Könyv

Lovecraft immár a magyar bölcsészetbe is betette a csápját – Poszthumanista olvasatok kritika

H. P. Lovecraft kitörölhetetlenül bemasírozott a popkultúrába. Filmfeldolgozások, videojátékok, társas- és szerepjátékok, valamint egy komplett irodalmi alzsáner alkalmazza és értelmezi újra jellegzetes motívumait. Emellett Lovecraft egy sajátos világszemléletet is képviselt a fontosabb írásaiban, ami felkeltette az irodalomtudomány és a filozófia érdeklődését. Ehhez a trendhez csatlakozott a Horváth Márk-Lovász Ádám-Nemes Z. Márió hármas, hogy Lovecraft jelentőségét a poszthumanista gondolatkör szemszögéből értékeljék.

Az H. P. Lovecraft Poszthumanista olvasatok az első magyar nyelvű könyv, ami átfogó igénnyel igyekszik elemezni Lovecraft irodalmi örökségét. Ezt ráadásul már a címből kitűnően egy tudatosan vállalt világnézeti talajon teszi. Elöljáróban fontos szót ejteni Lovecraft kulturális térhódításáról, ami aktualitást ad a kötetnek, valamint magáról a poszthumanista gondolatkörről, amelyben ez az írás fogant.

Na, de miféle Howard?

Howard Phillips Lovecraft (1890-1937) apja, majd nagyapja korai halála a személyes veszteség mellett anyagi-társadalmi lejtmenetének kezdetét is jelentette. Lovecraft felnőttkorában folyamatosan nélkülözni kényszerült, a munkaerőpiaci életre – nem túlzás – alkatilag képtelen volt. Végül elszegényedve, nélkülözve halt meg. És nem csak személyi és anyagi szempontból nélkülözött halálakor. Első számú közlési felülete egy ponyvamagazin, a híres-hírhedt Weird Tales volt. Ez a magazin a maga módján újszerű popkulturális kezdeményezés volt, ami jelentős mértékben hozzájárult a horror amerikai terjedéséhez. Zsánertörténeti szempontból megkerülhetetlen. Viszont nyilvánvaló, hogy aki ide írt, az nem éppen az irodalmi Parnasszus meghódítására törekedett. Lovecraft szövegeit a Weird Tales és a hasonszőrű magazinok könnyed kikapcsolódásra vágyó közönsége fogyasztotta. Hiánya legfeljebb számukra tűnt fel, a „magas irodalmi” közeg szemében nem létezett.

Ennek a hevenyészett felvezetésnek az a célja, hogy szemléltesse:

a lovecrafti életmű rendkívül mély helyzetből indult el a kollektív popkulturális emlékezet felé.

Eltekintve néhány korai méltatójától a baráti köréből, valamint egy-két ledorongoló kritikától, Lovecraft munkássága évtizedekig ismeretlen maradt. A ’70-es években lépett színre az az új írói nemzedék, amelyik Lovecraftra példaképként tekintett. Egyre-másra érkeztek a filmfeldolgozások és a lovecrafti hangulatvilágú filmek; a lovecrafti szörnyek pedig a szerepjátékokba is beköltöztek. Szintén a ’70-es években hozta létre a spekulatív fikció egy maroknyi kedvelője a World Fantasy-díjat, amelyet Lovecraft mellszobra testesített meg egészen 2015-ig, amikor azt az író bizonyos kétes meggyőződései okán bevonták.

Eric Cartman, alias Mosómedve találkozik Cthulhuval a South Park Mysterion visszatér (14. évad, 12. rész) című részében

Manapság Lovecraft neve meglehetősen kurrens a mainstream kultúrában. Rémalakjai olyan közismert műsorokba ugranak be egy-egy vendégszereplés erejéig, mint a South Park. Az író öröksége azonban a csápos felszín alatt is elevenen él. A horror legnagyobbjai tisztelegnek emléke előtt. Újabban kritikai adaptációja is elkezdődött. De ami a legfontosabb: üzenete minden korábbinál aktuálisabb.

Lovecraft nemcsak kiforrott alzsánerré fejlesztette a kozmikus horrort, hanem egy sajátos irodalmi – sőt, világnézeti – kiáltvánnyá is érlelte.

Mondanivalója szerint az ember jelentéktelen porszem a közömbös világegyetem hatalmassága mellett, és legjobb történeteinek fő csattanója az erre való dermesztő felismerés. Ma, amikor eleve bizonytalan, meghasonlott korban élünk, a valóság szövedéke a szemünk láttára feslik fel, és az emberközpontú, az embert kiemelt pozícióba állító világkép minden eddiginél komolyabb kihívásokkal néz szembe, Lovecraft aktualitása új szintre emelkedett.

