A Magvető kiadó Michel Houellebecq-életműsorozata keretében immár magyarul is olvasható a szerző Lovecraftról írt eszmefuttatása, mely az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel kapta. A kötet megosztja Lovecraft kedvelőit, mert számos ténybeli pontatlanságot tartalmaz, amelyekből Houellebecq félrevezető következtetésekre jutott. Ennek ellenére jól megírt és eredeti meglátásokat tartalmazó elemzést kap az, aki kézbe veszi a könyvet. Lovecraftiánus nézőpontú kritika.
Az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel különleges kiadvány: szerzője, a francia Michel Houellebecq (Behódolás, Megsemmisülni) első regényének nevezte, és ez a tanúságtétel önmagában jelentőséggel bír. Lovecraft-kedvelői nézőpontból elképesztően izgalmas a tény, hogy a kortárs irodalom egyik legismertebb neve egy olyan írónak szentelte első önálló kötetét, aki a megírásakor, 1991-ben ugyan már bőven nem számított ismeretlennek, de még messze nem érte el azt az általános, szerteágazó popkulturális jelenlétet, ami manapság egyszerűen letagadhatatlan. És ez a belátás segíthet abban is, hogy megfelelően elhelyezzük Houellebecq szövegét az irodalmi palettán:
ez az írás egy írógéniusz kiforratlan áradozása egy másik írógéniuszról.
Nem autentikus Lovecraft-életrajz, és nem is Lovecraft személyiségének vagy gondolkodásmódjának valósághű rekonstrukciója, hanem egy olyan személyiségrajz, ami többet mond el a szerzőről, mint főszereplőjéről. Nem véletlen, hogy Houellebecq nem egyszerűen csak első művének vagy könyvének nevezi, hanem első regényének: főhőse nem a hús-vér, valóságban élt Lovecraft, hanem az, akit a szerző meglehetősen kendőzetlenül elénk képzel, és csodálattal vázolja fel számunkra az általa helyeselt, Lovecraftnak tulajdonított gondolatokat. Ezen a ponton természetesen egyből adódik az ellenvetés, hogy minden életrajz, elemzés óhatatlanul értelmezés eredménye, ezért minden efféle írás végső soron magán viseli a szerző látásmódját, és igazából többet mond el őróla, mint a valóságban élt „főszereplőről”. Ez kétségkívül jogos gondolat, aminek megalapozottságát nem szeretném részletesen tárgyalni, de annyi azért álljon itt, hogy Houellebecq szövegénél bőven lehet nagyobb tényanyag bevonásával írni Lovecraftról.
Houellebecq írásának megfelelő értékeléséhez szem előtt kell tartani, hogy Franciaországban jelent meg. Ezt azért szükséges megemlíteni, mert
az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel fontos lépés volt ahhoz, hogy a francia közönség a materialista, kozmicista gondolkodót és írót lássa Lovecraftban.
Ha hihetünk Todd Spaulding a Lovecraft Annual című folyóirat 2015-ös számában megjelent tanulmányának, az 1950-es években a francia közönség először az ún. „álomciklusba” tartozó írások révén ismerkedhetett meg Lovecrafttal, vagyis azokkal az 1919-1926 között keletkezett szövegekkel, amelyek egy álmodáson keresztül elérhető, varázslatos világban játszódnak, és a mélyben lappangó rettegés mellett olykor némi költői világfájdalmat is közvetítenek. Ezzel együtt az első kép, amit a francia Lovecraft-recepció egyes prominens résztvevői megformáltak az íróról, a „misztikus titkok tudója” volt: ezek a körök tényleg úgy képzelték, hogy Lovecraft a művein keresztül valamiféle tudat alatti vagy az érzékelésen túli, rejtélyes igazságot fogalmaz meg, amihez csak a beavatottak férhetnek hozzá. Ennek az irányzatnak prominens figurája volt az a Jacques Bergier, akire Houellebecq is gyakran utal a könyvében, és aki saját – semmilyen bizonyítékkal nem igazolt – állítása szerint közvetlenül Lovecrafttal való levélváltásából tudja, hogy az Erich Zann muzsikája című novella kifejezetten Párizsban játszódik, egy Poe-val kapcsolatos álom hatására.
