely a Weird Realism címet viseli – a szerző azt fejtegeti, hogy Lovecraft szövegeiben rengeteg olyan fordulat olvasható, amely ráirányítja a figyelmünket a valóság rejtett mivoltára. Harman szerint a valóság természetéről való elmélkedéssel a filozófia hézagokat tár fel a valóság és az arról szerzett benyomásaink között (azaz leegyszerűsítve: felteszi a kérdést, vajon amit észlelünk, azonos-e azzal, ami van). E hézagok feltárására kétféle reakció adható. Egyes irányzatok befedik ezeket a hézagokat és amellett foglalnak állást, hogy a látszat és a valóság közti távolság áthidalható. Mások viszont megerősítik a hézagokat, és azt vallják, hogy a látszat és a valóság sohasem feleltethető meg egymásnak teljesen.

Ez két olyan stilisztikai eszközben mutatkozik meg, amelyek a nyelv kudarcát demonstrálják a valóság leírására való törekvésében.

Az egyik stilisztikai eszközt Harman „sejtetésnek” (allusion) hívja. A lényege az, hogy a szöveg homályos, kétértelmű jellemzéssel teszi nehezen felfoghatóvá a jellemzett tárgyat. Ennek iskolapéldája az, amikor a Cthulhu hívásában a narrátor a címbeli rémalakról készült domborművet egyszerre jellemzi tintahalnak, sárkánynak és emberi karikatúrának, hozzátéve, hogy ezzel csak a dolog „szellemét” írta körül, és összességében annak általános körvonalai keltettek semmihez sem foghatóan rossz benyomást. Ezzel a stilisztikai megoldással tehát a szerző oly módon teszi megfoghatatlanná, szinte elképzelhetetlenné a leírás tárgyát, hogy elégtelen, olykor egymásnak is ellentmondó, sokszor csak összbenyomásszerű jellemzést ad róla – az olvasó számára pedig marad a nyelv tehetetlensége és a kimondhatatlan szorongás.

A másik stilisztikai eszköz a „kubista leírás” (cubism), és itt jön képbe a Rémület Dunwichben, amellyel Harman szemlélteti ezt az alkotói megoldást. A kubista leírás lényege az, hogy az író olyan sűrű jellemzéssel, a benyomások olyan kavalkádjával árasztja el az olvasót, ami már-már összezavarja az érzékeit, és lehetetlenné teszi, hogy elméjében letisztult képet formálhasson az ábrázolt dologról. Harman erre példaként a Rémület Dunwichbennek azt a jelenetét eleveníti fel, amikor a Harvard egyetem munkatársai – köztük Armitage – megtalálja az őrkutya által megölt Wilburt. Ennél a jelenetnél Lovecraft hosszan, töményen zúdítja az olvasóra az információkat a testről. Szemléltetésként álljon itt a leírás egy részlete (a fordítás Galamb Zoltáné, akinek verziója bekerült a Multiverzum kiadványába).

„Derék felett félig emberszerű volt, noha mellkasát, melyen az éber házőrző karmai nyugodtak, krokodiléra vagy aligátoréra emlékeztető recés bőr fedte. Hátán sárga és fekete foltok váltakoztak, és leginkább bizonyos kígyófajok pikkelyes fedőrétegét juttatták az ember eszébe. A legrosszabb azonban a derék alatti részen következett, mely teljességgel elütött az emberi formától, és a fantazmagóriák világába tartozott. A testet durva szálú, fekete szőr borította, a hasi részről pedig vörös tapadókorongokban végződő, hosszú, zöldesszürke csápok tucatjai nyúltak ki elernyedve.”

Harman tézise nem csak azért roppant érdekes és jelentős, mert filozófiai alapokra támaszkodva, ráadásul egy komplett könyv terjedelmében kínál értelmezési szempontokat Lovecraft prózájához. Azért is érdemes kiemelni, mert megerősíti azt a meggyőződést, amiben Harman nélkül is rengeteg Lovecraft-olvasó egyetért: az író művei mindenekelőtt szövegként működőképesek, akkor is, amikor éppen a nyelv eszköztelenségét szemléltetik. A szöveg képes arra, hogy eljátszadozzon az olvasóval, munkára kényszerítse a képzeletét, s ennek jelentőségét még jobban kidomborítja egy olyan értekezés, ami Lovecraft írásaival hangsúlyozottan mint szövegekkel foglalkozik. És ebben a Harman által kínált keretrendszerben a Rémület Dunwichben fontos stilisztikai példaként szerepel.

