A Hellraiser jó lépés a franchise újításában. Kínjai kielégíthetik a horrorkedvelőket, de túl sok mást nem kínál.
A fájdalom és az élvezet időnként kéz a kézben járnak, és az élvezetekért élők egyre extrémebb módon próbálják stimulálni magukat. A két érzés összekapcsolása a társadalom nagy részének tabu, így a konszenzusos szadomazochizmus még mindig underground berkekbe szorul, távol az ítélkező publikumtól. Ezért is ütött akkorát a maga idejében Clive Barker filmje, a Hellraiser, amit saját kisregénye alapján készített az alkotó: előtérbe hozta ezt a kettősséget, és a függőség allegóriájaként egy a korábbiaktól igen eltérő, megosztó horrorfilmet kínált. 35 évvel és 9 folytatással később egy reboot formájában tér vissza a franchise a Hulura, ami felül nem múlja a klasszikust, de legalább próbál mást mutatni.
A film középpontjában egy rejtélyes, mechanikus kocka áll, amit évekkel ezelőtt egy hedonista, az okkult iránt érdeklődő milliomos, Roland Voight (Goran Višnjić) arra használt, hogy szadista módon feláldozzon valakit másvilági entitások számára. Ezt a kockát találja meg a fiatal, függőséggel küzdő Riley (Odessa A’zion), aki barátjával, Trevorral (Drew Starkey) könnyű pénzszerzés miatt tör be egy őrizetlen raktárba. A nő a sikert alkohollal zárja, de emiatt összeveszik bátyjával, aki kirúgja otthonról – a férfi ezt megbánja, de mire rátalál Riley-ra, ő bekábszerezve már elkezdte próbálgatni a démoni eszközt. Bátyja megszúrja magát a doboz egy kiálló, éles részével, amivel sorsa is eldől: eljönnek érte az élvezetet és a fájdalmat összemosó cenobitok, és kínok közt végeznek vele. A magához térő Riley kezdetben nem tudja, mi történt körülötte, ezért lakótársaival, valamint barátjával testvére után indul, miközben a másvilági lények érdeklődve várják, hogy ki lehet következő áldozatuk.
A rítusról és az Éjszaka a házbanról ismerhető David Bruckner szerencsére teljesen máshogy közelítette meg a Hellraiser-témát, rendezése pedig merőben eltérő az eredeti filmtől. Igyekezett nemcsak modern kontextust, de kortársabb esztétikát is kölcsönözni a teljes alkotásnak, ami sikerült is neki. Maga a narratíva továbbra is felfogható a függőség értelmezéseként, de a hős itt inkább meg akarja érteni helyzetét, és helyre akarja hozni az általa okozott gondokat, nem úgy, mint a klasszikusban. Emiatt a film üteme is más: a cenobitok később jelennek meg, de sokkal többet szerepelnek.
A veszély nem egy a háttérből figyelő gonosz, hanem egy aktívan tevékenykedő, folyton felbukkanó métely.
Sajnos a narratíva elég szegényes, a legtöbb karakter pedig szinte teljesen érdektelen. A horrorok új, tartalmasabb hullámához képest gyengék és kidolgozatlanok, és bár legtöbb cselekedetük logikus, mégis üresnek hatnak. Ahol pedig nem a ráció hajtja őket, akkor valami béna csetlés-botlás igyekszik továbbgördíteni az időben elnyújtott cselekményt, mint a tucatszámra gyártott régi, klisés horrorokban. Kivétel ez alól valamennyire a főhőst játszó Odessa A’zion, aki kiválóan közvetíti azt a zavarodottságot és káoszt, amit ez a helyzet kivált, miközben próbálja értelmezni a borzadályokat. A kábítószeres élete bőven mutatott neki rémületeket már, így ez inkább egy új dimenziója a mocsoknak – nem valami, ami teljesen friss élmény számára.
A Hellraiser azonban a vizualitás terén pazar, és egy elképesztően zsigeri, nyomasztó, vérben úszó alkotással van dolgunk. A mű keveset bíz a képzeletre, de ebben az esetben ezzel nincs is gond: a szexualitás a fizikai kínokkal társul, ebből pedig az utolsó (vér)cseppet is a szemünk előtt csavarják ki. Pont ezért nem mondanám, hogy csak egy újabb emberbőrlehuzásról van szó, mert a képi világ egy sokkal mélyebb történetet mesél el, köszönhetően Momirka Bailović jelmeztervező munkájának, valamint Josh és Sierra Russel párosának, akik a speciális makeup effektusokért felelősek. Ezúttal nem a ’80-as évek latexes, bőrszerkós, rockeres-gótikus külsőjét viselik az égi teremtmények, hanem egy sokkal letisztultabb imidzset kaptak.
Érkezésük kimértebb, áramvonalasabb, és nehéz eldönteni, hogy melyik szétfeszített, kipeckelt, tűkkel megtűzdelt és fémkapcsokkal áthasított bőrük, és melyik a ruhájuk – már ha van rajtuk olyan.
Élve megnyúzott emberek üres tekintetekkel, kéjes, nyomasztó hanglejtéssel és szadista ambíciókkal, élükön a „Pappal”, akit a transznemű Jamie Clayton bámulatosan hoz a filmben. A legjobb, hogy nem Doug Bradley klasszikus „Pinhead/Szögfej” alakítását formálja át a színész, hanem egy új értelmezését kínálja. A modern korhoz igazított, androgün és már-már androidszerű „adaptációt”, ami szintén illeszkedik ehhez a letisztultabb stílushoz. Maradt a teleszegecselt kopasz fej, de a körítés azért más. A 21. században még a mocsok is áramvonalas, még a kínzás is precíz, és már az ösztönt is a kimértség váltja. Újfajta jutalmakat kínálnak, de a maguk torz módján. Pinhead ezúttal többet is szerepel a történetben, és aktív jelenléte hozzáad az élményhez. Pont ezért kár, hogy a többi karaktert csak fizikailag „bontják ki” a filmben, tartalmilag és személyiségileg nemigen.
Az új Hellraiser valahogy úgy is fáj, meg nem is, hogy jó is, meg nem is. Egyszerre szól egy szélesebb rétegnek, de mégis valahogy rétegfilm. Próbál több lenni a kínzáspornónál, de kicsit mégis csak az marad. Igyekszik modernizálni alapanyagát, de történetvezetése ódivatú is több szempontból. Természetesen azoknak szól, akik nyitottak az ilyesmire, a véres horrorok imádóit pedig busásan megjutalmazza. Mögöttes tartalma viszont nincs annyira kibontva, hogy igazán maradandó legyen. Mindenesetre jó, hogy elkészült, és jó lépcső ahhoz, hogy újból „pokolkeltő” legyen ez a franchise.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