Ehhez az irányzathoz képest valamivel később nyert teret a franciáknál az a modernebb elképzelés, hogy Lovecraft egy teljesen evilági fickó volt, akinek fikciója metaforikusan fogalmaz meg valami roppant nyomasztót a világról és az emberiség benne elfoglalt helyéről. Houellebecq ezt a felfogást követte, ennek szellemében írta meg művét, és az egyik legnagyobb hatású elemzést tette le az asztalra francia nyelvterületen (még akkor is, ha e hatásban saját írói nagysága is szerepet játszott).
Houellebecq elemzésének fő tézisét már maga a cím is velősen és lényegre törően összefoglalja: Lovecraft mélyen pesszimista, életellenes filozófiát vallott, tagadta az életörömöt, a világi, anyagias értékeket elutasította, és lényegében szembehelyezkedett mindazzal, amit az emberek többsége megvalósítandó értéknek, elérendő célnak tekint az életben. Ez témaválasztásában és stílusában egyformán megfigyelhető: a műveiben elvétve találkozunk hétköznapi helyzetekkel, problémákkal, a szövegkezelése pedig nem a mindennapok nyelvezetét követi. Ezt az életellenes álláspontot Lovecraft személyes tapasztalatai jelentős mértékben formálták. Lovecraft életútját kudarcok sorozata kísérte: gyerekkorától kezdve a deklasszálódás volt az alapvető társadalmi élménye, írásait többször elutasították a főszerkesztők, rövid életű házassága hamar zátonyra futott, tartós munkát sohasem talált, ráadásul az álláskeresés során „idegenekkel”, azaz nem angolszász származásúakkal kellett reménytelenül versengenie. Lovecraft mindig áldozati helyzetben tapasztalta meg az életet és akként is pozicionálta magát. Nem csoda, hogy egy ilyen hátterű figura az átlagnál fogékonyabb a negatív hangvételű, pesszimista gondolkodásra. A csoda abban keresendő, hogy ez az ember a kudarcait képes volt becsatornázni az írásaiba, és ennek révén holmi tizenkettő egy tucat vesztes helyett az irodalomtörténet összehasonlíthatatlanul egyéni hangú alkotójává vált, aki ráadásul a maga módján rendkívüli egyéniség volt.

Ez az összefoglaló amellett, hogy reményeim szerint híven tükrözi az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel lényegét, érzékelteti azt is, mi az alapvető probléma ezzel az írással. Ez pedig nem más, mint hogy
Houellebecq végső soron egyoldalú képet fest Lovecraftról.
Akarva-akaratlanul azt a benyomást kelti, hogy Lovecraft megkeseredett, frusztrált ember volt, akit elsősorban a sokoldalú kudarcai és az ebből eredő világszemlélete hajszoltak abba a sajátos irodalmi kifejezésmódba, amivel végül is nem kevesebbet tett, mint hogy kiérlelt formába fejlesztett egy irodalmi alzsánert, a kozmikus horrort. Ez a gondolat azonban legalább három sebből vérzik.