Ez az a szempont, ami miatt a poszthumanizmus képviselői felfigyeltek Lovecraftra. 

A poszthumanizmus egy jellegzetesen XXI. századi filozófiai irányzat. Létrejöttének oka az, hogy napjainkban a világ az ember pozícióvesztésével, az ember fogalmi határai elmosódásával szembesült. Több fejlemény vezetett ehhez.

Az egyik, amit érdemes e téren megemlíteni, az emberi test mesterséges, gépi úton való fejlesztésének lehetősége akár a gyógyítás, akár a „normálist” meghaladó teljesítmény céljából. Másfelől az ember és a természet kapcsolata is újraértékelődik. A klímaváltozást tapasztalva az emberiség fel kell, hogy tegye magának azt a kérdést, képes-e hatékonyan kontroll alatt tartani a bolygó éghajlati és ökológiai folyamatait, mert az éghajlat és az élővilág nem olyan egyszerűen uralható dolgok, mint ahogy azt egyes optimistább időszakokban elképzeltük. Ez nem pusztán hatalmi kérdés: egyre élénkebb viták születnek arról, mihez van egyáltalán jogunk a nem emberi világgal szemben. Bármelyik nézőpontból indulunk ki: az ember hatalmi pozíciója a természet fölött ingataggá vált.

A poszthumanizmus ennek alapján azt állítja, el kell vetnünk annak gondolatát, hogy az ember valami minőségi többlettel bír a világ többi jelenségéhez képest.

Lovecraft a poszthumánba néz, a poszthumán pedig visszanéz belé

Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió a poszthumanista vonal ismert képviselői Magyarországon. Az előbbi kettő a filozófia felől érkezett, és rendszerint szerzőpárosként publikálják elemzéseiket. Nemes Z. Márió alapvetően költő és esztéta, de a filozófia sem áll távol tőle. Ez a szerzőhármas írta A poszthumanizmus változatai című könyvet, ami egy jó bevezetés az irányzat lényegébe és fő témáiba. A kortárs Lovecraft-recepcióban jelentős hangsúlyt kap a poszthumanista szemlélet, melynek alaptézise egybecseng azzal, hogy Lovecraft az ember kozmikus jelentéktelenségét igyekezett az irodalom eszköztárával érzékeltetni. A poszthumanizmus számára tehát Lovecraft egyfajta előképet jelent, akinek szövegei csírájukban magukban foglalják az irányzat alapvető megfontolásait. A szerzők kézenfekvő módon erre a belátásra csatlakoztak rá.

B-j: Horváth Márk, Lovász Ádám és Nemes Z. Márió

Az első benyomás, ami az olvasót éri, a Poszthumanista olvasatok kiterjedt tematikai spektruma.

A könyv felöleli a filozófiát, továbbá az irodalom- és a kultúratudományt is. A könyv hat érdemi fejezete foglalkozik Lovecraft és a filozófia, valamint közelebbről a poszthumanizmus kapcsolatával. Olvashatunk a mitológiai elem jelenlétéről az író munkásságában, csakúgy, mint a gótikus tradíció továbböröklődéséről. Megismerkedünk egy sajátos, újszerű fogalommal, a „sötét ökológiával”, ami a táj és a természet embertől való elidegenedését jelenti. Végül olvashatunk Lovecraftnak és a lovecrafti atmoszférának a modern vizuális médiumokban való jelenlétéről.

Az első fejezetben részletes elemzést kapunk Lovecraft személyes gondolkodásáról, annak fő összetevőiről, a műveiből tükröződő bölcseleti megfontolásokról. Ez elsősorban egyfajta összegzése mindannak, amit Lovecraftról mint gondolkodóról tudhatunk. Ez utóbbi kitétel fontos: bár a kötet szinte mindent is szeretne bemutatni az íróról, Lovecraft mint ember összességében elenyésző figyelmet kap. Ellenkezőleg.

Lovecraft kiforrott gondolkodóként jelenik meg előttünk, aki viszonylag koherens világnézetet fejtett ki elbeszéléseiben.

Szemben Lovecraft legelismertebb és legtermékenyebb kutatója, S. T. Joshi írásaival, a Poszthumanista olvasatokban kevéssé domborodik ki az a tény, hogy Lovecraft autodidakta volt, akinek műveltsége, olvasottsága szerteágazó, de hullámzó volt.

