Az Éjjeli vérfarkasnak annyira állnak jól a húscafatok, mint ő az MCU-nak: nagyon!

A Marvel Filmes Univerzum akkorára nőtte ki magát egymásba fonódó filmjeivel, sorozataival, animációival és egyéb tartalmaival, hogy képtelen nagyot hibázni. Lehet, hogy nem minden epizód ugyanakkora kritikai siker, de egyelőre megállíthatatlan a mozikban, és a Disney+-on is hódít. A sikerhez azonban nemcsak a stabil tartalomgyártás járul hozzá, hanem az is, hogy a franchise-t felügyelő Kevin Feige alatt rendezők diverz gárdája alkothatott különböző műfajú és stílusú műveket, gyakran okozva meglepetéseket a nézőknek. Az Éjjeli vérfarkas erre egy újabb példa: Michael Giacchino zeneszerző ezúttal rendezőként vezet be a Marvel szörnyeinek világába egy monokróm rémsztorin keresztül.

Ahogy a mozikban az Örökkévalók szőtte bele ezeket az „isteneket” a Marvel-mitológia szövetébe, úgy igyekszik a szörnyeket behozni ez a Halloweenra tökéletes különkiadás. Ennek alapja egyébként a ‘70-es években futó, azonos című képregény, ami egy horror szálat csempészett be ebbe a világba. Az alig egyórás alkotás középpontjában a Bloodstone család áll, akik évszázadok óta vadásznak szörnyekre. Ulysses Bloodstone, a klán feje azonban elhunyt, követői és családja pedig egy megemlékezéssel egybekötött hatalomátadásra gyűltek össze a rezidenciáján. Az egykori vezér a maga morbid módján mechanikusan mozgatott holttestén keresztül szólal meg előre rögzített üzenettel, miszerint aki megöl egy erre a célra elkapott szörnyet, az megszerezheti a család nevét adó „Vérkövét”, egy hatalommal bíró ereklyét. Versenybe száll hát Jack (Gael García Bernal), egy vándor, Ulyesses elidegenedett lánya, Elisa (Laura Donnelly), és egy csapat hírhedt vadász, akik halomra ölték az évek során a különböző monstumokat. A sztori azonban hamar csavar egyet a klasszikus felálláson,

Az 1930-as és 1940-es éveket idéző vizualitás tökéletesen illeszkedik ehhez a sztorihoz, ahol nem speciális effektek, hanem ruhák, maszkírozás és egyéb elemek keltik életre a lényeket – akár Lugosi Béla is beléphetett volna a szereplőgárdába. A farkasember, a régi King Kong vagy a Kopogószellem egyértelműen megihlették Giacchinót, aki azért saját stílusát is beleviszi a kubista díszletekkel és szögletes alakzatokkal megpakolt alkotásba. A zenéiről híres művész maga írta a film kiváló, horrorfilmes, de mégis melodikus muzsikáját, amihez pazarul igazodnak a hol humoros, hol brutális jelenetek. Végtagok szakadnak és vér fröccsen az akrobatikus összecsapásoknál, a morbid és torz elemek pedig ugyanannyira részei, mint a Marvelből megszokott hol életképes, hol kissé fárasztó humor.

A feszes játékidő nem nyújtja el az alkotást, így a klisék sem tudnak tobzódni, de cserébe karakterei sincsenek annyira kibontva, amennyire erre igény lenne. Lehetett volna tehát valamennyivel hosszabb, már csak azért is, hogy mélyebb betekintést kapjunk a figurák motivációiba. Kiemelném még Harriet Sansom Harrist, aki Verussát, Ulysses özvegyét és örökségének mátriárkáját játssza úgy, hogy egyértelmű: ezt a szerepet rá szabták. Megszállottsága és elkötelezettsége tökéletesen valósul meg, és kiválóan adja át új helyzetét: kedvese halála új lehetőségeket is teremt neki a hatalomszerzés útján. A hossztól függetlenül Bernal és Donnelly is kiválóan hozza a központi párost, egyszerre nyújtva elnagyolt, a műfajhoz illő alakítást és adva helyet a finomabb, nüanszoltabb játéknak is. Ez a kettősség egyébként kifejezetten jól áll az Éjjeli vérfarkasnak: minden visszautalás mellé jön egy modern megoldás, így nem csupán lenyomata a lassan százéves nagyoknak, hanem továbbgondolása is, mind a cselekmény, mind a megvalósítás szempontjából. Ezt csak erősíti Zoë White operatőri munkája, aki a fekete-fehér világba is „színt visz” a maga módján, remekül játszva az árnyakkal és a fénnyel, a negatív térrel és a perspektívával.

Az Éjjeli vérfarkas egy kapu a Marvelnél, ahol a szuperhősök mellé bekerülhetnek a szörnyetegek is, a maguk saját módján. Vagány, egyedi és szórakoztató, mind filmalkotási, mind történeti szempontból. Egy merész, de sikeres próbálkozás arra, hogy a Marvel megmutassa: nemcsak jelmezes pofonosztókat, de ilyet is tud. Így pedig csak bizakodni lehet, hogy készülő új projektjei, mint a Penge vagy folytatásai, mint egy következő Doctor Strange még inkább mernek mások lenni.