Egyrészt tényszerűen félrevezető: Lovecraft egyszerűen nem volt egy besavanyodott figura. Az nem vitás, hogy sokat nélkülözött, jómódú, polgári egzisztenciális hátterét megpecsételte apja, majd nagyapja halála, és élete nagy részében folyamatosan apadó családi örökségéből éldegélt két nagynénjével. Az is tény, hogy a „világias” értékekkel nem sokat törődött, ráadásul finoman szólva nem volt egy hullámhosszon kora társadalmával. Nyilvánvalóan nem sértődött volna meg, ha az élet valamilyen úton-módon megdobja őt némi madárlátta pénzzel, és érettebb korában fájlalta, hogy nem sikerült egy egyszerűbb, de stabil állásban elhelyezkednie, ami mellett marad elég energiája a kötetlen alkotómunkára. Mindez azonban csak annak bizonyítéka, hogy Lovecraft a személyisége legmélyéig különc volt, és nagyon másként látta a világot kortársai többségénél. Ugyanakkor emellett nagyon is tudta élvezni az életet – a maga módján. Olyannyira, hogy még az ismerten pocsékul alakult New York-i évek alatt is rendszeresen vendégeskedett ott élő barátainál, írótársainál. Eszmecsere a szellemi társakkal személyesen vagy – sőt, főleg – levelezés útján, séta, az építészet és az irodalom csodálata, szemlélődés – nagyjából ezek jelentették az élet élvezetét Lovecraft számára. Ettől még persze erkölcsi-világnézeti értelemben (is) mélyen szkeptikus volt és optimistának vagy „vidámnak” semmi esetre sem nevezhetjük, de az a fajta tartós keserűség, ami Houellebecq értelmezéséből kitűnik, távol állt tőle. Sőt, a Houellebecq által körvonalazott életellenesség a horror és weird irodalom világában sokkal közelebb áll Thomas Ligottihoz, akinek The Conspiracy against the Human Race című filozofikus írásánál kevés lehangolóbbat olvastam – de még Ligotti sem egy megkeseredett ember.
Másrészt az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel gondolatmenete azon a hibás előfeltevésen alapszik, hogy a világnézet szükségképpen a személyes tapasztalatok függvénye, ennélfogva akit többnyire pozitív élmények érnek, az jellemzően derűlátóbb, és fordítva, akinek életében a negatívumok kerülnek túlsúlyba, az általánosságban is borúlátóbban viszonyul a világhoz. Ez egy kézenfekvő feltevés, hiszen az embert jelentős mértékben formálja a környezete, és okkal, könnyen gondolhatjuk, hogy akit megviselt az élet, az negatívabban viszonyul hozzá. Viszont nem szükségszerű, hogy így legyen, és Houellebecq nem támasztja alá, miért ez lenne a helyzet Lovecraft esetében. Ráadásul ebben a fajta gondolkodásban ott rejlik bizonyos fokú leereszkedés is, hiszen burkoltan megtagadja az autonómiát a kérdéses személytől, és azt feltételezi, hogy az illető eleve alkalmatlan az önálló gondolkodásra, helyzete tudatos, távolságtartó értékelésére. Szinte biztos, hogy Houellebecq semmilyen módon nem kívánta alábecsülni Lovecraftot és az ő elemzőképességét, okfejtésének logikája mégis ebbe az irányba tereli az olvasót.
Mindenesetre nincs semmi meglepő abban, hogy Houellebecq ilyen következtetésekre jutott. A kötet végén olvashatunk egy rövid bibliográfiát, amelyeket a szerző a „szimpátiája” alapján rendezett. Ezek között három szekunder forrás szerepel: egy Le Necronomicon című, nem meghatározott tárgyú, de vélhetőleg Lovecraft „okkult” oldalát kidomborító gyűjteményes kötet; egy levélválogatás 1926-tal bezárólag; továbbá L. Sprague de Camp H. P. Lovecraft: A Biography című, eredetileg 1975-ben, francia fordításban 1988-ban kiadott életrajzi kötete, amelyhez az H. P. Lovecraft, le roman d’une vie címfordítás került (én csak az H. P. Lovecraft, le roman de sa vie címmel találkoztam). A címben említett „szimpátia” azt engedi sejteni, hogy a kiemelt munkákra a szerző jelentős mértékben támaszkodott. Ha így történt, akkor elmondható, hogy meglehetősen felszínes tényanyaggal dolgozott. Ezt nem elsősorban a szerzőnek kell felhánytorgatni, de mindenképpen érdemes foglalkozni vele – ezen a téren nagy segítségemre volt S. T. Joshi részletekbe menő kritikája a műről.
