A Lámpások egy újabb világítótorony a sorozatok tengerén

Az öröklés-környezet vita régóta foglalkoztatja mind a tudományos, mind a nem tudományos világot, és mélyen áthatja társadalmunkat. A fő kérdés, hogy a gének vagy a környezet, amiben nevelkedünk alakítják jobban a jellemünket? A tudomány jelenlegi konszenzusa az, hogy a kettő egyvelege, de ez természetesen nem elég ahhoz, hogy elfojtsa például a pozitív és negatív előítéleteket, legyen szó hátrányos helyzetű egyénekről vagy sikeres dinasztiák sarjairól. Egyértelmű, hogy a genetika jelentős hatással van a főbb személyiségi jegyeinkre, de a felnőttéválással együtt a családi, iskolai, munkahelyi és tágabb társadalmi ráhatások azok, amik igazán alakítják viszonyunkat a világgal, ahogy azt is, hogy az miként ítél meg minket. Erre talán az egyik legegyszerűbb példa a rasszizmus, ami koronként, helyszínenként és kultúránként is változik, ráadásul csoportonként belül is igen képlékeny. Az amerikai neonácik például állandóan alakítgatták definíciójukat a „fehérségről”, kezdetben kirekesztve például az olaszokat vagy görögöket, hogy aztán, létszámnövekedésben bízva kiterjesszék rájuk is. Szintén az öröklés-környezet vita egyik izgalmas, vizsgálandó példája Polgár Judit magyar sakklegenda, akinek az apja, Polgár László elhatározta, hogy zsenit teremt. Abba most nem mennék bele, hogy miként definiáljuk a zsenit, de a lényeg, hogy Judit és testvérei valóban kimagasló sakkozók lettek, akik aztán sikeresen hozzájárultak ahhoz is, hogy a nők jobban érvényesülhessenek a sportban. Polgár László arról is beszélt, hogy örökbe akart fogadni „két néger kislányt, hogy ugyanezen elvek alapján velük is kimagasló eredményt” tudjon elérni, ami ennek a társadalmi kísérletnek lett volna a következő lépése – ami végül nem valósult meg.

Amikor Abin Sur, a Földet is magába foglaló 2814-es szektor Zöld Lámpása lezuhan a bolygónkra, haldokolva keresi meg gyorsan utódját. A Zöld Lámpások szervezetét az Univerzum Védelmezői hozták létre azzal a céllal, hogy emberfeletti képességeikkel békefenntartóként szolgáljanak. Ugyan a Föld egy kis porszem csupán a kozmosz végtelenségében, a körülmények miatt úgy alakult, hogy egy ember kapta meg ezt a szerepet. A kiválasztás folyamata igen egyszerű: a Gyűrű megkérdezi kiválasztottját, hogy fél-e. Ha a válasz nem – és őszinte –, meg is van az utód. Az idegen Abin Sur így választotta ki Hal Jordant (Kyle Chandler), aki aztán évtizedeken keresztül töltötte be ezt a szerepet. Jordan pilóta volt, akinek tesztpilóta apja egy kísérleti gép szemrevételezésekor hunyt el. Ahogy ő maga is kitér rá, egy gyerek számára nincs nagyobb félelem, mint elveszíteni valamelyik szülőjét: ha ez megtörtént, maga a félelem is eltűnik. A Galaxis Védelmezői és a Gyűrű persze nincsenek tisztában a földi dolgokkal, helyi politikai történésekkel, történelmi traumákkal és eltérő társadalmi viszonyokkal. Nem meglepő tehát, hogy amikor Jordan előtt az Egyesült Államokban a szobáját fénybe borítva egy fekete férfit kérdezett meg az éjszaka közepén a Gyűrű, az az ember félt. A férfi id. John Stewart (J. Alphone Nicholson) volt, aki feleségével, Bernadette-tel (Jasmine Cephas Jones) úgy döntenek, hogy fiúkat, ifj. John Stewartot (Aaron Pierre) úgy nevelik, hogy ne ismerje a félelmet, és hogy egy nap

A Lámpások pedig ott veszi fel a fonalat, amikor Stewart már Jordan tanoncaként vesz részt egy kiképzésen. Egy nap a nebraskai Rushville-ben egy lövöldözés miatt többen meghalnak a helyi focipályán, Jordan pedig meg van győződve arról, hogy idegenek – mármint űrlények – állnak az incidens mögött. Stewarttal – akit gyakorlatilag végig le akar rázni – próbálja felgöngyölíteni az ügyet a helyi seriffel, Kerry Kane-nel (Kelly Macdonald), aki egyfajta alappiléreként szolgál a helyi közösségnek. Nem kis részben azért, mert apósa egy gazdag helyi rancher, Will Macon (Garret Dillahunt), aki egy kisebb milíciát tart fenn egy potenciális idegeninvázió esetére. Az nyomozás során azonban jóval sötétebb titkokra bukkannak, ami jelentősen átalakítja értékrendjeiket, miközben egymás múltjáról is többet tudnak meg. 

