Befejeződött a streaming fantasysorozatok csatájának HBO-s indulója, a Sárkányok háza első évada. Az ígéretes pilot után hátra hagyta az anyasorozat külsőségeit, hogy felépítse önmagát, a Targaryen-polgárháború sárkányfüstös előzményeit. Évadkritika.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
A Trónok harca előtt 200 évvel járunk Westeroson, I. Viserys király békésnek mondható uralkodásának idején. Felesége, Aemma, és fiúk halála után az uralkodó egyetlen gyermekét, Rhaenyrát nevezi ki örökösének, aki az első nő lehet, aki a Vastrónra ülhet. A dolgot ellenlábasai nem nézik jó szemmel, és Viserys emberségét, kompromisszumra törekvését kihasználva férkőznek a hatalom közelébe. Otto Hightower, a király segítője jól ismeri az uralkodó és a körülötte lévők gyenge pontjait, és ahol lehet, kihasználja azokat. Így éri el, hogy lánya, Alicent lesz a király második felesége, amely kikezdi a lány hercegnővel való barátságát is. Az egyre elmérgesedő viszonyt újabb hazugságok, botrányok és öröklési viták kísérik, melyek a lányok felnőtt korára se oldódnak meg. A gyűlölet pedig gyermekeik lelkét is megmérgezi.
A Trónok harca név megint szép lesz, méltó régi hírnevéhez – Sárkányok háza pilotkritika
HIRDETÉS
A Sárkányok házában rengeteg minden történik, tízrészes első évadában legalább 20 év eseményeit próbálja felvázolni. Ennek ellenére szűk térben, monodrámai léptékben építi konfliktusait, melyek az érzelmek és a racionalitás közötti választásról szólnak. A fentebb taglalt főbb szereplőkön keresztül meséli el a sorozat, hogy milyen rövid és hosszútávú következményei vannak az egyes oldalakon meghozott döntéseknek. Az időugrások miatt sokszor nem tud minden karakterív kibontakozni (ez főleg a mellékszereplőknél hiányzik), de a főbb csapások jól látszanak, főleg a hosszú építkezések során. Különböző témák köré épített epizódok segítik elmélyíteni vagy csak keretezni a szereplők aktuális életeseményét, fejlődésének aktuális lépcsőfokát. A sorozat eseménytelennek tűnhet, de a tróntermi vagy épp hálószobai beszélgetések építik fel a rengeteg mélységgel rendelkező figurákat, akik a későbbiekben jócskán formálják a cselekményt.
Ez pedig nem más, mint a Trónok harca alaptétele, ahol jól meg kell gondolnod, hogyan játszol, és egy-egy rossz cselekedet milyen következményekkel járhat.
Az 1. évadban ennek a klasszikus példája a király. I. Viserys inkább érzelmek felé való elhajlása, majd ennek korrigálása bár aktuálisan egyben tartja a birodalmat, döntései úgy megágyaztak a Sárkányok tánca névre keresztelt polgárháborúnak, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. De a jövőt ki láthatja előre. Pont ebben az összetettségben válik nagyon is érthetővé és átélhetővé a király drámája, aki igyekszik minden tettével a birodalom érdekeit szem előtt tartani, még akár lánya ballépéseit is elnézni.
Paddy Considine alakítása csak emelt az egészen, hol megtört, hol pedig a körülötte zajló események alatt préselődő uralkodóból mindig megcsillantotta az igazából senkinek sem ártani akaró királyt. A 8. részbeli trónörökösét védő jelenetért pedig nem kérdés, Emmy-díjat kell kapnia.
A nők háborúja a gyereknevelés
Viserys mellett a széria két tényleges főszereplője, Rhaenyra és Alicent felnövéstörténete hasonló utat jár be, miközben fájdalmas mesét mond arról is, hogy egy ízig-vérig patriarchális rendszerben meddig nyújtózhat egy nő, és ez mennyire boríthat fel egy barátnői kapcsolatot is. A hercegnő és a királyné életútja egymás tükörképei: a király lánya lázad a nők számára kijelölt sors ellen (sorra szülni a királyi utódokat), míg a felesége felismeri, mi a kötelessége, amellyel a birodalom egységéért tehet (sorra szülni a királyi utódokat).
Legnagyobb különbség köztük, hogy míg a hercegnő abban a kiváltságban van, hogy legalább tevőlegesen megtegye, amit akar, addig a másikukat saját pozíciója köti meg, ami miatt más eszközöket, paktumokat kell keresnie akarata eléréséhez.
A felnőtté, majd anyává érő lányok útja sokban közös, még ha más körülmények között is járják be. Amikor épp megtalálják hatalmukat, azonnal a westerosi rendszer falaiba is ütköznek: férfi szövetségek vagy kiszolgálások sora vezet a pozíció és gyermekvédő machinák megerősítéséhez.