Színre lép a szörnyű nő

Végül röviden érdemes némi figyelmet szentelni Lavinia alakjának. Ismert, hogy Lovecraft munkásságában nem tobzódnak a domináns női karakterek. Ez nem önmagában Lovecraft hibája; a korszellem elképzelhetetlennek tartotta az önálló, talpraesett, értelmes, kezdeményező női hősöket. Lovecraftnál annyi árnyalatot kap ez a helyzet, hogy életében is meglehetősen furcsa kapcsolata volt a nőkkel (ez a téma nagyban megihlette a Howard Phillips Lovecraft utolsó napja képregényt is). Talán ezek az életrajzi tényezők – amelyekhez hozzávehetjük az író alapvetően zárkózott természetét – is hozzájárulhattak ahhoz, hogy Lovecraftnál a női szereplők jellemzően az ijesztő oldalon lelhetők fel. Gyakran a taszító idegennel való érintkezés eszközei vagy alanyai, akik akarva-akaratlanul visszatetsző utódoknak adnak életet. Az Árnyék Innsmouth fölött ennek legfőbb példája, ahol a nemi érintkezés maga a borzalmak eredője, ennek révén jönnek létre az emberek és a mélységlakók keverék leszármazottai. Az Árnyék a boszorkányházban egyik „főgonosza” a régi mendemondák boszorkánya, aki képes hajlítani a teret és az időt. A dolog a küszöbön cselekményének pedig az egyik fő mozgatója az, hogy a narrátor barátja egy Asenath Waite nevű nővel köti össze az életét, ami a végzetét jelenti, mert a nő a fekete mágia segítségével használni akarja őt.

A Rémület Dunwichben egyik jelentős mozzanata a születés, nemcsak a korábban írt bibliai értelemben, de általában mint egy olyan, furcsa, férfiszemmel nézve ijesztő folyamat, melynek során egy emberi testből kiválik egy másik test. A spekulatív fikció, és benne a horror ezerféleképpen dolgozza fel ezt a témát. A Rémület Dunwichben esetében Lavinia maga is kapu, egyfajta „kisebb kapu”, amelyen keresztül a világra jut az az avatárt, aki majd a túlsó szférák valódi lakóit szabadítja az emberekre.

Lovecraft aligha vádolható túltolt feminizmussal – bár tény, életében számos női pályatárssal kifejezetten szívélyes szellemi kapcsolatban állt –, viszont a Rémület Dunwichben, ha figyelmesen olvassuk, mégiscsak egy méltatlan női sorsot tár elénk. A Whateley-család kívülállósága egyfajta szabadságot eredményez a nő számára, akinek jut ideje az ábrándozásra, ugyanis „a ház ura régtől fogva nem követelte meg a rendet és tisztaságot”. Lavinia a maga módján nem tanulatlan nő: az öreg Whateleytől megtudjuk, hogy „olyasmiket olvasott meg látott, amirő’ ti csak beszé’ni szoktatok”. Aztán 1926-ban, amikor Wilbur 13 éves volt, Lavinia már arról panaszkodott, hogy retteg a fiától, és még ugyanebben az esztendőben nyoma is veszett. Nem tudni, hogy Wilbur áldozatként mutathatta-e be a nőt valamilyen szertartáson, vagy egyszerűen félreállította, nehogy akadályozza a műveletét. Mindenesetre a Rémület Dunwichben tartalmaz egy sötéten ironikus ívet Lavinia sorsát illetően.

Zárszó

A Rémület Dunwichben egy példátlanul kreatív időszak lezárása Lovecraft aktív alkotói éveiben. Az 1926-28 közötti két évben Lovecraftnak számos olyan novellája, elbeszélése született, amelyek hosszú évtizedek múltán felhelyezték az írót a világirodalom térképére. A Rémület Dunwichben elüt a vegytiszta lovecrafti kozmikus horrortól, és sok szempontból „klasszikusabb” receptet követ. A novella jelentős forrásvidéknek bizonyult a lovecrafti univerzum kibontakozása szempontjából, emellett számos olyan irodalmi, vagy éppen filozófiai aspektusa van, amelyek miatt kiemelt figyelmet érdemel a lovecrafti hagyatékban.