A sorozat a legegyszerűbben egyfajta „szuperhősös True Detective”-ként jellemezhető, ami egyébként a készítők célja is volt. A sivatagos helyszín, a kisvárosi, sötét titkok, a háttérben áskálódó, az eseményeket manipuláló egyének és szervezetek, valamint a már-már rögeszmés nyomozók mind egy elképesztően izgalmas, érdekes és árnyalt sztorit eredményeznek. Ennek az egésznek a fókuszában pedig Jordan és Stewart kapcsolata áll. Az idős, a zsigereiben bízó veterán nehezen viseli a nyomában kullógó, a pozícióra éhes, fegyelmezett és célorientált fiatalt. Persze a dinamika még ennél is árnyaltabb: Jordannek gyakorlatilag az ölébe esett a lehetőség, amit aztán játszi könnyedséggel, a következményekkel nem törődve él meg. Steward egész életében erre készült, gyerekkora óta minden erre a célra lett beáldozva, és talán sosem funkcionálhatott átlagos emberként, amikor ekkora elvárások nehezedtek rá. Stewarttól elvárt, hogy ő legyen a következő: ezzel bizonyíthat családjának, sőt, talán az amerikai feketéknek is. Stewart sikere úgy funkcionálhat, mint megannyi politikus, sportoló, tudós, kutató és művész előtte a máig mélyen rasszista Amerikai Egyesült Államokban:

Mindez pedig nemcsak, hogy fantasztikusan van megírva, de csodálatosan elevenedik meg, köszönhetően Kyle Chandler és Aaron Pierre fantasztikus színészi játékának. Chandler kócos hajával, kicsit columbósan idegesítő jellemével, rögeszméivel és kitartásával egyszerre testesíti meg a tapasztalt hőst és az arrogáns, privilegizált f*szt, aki bármit megtehet. És meg is tesz bármit, elvégre mögötte az univerzum egyik legbefolyásosabb szervezete, ujján pedig egy csodagyűrű, ami képes bárminek fizikai formát ölteni, amit csak el tud képzelni. Varázsolhat sörnyitót, ha épp nincs kéznél, vagy pajzsot, ha golyózápor érné. Szupersebességgel tud repülni, és csak a lámpásra van szüksége, hogy időnként feltöltse a gyűrűt. Pierre pedig tökéletes, mint a végtelenül fegyelmezett, szabálykövető, merev Stewart, aki kitűzött céljai és bőrszíne miatt sem teheti meg azt, hogy hibázik. Ezzel együtt természetesen rohadtul idegesíti a szituáció, és úgy érzi, hogy ő megdolgozott a gyűrűért, miközben Jordan látszólag csicskáztatja. A színészek közötti kémia príma, és a rengeteg csipkelődés, nyílt vagy bújtatott odaszúrás között folyamatosan épül egyfajta közös tisztelet is. Ahogy pedig halad a sorozat, nemcsak a néző számára válnak árnyaltabbá a karakterek, hanem egymásnak is, ami még nüanszoltabbá teszi az egészet. Egyszerűen öröm nézni a játékukat: a páros tökéletes választás volt, és ennek köszönhetően minden vicces, feszült vagy épp megható jelenet be tud találni. Ehhez adódik hozzá még Kelly Macdonald seriffje, aki elképesztően rátermett és karakán, príma humorérzékkel. A karakter funkcionálisan is rengeteget ad a szériához, mind a cselekményben, mind a férfiak kordában tartásában, mind a néző informálásában a helyi állapotokról, MacDonald pedig szintén remek választás volt, ugyanis alakításával mélységet ad Kerrynek, amire tudnak építeni a többiek is. Egyébként ez igaz a kisebb és mellékszerepekre is: mindenki szervesen hozzáad a Lámpások szövetéhez és világához. 