A kötet foglalkozik Lovecraft rasszizmusának kérdésével, ami különösen az utóbbi évtizedekben került a gondolatvilágával kapcsolatos érdeklődés homlokterébe. A kérdés az, mennyiben vezethető vissza a lovecrafti iszonyat az író idegen kultúráktól és etnikumoktól való irtózására. Szerencsére a Poszthumanista olvasatok nem esik bele abba a hibába, hogy leegyszerűsítő módon a rasszizmust jelöli meg Lovecraft első számú ihletforrásaként. Az írónak ez a meggyőződése természetesen nem hagyható figyelmen kívül, de sokkal összetettebb jellem és alkotó volt annál, semhogy egyetlen kiemelkedő tényezővel magyarázható legyen az a sajátos erejű horror, amit írásaiban megvalósított.

H. P. Lovecraft szobra Providence-ben. Gage Prentiss alkotása

A poszthumanizmus kérdésével fókuszáltabban foglalkozó második fejezet részben egy vázlatos áttekintő e gondolatkör fő irányvonalairól, részben pedig annak feltérképezése, hogy ezen irányvonalak előképei hol fedezhetők fel Lovecraft elbeszéléseiben. A könyv nem törekszik arra, hogy Lovecraft műveit a poszthumanizmus egyetlen felfogására szűkítse. Ehelyett az az állítása, hogy e felfogás minden értelmezése csírájában tetten érhető. Egyes történetek kritizálják az emberközpontúságot, mások egyenesen lebontják az ember koncepcióját, megint mások az emberi állapot hol borzasztó, hol perverz módon vonzó meghaladásait mutatják be – Lovecraft írásai között mindenre van példa. Ez a megközelítés éppen azért szerencsés, mert elkerüli azt, hogy egy XXI. századi gondolatot egy az egyben visszavetítsen egy évszázaddal régebbre, ugyanakkor alapot ad ahhoz, hogy ezek a szövegek új értelmet kapjanak korunkban.

A további fejezetek Lovecraft írásainak különböző kapcsolódási pontjait elemzik, de a poszthumanista gondolat mindet folyamatosan átszövi.

Lovecraft írásainak visszatérő sajátossága, hogy a csillagokból érkezett szörnyalakjairól kiderül, ők a valódi lények, amelyeket bizonyos mitológiák istenként ábrázoltak. A lovecrafti „szörnykészletre” gyakran használják a „Cthulhu-mítosz” kifejezést. Ez annyiból téves, hogy Lovecraft nem törekedett koherens mitológia kidolgozására, csak megszórta a szövegeit homályos utalásokkal. A könyv átveszi ezt a szóhasználatot, ami kevéssé szerencsés választás, bár annyiból érthető, hogy deklaráltan koherens kozmológia kidolgozásának szándékát tulajdonítja a lovecrafti „mítoszkörnek”. Ez utólagos belemagyarázás, de a könyv természetéből fakadóan egy óriási tömegű belemagyarázás.

Kedvet kaptál, hogy elolvasd?

Ha szeretnél minket támogatni, vásárold meg a könyvet ezen a linken keresztül

Megveszem

A Poszthumanista olvasatok talán legérdekesebb, legrendhagyóbb és egyértelműen legbölcsészebb fejezete az ökogótikáról szóló, ami teljes egészében a sötétség fogalmára lett felépítve. A fejezetben a sötétség a természet és a nem emberi világ idegenségének, majdhogynem emberellenességének jelképe. Így kapcsolódik Lovecraft az ökológiai válság és a természet uralhatatlanságával való szembesülés XXI. századi tapasztalatához: írásaiban a természet olyan, ismeretlen arcát mutatja, amit az ember okkal érezhet egyenesen ellenségesnek.

A Poszthumanista olvasatok rendkívül ismeretgazdag könyv, és talán ez is az egyik probléma vele: túlságosan bőséges.

Érződik a könyvön – amennyire egy tudományos jellegű szövegen ez érzékelhető –, hogy egyfajta bölcsészeti szerelmi vallomás Lovecraft fikciójához. A szerzők láthatóan minden szaktudományos anyagot feltúrtak, ami hozzáférhető a néhai íróval kapcsolatban. És nemcsak feltúrták, hanem fenntartások nélkül az olvasó nyakába is borították. Egyes elbeszélések születési körülményei túlzó, a lényeg kifejtéséhez nem szükséges részletességgel vannak bemutatva. Más történetek esetén pedig az a benyomása támad az olvasónak, hogy a szerzők az adott szöveggel foglalkozó minden korábbi tanulmányt bele akartak szuszakolni a saját gondolatmenetükbe. Ezért egymást érik a „Harman szerint így”, „Ralickas szerint úgy”, „Evans szerint amúgy” jellegű summázások. Természetesen egy tudományos jellegre igényt tartó írásban a nulladik elvárás a pontos forrásmegjelölés. Így viszont nehéz nyomon követni, miért is fontos az adott téma szempontjából éppen XY gondolatmenetét ismertetni. Tanulmányról tanulmányra, szerzőről szerzőre ugrálunk, közben viszont épp arra kell odafigyelnünk, hogy a fő gondolat ne merüljön el az információáradatban.