Az ellentmondásos karaktereket mind a fiatalkori Rhaenyrát és Alicentet játszó Milly Alcock és Emily Carrey, mind pedig az őket félidőben váltó Emma D’Arcy és Olivia Cooke emlékezetesen alakította. Carrey a halkszavú engedelmes lányból fokozatosan vált azzá a királynévé, aki felismeri, pozíciója nem puszta fonalon rángatott báb-létet jelent – emlékezzünk csak az 5. részbeli belépőjére. Milly Alcock pedig egy képernyőn rég nem látott jelenléttel bíró tini hercegnő, aki szeretné élvezni az életet, próbára tenni képességeit és felfedezni szexualitását. Miközben nagyon is tudatában van pozíciója előnyeivel, és amikor egy-egy ballépését szeretné leplezni mint egy felelősséget kerülő tini, nem győz hivatkozni trónörökösi státuszára. Szomorú is látni, amikor az 5. részben esküvője előtt megérik arra, hogy elfogadja sorsát, a hasznos szövetségből kötött érdekházasságot.
Az évadközbeni színészcsere miatt sok rajongó izgult, hogy a felnőtt színészek képesek lesznek-e Carrey és Alcock nyomába érni – annak ellenére, hogy előbb castingolták az idősebbeket. Nem volt ok aggodalomra. Olivia Cooke mint a királyné tökélyre vitte a szigorú, bigott uralkodónő szerepét. Viszont játéka van annyira emberi és érzékeny is, hogy akármennyire is akarnánk, nem tudjuk megutálni Alicentet felnőttkori tetteiért.
Apróbb, szűk szövetségesei közötti gesztusaiban ott van a kislányi énje jószívűsége és megfelelési kényszere, amely nemcsak pusztán árnyalja őt, hanem a széria talán legtragikusabb karakterévé teszi.
Az Emma D’Arcy által játszott Rhaenyra tökéletes folytatása a megkomolyodott hercegnőnek. Valamennyit megőrzött fiatalkori elveiből (szabad szerelem, pozíciójának kihasználása), szerető anyává vált, ám az intrikák és a trónörökösi kötelesség elfárasztották. Viszont amikor a szükség úgy hozza, határozott királynőként lép elő, hogy aztán elkövesse legelső végzetes hibáit is. Az már a 2. évad kérdése, hová tart innen az uralkodónő fejlődése, de a finálé záró képére gondolva, az ellenségeknek nem lesz köszönete benne.
Azok a fránya időugrások
Színészváltások ellenére is átfogó, érthető karakterdrámákra épül a Sárkányok háza, de sokszor mégis az az érzésünk, mintha részeket hagytunk volna ki. A könyves alapanyagot tekintve – a Tűz és vér kvázi westerosi törikönyv 0 dramatizálással – érthető minden a cselekményt siettető manőver, de így is számos kapcsolati rendszer vagy árnyalás maradt el.
A hiány leginkább az évad felénél ütközött ki, ahol Rhaenyra és Alicent felnőttéveibe kapunk betekintést. Pontosabban kész tények elé állították a nézőt, és egy tíz évnyi fejlődés végeredményét látjuk.
Nem tudjuk meg, mely párok miért alakultak úgy, ahogy, és köztük milyen a viszony, egy-egy villanást vagy elejtett szót leszámítva. Hasonló hiányosságok és elsietések jellemzik a későbbi epizódokat is – mint például Viserys idős napjai, és a családjának akkori viszonyai, vagy a zöldek és feketék (a királyné és a hercegnő pártiak) külön-külön epizódját. Nem jut elég idő két-három karakter közti kapcsolat elmélyítésére, korábbi konfliktusok látszólag az idő múlásával gondtalanul elévültek, míg mások kiirthatatlanul megmaradtak. Egy karakterdrámának szánt széria esetén hiányzó átkötő vagy mélyítő faktorok ezek.
Verdikt
A Sárkányok háza első évada hibái ellenére is bőven teljesítette küldetését: visszahozta a reményt a Trónok harca franchise-ba.
Mindezt úgy, hogy fokozatosan tért le az anyasorozat által kikövezett útról, hogy megtalálja saját erősségeit karakterdrámáiban és limitált helyszínei közt egy viszonylag vékonyka alapanyagból (a sorozat jelen eseményeit csupán néhány fejezet írja le a Tűz és Vérben). Különösebb nagyvolumenű csaták és sárkányharcok nélkül tudott végig feszült és érdekes maradni, hogy így készítse elő a terepet valami sokkal veszedelmesebbnek. Nem jöhet elég hamar a Sárkányok háza 2. évada.