Ami a levelezést illeti, viszonylag ismert tény, hogy Lovecraft élete folyamán egészen felfoghatatlan mennyiségű – mintegy 100 kötetnyi – levelet írt, amelyek még mindig nem jelentek meg nyomtatásban maradéktalanul. Aki el akar mélyedni az író életében, az óhatatlanul válogatásokra kell, hogy szorítkozzon – e téren általában az Arkham House ötkötetes kiadása számít mérvadónak, de fokozatosan jelennek meg a levelezőpartnerek szerint szortírozott kiadványok is. Egy 1926-tal záródó válogatás semmiképpen sem alkalmas arra, hogy átfogó képet adjon Lovecraft gondolkodásáról, szellemi fejlődésének legfontosabb pontjairól. Különösen annak fényében problémás ez a helyzet, hogy 1926-ban Lovecraft éppen egy rendkívül zaklatott életszakaszt zárt le azzal, hogy hazaköltözött New Yorkból szülőhazájába, Providence-be. Ez a fordulat két roppant termékeny évet eredményezett az író életművében, olyannyira, hogy ekkor kezdődött el az az időszak, amikor megszülettek Lovecraft ún. „nagy szövegei”, amelyeket Houellebecq is serényen idéz, ám „megfejtésükhöz” éppen az a történeti háttér hiányzik, amit a korabeli levelek kínálhatnának.
De Camp Lovecraft-életrajzával pedig egyszerűen „csak” annyi a „probléma” – de ez aztán végképp nem Houellebecq hibája –, hogy időközben, 1996-ban napvilágot látott – majd 2010-ben kétkötetesre hízott – S. T. Joshi részletesebb, alaposabb, szélesebb forrásanyagból táplálkozó, definitív biográfiája, ami újraértékelte és bírálta azt a Lovecraft-képet, amit de Camp könyve közvetített. Ennek fényében pedig rendelkezésünkre áll a viszonyítási pont ahhoz, hogy megfelelően értékeljük Houellebecq életrajzi elemeket is hangsúlyozó állításait.
A megfelelő források hiánya más téren is jól érzékelhető. Houellebecq azt helyesen érzékelte, hogy Lovecraft elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy új alapokra helyezte a rémtörténetet, és a természetfeletti helyett az általunk ismert világba helyezte szörnyalakjait – magyarán példának okáért Cthulhu nem valamiféle transzcendens régióból származik, „csak” számunkra ismeretlen fizikai törvényeknek engedelmeskedik. Ezt a meglátást Houellebecq a fentebb már említett Jacques Bergier-nek tulajdonítja. Valószínűleg teljesen fölösleges egy jelentős mértékben szerelmes levél hangvételű elemzésen számon kérni a tudományos precizitású hivatkozási gyakorlatot, de azért érdemes röviden utalni rá, hogy ezt az állítást legkésőbb Fritz Leiber remekül kifejtette több esszéjében.