Egy a sok jól bejáratott, polipkaros Lovecraft-portréból. Forrás: JaZaDesign (DeviantArt)

Pedig nem feltétlenül rossz dolog ez a fajta tudományos előzményáttekintés. A humán tudományos szövegek egyik legbosszantóbb sajátossága az, amikor a szerző a terminológiát elintézi annyival, hogy „a tanulmányban az XY-i értelmében vett »fakalap« fogalmát használom”, és ezzel le van tudva a szóhasználat tisztázása. Ennek is megvan a maga indoka, hiszen az ilyen szövegek célközönségéről a szerző előfeltételezi, hogy tisztában van a szükséges előismeretekkel. Ez viszont le is szűkíti a lehetséges olvasók körét.

A Poszthumanista olvasatoknak mindenképpen a javára kell írni, hogy a felhasznált tanulmányok tartalmát igyekszik alaposan bemutatni az olvasónak.

De helyenként ez sem elegendő. Példának okáért a Iulia Kristeva-i értelemben vett „abjekt” fogalmát nem biztos, hogy ez a szerzőtrió magyarázza el az olvasónak, nem utolsósorban azért, mert maga Kristeva aktívan tett azért, hogy érthetetlen legyen. De a Kristeva-féle szélsőségesen elszállt terminológia és szóhasználattól eltekintve is sok nehéz kifejezés van a szövegben, ami előfeltételez némi bölcsészes tájékozottságot.

A Poszthumanista olvasatok egyfajta irodalomtudományos-filozófiai tudatfolyamként jellemezhető. Ezért úgy érdemes olvasni, hogy az ember félretesz minden várakozást, előfeltevést, és hagyja, hogy beáradjon az agyába az a roppant mennyiségű ismerettömeg, amit a kötet magában foglal. A módszertani vagy strukturális feszességet ugyanis aligha sorolhatjuk az erényei közé. Megint tartsuk észben: bölcsészettudományi szövegről van szó, tehát szükségképpen jellemzi egy bizonyos fokú képlékenység. A Poszthumanista olvasatok esetében viszont ez több, mint bizonyos fokú. A tartalomjegyzék persze kijelöli a kötet fő tematikai pontjait, de ahogy haladunk szakaszról szakaszra, fejezetről fejezetre, nehezen tudunk tartalmi különbséget tenni a különböző szerkezeti egységek között. A szerzők mondják a magukét, de nehéz a lényeget kihámozni.

Paradox módon aki már képben van a Lovecrafttal kapcsolatos szakirodalommal és a poszthumanizmus mibenlétével, könnyebben fogja tudni olvasni ezt a könyvet, mint aki kezdő lovecraftosként veszi kézbe.

Verdikt

A Poszthumanista olvasatok nemcsak az első átfogó, tudományos igényű elemzés H. P. Lovecraftról magyar nyelven, hanem kísérlet is a szerző aktualizálására egy kortárs filozófiai áramlat alkalmazásával. Szókészlete bővelkedik a bölcsészettudományi terminológiában, ezért a megfelelő háttérismerettel érdemes nekiállni. Hömpölygő, csapongó fogalmazásmódja miatt szükséges egyfajta hangulat is a befogadásához. A haladó lovecraftosok számára viszont élvezetes áttekintés a Lovecrafttal kapcsolatos tudásunkról, megspékelve a kortárs bölcselet egy meglehetősen extravagáns irányzatával.

8 /10 tudálékos raptor

H. P. Lovecraft – Poszthumanista olvasatok

Szerző: Horváth Márk, Lovász Ádám, Nemes Z. Márió
Műfaj: tudományos
Kiadás: Kijárat Kiadó, 2023
Oldalszám: 400

Gimiben nagyon szívesen olvastam volna fantasyt, de nem volt bátorságom a többiektől kölcsönkérni a könyveket, mert élősködésnek éreztem. Egy Stephen King-olvasói előéletet követően Lovecraft-kedvelőként keveredtem igazán az SFF-világba és találtam önmagamra. Azóta volt egy horror témájú könyves blogom Zothique címmel, fordítgattam ide-oda, olykor podcastekben rontottam a levegőt meg az átlag IQ-t, és a Magyar H. P. Lovecraft Társaság büszke tagja vagyok. Jobbára a horrort kedvelem, méghozzá olvasni, de szeretem a sci-fit is. Állandó életcélom koherensen lezárni a hosszú, kanyargós mondataimat. Szenvedélyes Blood- és lelkes Doom-játékos vagyok. A zenei ízlésem vállalhatatlanul rétegszerű, de én eleve az emberiség egy vállalhatatlan rétege vagyok.