Az Öngyilkos Osztag az az explicit vulgaritás, ami már nagyon hiányzott a mozikból

David Ayer rendezői felügyeletével bemutatott Öngyilkos osztag (2016) az évtized legnagyobb kritikai bukásának bizonyult, ami a DC-től csak érkezhetett. A félrevezető marketingkampány és a történet inkoherens, videóklipszerűen összevágott narrációja miatt a közönség és a kritika is földbe döngölte. Mégis az egyik legtöbbet kaszáló DC-film lett, ami szerves részét képezte az eleinte Marvel mintára épülő filmuniverzumnak. Mindezek ellenére volt egy-két igazán értékelhető eleme is, például Margot Robbie bolond bohóca, Harley Quinn aki egyik alappillérévé vált a DCEU-nak, illetve az ötlet, hogy egy csapat elmebeteg mentse meg a világot. Nem csoda, hogy a stúdió szerette volna tiszta lappal (újra) útjára indítani őket, ehhez pedig kézenfekvő megoldásnak tűnt James Gunn felkérése, aki a konkurens stúdiónál már összehozott két, hasonló kaliberű és alapötletű filmet. A rendező kapóra jött, mert a Disneytől kirúgták megkérdőjelezhető régi tweetjei miatt, azóta pedig vissza is vették, hogy trilógiává bővítse A galaxis örzőit.  Talán attól tartva, hogy a rajongók valóban felkoncolják a WB fejeseit, ha ezúttal is darabjaira vágatják a kész filmet, de megadták Gunnak a totális kreatív kontrollt. Ennél jobb pedig nem történhetett volna ezzel a címmel.

Öngyilkos osztag – Mire jók a rosszfiúk?

Annak ellenére, hogy a fősodorba tartozó filmek történetvonala zárójelbe került, és a karakterek inkább katalizátorként szolgálnak, a bevált hozzávalókat nem hagyták ki az új receptből sem. Az új Az Öngyilkos Osztag tehát se nem reboot, sem pedig folytatás, hanem önálló darab ismert és ismeretlen szereplőkkel. Szerencsére Gunnak nem kellett ügyelnie arra, hogy a nagy egészbe illessze vízióját, felesleges easter eggekkel teletűzdelve és fan service hősökkel megpakolva. A jelentéktelen körök helyett foglalkozhatott a történettel, ami meglepő módon, egyszerűsége ellenére kompakt és összeszedett.

Az osztag küldetése egyszerű, de nagyszerűen kivitelezett. El kell jutniuk A-ból B-be: a fő küldetésük, hogy bejussanak a Jotunheimbe. Az egykor volt náci erődítmény a latin-amerikai Corto Maltese szigetének féltve őrzött titka. A sziget irányítását átvette a helyi kartell-párt, akik diktatórikus rendszert építettek ki. Ahhoz, hogy a csapat bejusson a Jotunheimbe megannyi mellékküldetést kell teljesíteniük, amelyek nem csak nehezek, de saját önismeretüket is megkérdőjelezik.

Az összeszedettség még nem érződik a cselekmény alapozásául szolgáló nyitójelenetsorban, ami egyértelművé teszi, hogy itt még Deadpool sem rúgna labdába. Már az első percektől kezdődően úgy hullanak a karakterek, mint a legyek, különböző agyament és véres halálnemekben. Az elvetemült atmoszféra azonnal beszippantja a nézőt.

Már a logó alatt felcsendülő Johnny Cash dal megalapozza a szórakozást, ami után csak kapkodjuk a fejünket a repkedő testrészek után.

Remekül áll az osztagnak az R-kategóriás besorolás (itthon 18-as karika), büntetlenül gyilkolhatnak, explicit onthatnak vért, káromkodhatnak és poénkodhatnak megállás nélkül.

Amikor viszont öncélúnak, súlytalannak tűnne ez a valóban agyrepesztő tálalás, Gunn éppen időben elkezdi a cselekmény részletes felépítését. Az igazi, bevetésre szánt osztag tagjainak bemutatása nem áll meg a kartotékszekrény átnyálazásával. A legtöbb karakter alapvetően másod- és harmadvonalbeli DC szupergonosz, sőt, inkább csak félnótások gyülekezete, akik közül van, aki kísérletnek köszönhetően kapta “szupererejét”, míg más egy ősi isten, metahumán leszármazottja vagy éppen a Batman-mítoszt gúnyoló igazságosztó. A bagázs valóban nyomorult, piti bűnözők, szociopaták, pszichopaták, gyilkosok és tolvajok, akiknek az életútjára a társadalmi helyzetük volt legnagyobb hatással. Teljesen inkompetensnek tűnnek egy szuperhős-feladat ellátására, de rájuk van szükség, mert feláldozható tagjai a társadalomnak. Persze ismét felüti fejét a kérdés, mégis miért kell egy maroknyi elmebeteg egy olyan küldetéshez, amit Az Igazság ligája szimpla péntek délutáni kikapcsolódás gyanánt lerendezne. Főleg, hogy a főgonosz(nak tűnő) az ő első képregényes ellenlábasuk. Szerencsére Gunn forgatókönyvében erre is van válasz, ami politikai fricskát is mutat az amerikai álomnak és a Superman-mítosznak. Mindezt erőltetett utalások nélkül, párbeszédekkel és karaktervíekkel alátámasztva.