Ezen a ponton, vagyis a mai szemmel idejétmúlt, hiányos források problémája kapcsán érkezünk el az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel harmadik „sebéhez”, egyúttal ahhoz a ponthoz, ami miatt ez az elemzés némi friss aktualitást kapott a 2010-es években. Ez az évtized turbulens időszak volt a Lovecraft-recepció számára, amihez képest a 2020-as évtized egészen nyugisnak tekinthető (most a világ állt a feje tetejére, de az más tészta). Akkoriban történt, hogy Lovecraft világnézetének ordas elemeire jobban felfigyelt a fantasztikum olvasóközönsége, ez pedig heves vitákat eredményezett annak kapcsán, hogyan foglalhat helyet az amerikai és világirodalom dicsőségcsarnokában olyasvalaki, aki szabályosan dührohamot kapott a kisebbségek látványától, és 1912-ben On the Creation of Niggers címmel írt verset – jelenlegi tudásunk és reményeink szerint csak – az asztalfióknak. A figyelem megnövekedése nem ok nélküli. Ekkoriban Lovecraft és a weird irodalom aktualitása egyre nyilvánvalóbbá vált, és ekkoriban kezdett témává válni, hogy a World Fantasy-díjat 1975-ös első átadásától kezdve reprezentáló Lovecraft-mellszobor sértő lehet a kisebbségi – elsősorban afroamerikai – díjazottak számára. Az erről szóló párbeszéd – ami végül a mellszobor 2015-ös leváltásához vezetett – során éles vita folyt arról, mennyire volt meghatározó Lovecraft világlátásában és fikciójában a rasszizmus. A progresszív nézetektől nem idegenkedő spekulatív irodalmi közeg megfejtései nagyjából az „elképesztően”, a „rohadtul” és a „maximálisan” alternatívák által képzett koordinátarendszeren helyezkedtek el. E tendenciával szemben S. T. Joshi, Lovecraft megkerülhetetlen tudora és életrajzírója elkeseredett, reménytelen és olykor saját magára nézve is méltatlan harcot folytatott Lovecraft reputációjának védelméért. (A témáról annak idején én is írtam egy többé-kevésbé ma is vállalható blogposztot.)Tegyük hozzá az utókor bölcsességével: Lovecraft időtállóságának bizonysága, hogy sohasem sikerült őt „eltörölni” – bár ezt talán kevés kivétellel nem is akarta igazán senki.
China Miéville, a kortárs sci-fi és weird irodalom utcaiharcos-keménységű állócsillaga úgy foglalt állást a témában, hogy szerinte a rasszizmus egyenesen az első számú inspirációforrást jelentette Lovecraft kozmikus horrorja számára. Miéville nem saját kútfőből merítette ezt a gondolatot – bár bizonyára magától is képes ehhez hasonló következtetésekre –; az inspirációt Michel Houellebecq H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel című elemzése szolgáltatta, melynek fontos és ellentmondásos állítása az, hogy Lovecraftot a rasszizmus hozta „költői transzba”, vagyis irodalmi ihletettségének legfőbb forrása az író nem fehér emberek iránt érzett olthatatlan ellenszenve.
Houellebecq elemzése kapcsán annyit érdemes megjegyezni, hogy a szóban forgó állítása nem merül ki ennyiben. Az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel valóban tartalmazza azt a gondolatot, hogy Lovecraft ihlete a rasszizmusból táplálkozott. Ezt azonban a szerző kiegészíti azzal, hogy a feketék az életszeretetet szimbólumaiként jelennek meg: a könyv megfogalmazása szerint „táncolnak az utcán, lüktető ritmusú zenéket hallgatnak”. Vagyis olyasmit képviselnek, ami önmagában véve függetleníthető a faji hovatartozástól: olyan szemléletet, életérzést, ami minden vonásában homlokegyenest ellentétes a Houellebecq által felvázolt Lovecraft-képpel, ráadásul Houellebecqtől függetlenül is tény, hogy Lovecraft visszafogott, illemtudó, érzelmeit ritkán kimutató ember volt. Ez a gondolat kicsit más megvilágításba helyezi az ominózus meglátást Lovecraft rasszizmusáról, mint amit a 2010-es évek felfűtött vitái során kapott.
Mindenesetre tény, hogy Houellebecq megkülönböztetett figyelmet szentel Lovecraft rasszizmusának, melynek jelei vitathatatlanul felfedezhetők az életműben is. Túlhangsúlyozása azonban ugyanúgy félrevezető, mint amikor Lovecraft személyes sértettsége került középpontba.
Lovecraft inspirációjának gyökerét a rasszizmusban azonosítani kifejezetten reduktív eljárás.