A fő cselekményszál feldarabolása narrációs szempontból is rendkívül dinamikus és több karakterhez köthető. Harley Quinn, a közönségkedvenc bohóclány visszatér, de szimpatikus módon nem válik Margot Robbie hiúságának vásárává. Ő ezúttal nem mozgatórugója a cselekménynek, sem pedig központi figurája, hanem a káosz katalizátora. Sodródik az eseményekkel, döntéseket hoz, melyeknek következményei vannak, amik kihatnak a csapat tagjaira és a küldetésre is. Megannyi vonás került végre helyére az új interpretációval. Amellett, hogy Robbie hitelesebben kelti életre a szereplőt, mint eddig – köszönhetően a jól megírt forgatókönyvnek -, végre tisztázva van, mennyire volt toxikus és bántalmazó kapcsolata Jokerrel. Kettejük héja-násza volt az egyik legzavaróbb, romantizált eleme az előző filmeknek. Emellett Quinn végre valóban önálló individuum, saját gondolatokkal is meg tudja mutatni, mit keres a csapatban úgy, hogy igazából nincs szuperképessége.

A mellette feltűnő karakter, a Deathshootot váltó Bloodsport (Idris Elba) előtörténete analógiailag  szinte teljesen megfeleltethető a Will Smith által korábban játszott bűnözőnek. A csapat összerázódásának köszönhetően, amit a forgatókönyv rengeteg párbeszéddel old meg, ő maga is karakterfejlődésen megy át, hiteles vezetővé válik, mert megismeri az osztag tagjait, akikért felelősséget kezd érezni. Nincs szó pátoszos, alternatív család-modellről a kényes döntések idején, mégis kiválóan működik a kémia a figurák között. Miközben haladnak a cél felé, rengeteg idejük van beszélgetni. A párbeszédek pedig kiépítik a háttértörténetüket, a közöttük lévő ellentéteket vagy éppen mélyítik a közös nevezőket. Mire a végjátékhoz érünk valóban kialakulnak barátságok, az odáig vezető úton pedig szerethetővé válnak. Ott van például Patkányfogó 2 (Daniela Melchior, aki alakításával kitűnik a stábból), akiről, ilyen névvel senki nem gondolta volna, hogy meghatározó tagjává válik a gittegyletnek. De ott van Peacemaker (John Cena) is, aki patológiás eset, saját morállal, hisz bármilyen undorító bűntettet képes elkövetni a békéért. Az ő és Bloodsport közötti versengés szolgáltatja a legtöbb humorforrást, John Cena agyalágyult megformálásában pedig a szupergonosz Peacemaker szórakoztatóvá és érdekessé válik. Nem csoda, hogy Gunnt annyira megfogta, hogy önálló sorozatot is kap.

Az ütemesen adagolt humor és dráma egyvelege mellett Az Öngyilkos Osztag hihetetlenül szórakoztató is. Egyszerre van benne működőképes altesti humor  és helyzetkomikum, sőt, mi több, Gunn még sci-fi horrorelemeket is csempészett a zsánerkoktélba (a blockbusterek előtt horror-vígjátékokat rendezett, mint például a Slither). A remekbeszabott, látványos akciójelenetek pedig szemkápráztatóak, a praktikus és digitális trükkök mellett is. Ezúttal nem az űrben kalandozunk, ami megkövetelné a látványorgiát, hanem a Földön, kisebb léptékben, mégis grandiózusan. Igényesen, kreatívan és precízen kivitelezett minden jelenet, ahogyan a zenei összeállítás sem öncélú, és nem az albumeladásokat tartották szem előtt.

Az Öngyilkos Osztag olyan szórakozás, ami felhőtlenül kikapcsolja a nézőt. Emellett súlya is van, ezért kitűnik az utóbbi évek DC-filmjei közül. A cselekmény összeszedett, minden apró elem értelmet nyer és funkciót lát el. A karakterek izgalmasak, megalapozottak, interakcióik hitelesek és dinamikusak. James Gunn kiváló munkát végzett, összeverbuvált egy csapat másodhegedűst, akikből igazi szupergonoszt vagy antihőst faragott, szerethetővé és érdekfeszítővé tette őket. Az Öngyilkos Osztag az a felnőtteknek szóló, kőkemény, véres, explicit, vulgáris élmény, amire nagyon régóta szüksége volt a moziközönségnek.