Az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel jóformán szóra sem méltatja azt a sokrétű szellemi forrásvidéket, ami Lovecraft gondolatvilágában és fikciós munkásságában sajátos egyveleggé állt össze. Mindenekelőtt az író széles körű tudományos érdeklődését érdemes itt megemlíteni – ami Az őrület hegyeiben csúcsosodott ki –, ezen belül különösen a csillagászat iránti rajongását, továbbá ott van a lényegében már gyerekkorában meggyőződéssé szilárdult ateizmusa, a XVIII. századi angol költészet iránti szeretete, az amerikai építészeti múlt iránti hódolata, a konzervativizmustól a sajátos szocialisztikus társadalmi ideálig ívelő politikafelfogása – megannyi intellektuális táptalaj, aminek nyoma sincs Houellebecq helyzetértékelésében, holott legalább annyira tetten érhetők Lovecraft szövegeiben, mint az olyannyira emlegetett fajgyűlölet. És miközben egyértelműnek tűnik, hogy Houellebecq a rasszizmus szerepét is sajátosan értelmezi Lovecraft életművében, reduktív szemlélete a 2010-es években is visszaköszönt.
Mindeddig elég hosszan időztünk az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel hiányosságaival. Teljes joggal tehető fel a kérdés: ezek után mégis miért éri meg elolvasni a könyvet? A válasz egyszerű:
Houellebecq rajongása a könyv első mondatával átragad az olvasóra, és nem ereszti az utolsó írásjelig.
Összességében a kötet a csodálat hangnemében íródott. Houellebecq szinte úgy áradozik, mint a rajongó kamasz, aki fékezhetetlenül zúdítja vadonatúj felfedezését gyanútlan áldozataira. Állításait legjobb tudása szerint alátámasztja, azok koherensek, logikusnak tűnnek, és kifejezetten izgalmas benyomást adnak Lovecraftról és műveiről. Egyszerűen izgalmas olvasni arról a Lovecraft-karakterről, aki fejezetről fejezetre kibontakozik a szemünk előtt, és legalább ennyire izgalmasak azok a meglátások, amiket Houellebecq kihoz Lovecraft szövegeiből. A szerző hatásos költői képekkel nyomatékosítja mondanivalóját. Franciául ugyan nem tudok, de angolul egyszer már olvastam a könyvet évekkel korábban, akkor is kifejezetten magával ragadott; majd most a Tótfalusi Ágnes munkáját dicsérő magyar fordítást is nagy lelkesedéssel forgattam. Ez alapján okkal feltételezhető, hogy az alapanyag is hasonló stílusban íródott. Az így összeálló végeredmény egy különös, hibrid szöveg, ami egyszerre irodalomelemzés és regény: perspektívába helyezi Lovecraft életművének legfontosabb írásait és ehhez sajátos „főhőst” is konstruál.
Houellebecq szövege 1991-ben jelent meg, majd 2005-ben fordították angolra. Az angol kiadás kapott egy előszót Stephen Kingtől, amit Galamb Zoltán jóvoltából a magyar kiadványban is olvashatunk. Ebben King a tőle megszokott közvetlenséggel mesél egy soha el nem készült novellaötletéről, amelynek középpontjában Lovecraft párnája állt volna. Ez az előszó kellemes, de semmitmondó felvezetés Houellebecq írásához; amikor King éppen rátapintana valami fontosra az esszé kapcsán, rögvest vissza is hőköl attól, hogy alaposabb gondolatokat szenteljen a témának, így végső soron nem sokat tesz hozzá a főszöveghez.
Verdikt
Michel Houellebecq „első regényét”, az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettelt már önmagában az érdekessé teszi, hogy szerzője éppen H. P. Lovecraftot találta meg főhősnek. A benne felvázolt Lovecraft történetileg nem hiteles, ami inkább tudható be az elérhető források hiányának, semmint a szerző szándékolt hamisításának. Persze Houellebecqnek nem kellett a szomszédba mennie ahhoz, hogy megalkossa a maga Lovecraft-képét, ebből kiindulva pedig Lovecraft érett szövegeinek egyedi értelmezését kínálja. Határozottan fenntartásokkal kezelendő írás, amihez nem árt, ha rendelkezünk naprakész háttértudással, de ha helyén kezeljük, kifejezetten érdekfeszítő, élvezetes írás.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.