 Ebben persze nagy szerepe van az íróknak és alkotóknak is, akik nüanszolt módon tudtak komoly társadalmi témákat és a krimis elemeket úgy összehozni, hogy ez mind tökéletesen illeszkedjen a képregények ihlette világba. Ez egyébként szerintem az egyik legnagyobb erőssége a sorozatnak: az űrlények, a szuperképességek és az emberfeletti elemek mind tényszerűen vannak kezelve, senki sem akad fenn rajtuk. Szimplán a szereplők eszköztárának részeit képezik, és részei a kirakósnak, ami alapján összerakják a narratívát. Mindezt azonban úgy sikerül elmagyaráznia a szériának, hogy ne legyen szájbarágós. Ráadásul abba a hibába sem esik, hogy egy-egy fordulat csodamegoldásként szolgálna. Minden logikus a belső logika szerint, valamint érthető és kikövetkeztethető a karakterek motivációi alapján. A cselekmény egyébként kellően sötét és keserű, bár a maga módján nagyon pozitív és inspiráló is,

Az irány és a megközelítés egyébként nem meglepő, ha belekukkantunk a stáblistába: Lámpások alkotótriója Chris Mundy, Damon Lindelof és Tom King. Mundy az Ozark showrunnere volt a második évadtól, aki két epizódját is írta a True Detective negyedik évadához (bár nem egyedül). Lindelof a legendás Lost alkotója, aki a Watchmennel már gondolt tovább képregényeket sorozat formájában, és ahogy utóbbiban, úgy a Mrs. Davisben is izgalmas, társadalmon átívelő jelenségeket vizsgált. King ex-CIA ügynök (tényleg…!) képregényíró pedig Supergirlt gondolta újra a fenomenális Supergirl: A holnap hősnőjével (amiből a nem túl jó film is készült) amellett, hogy számos DC-karakterrel dolgozott már. A trió pedig szuper forgatókönyvírókkal és rendezőkkel dolgozott együtt ahhoz, hogy az évad koherensen tartsa magát az eredeti vízióhoz.

A vízióhoz, ami egy elképesztően izgalmas, többszintű történetet kínál. Egyrészt ott a két főszereplő dinamikája, akiket fokozatosan megismerve tudhatjuk meg, hogy milyen hatást gyakoroltak mások életére, illetve mások miként alakították az ő életüket. A közösség ilyen vonatkozásban is megjelenik jellemformálóként, visszakanyarodva az öröklés-környezet vitába. Nagyon tetszett például, hogy a Zöld Lámpásokat felügyelő Őrzők például aggódnak amiatt, hogy Jordanre hatással lehetett áruló mentora, Sinestro (Ulrich Thomsen): hiába maga Jordan kapcsolta le, ki tudja, mennyire „mérgezhette” meg elméjét. Ezt aztán tágabban is kibontja a sztori, helyi közösségeken, az országos társadalmon és a kívülállók szerepén keresztül. A faji különbségek és feszültségek kifejezetten érzékenyen és érdekesen lettek beleszőve, arra az igen egyszerű alapfelvetésre felhúzva, miszerint persze, hogy

Ahogy a szintén HBO-s, szintén DC Pingvin része a Matt Reeves-féle Batman-világnak, úgy a Lámpások is kapcsolódik James Gunn és Peter Safran DC Univerzumához, ami tavaly nyáron indult a Supermannel. A két sorozat olyan vonatkozásban is hasonlít egymásra, hogy mindkettő sokkal realisztikusabban és sötétebben, gyarló emberekként kezeli karaktereit, akik valamennyire a körülmények áldozatai is. A Pingvin azonban gyakorlatilag teljesen mellőzi a képregényes elemeket, szuperképességeket vagy emberfeletti tényezőket, addig a Lámpások aktívan épít ezekre. Nekem ez nagyon tetszett, főleg, hogy ezek mind a különös kirakó részeit képezik, és a belső logika szerinti gondolkodás kell ahhoz, hogy mi, nézők is megfejtsük az ügyet. Nem kell azonban látni vagy ismerni más DCU projekteket ahhoz, hogy értsük és élvezzük az eseményeket, bár apró kikacsintások és jópofa utalások azért vannak azoknak, akik követik ezeket.

 A cselekmény csavarosságával, a karaktermotivációk kibontásával és a különféle rejtélyek felfedezésével pedig folyamatosan vissza-visszakanyarodik a központi témáihoz úgy, hogy közben végig izgalmas, szórakoztató, időnként pedig kifejezetten látványos is. Ráadásul meglepően gyorsan és hatékonyan tud meglepően mélyre kerülni, ami igen intenzív és érzékeny mozzanatokat eredményez. Érveket hoz például az örökség és a környezet vonatkozásában, és egyértelművé teszi, hogy a nap végén felelősséggel tartozunk azért, hogy

 A Lámpások így egy fantasztikus sorozat lett, ami nagy eséllyel merőben eltér attól, ahogy általában tekintünk a szuperhősös adaptációkra. Izgalmas, mély és elgondolkodtató. Tény, hogy néhol kicsit mesterségesen összerakottnak hat az egész, főleg, amikor valahogy mindenki mindent pont akkor tud, amikor tudnia kell, de ezzel együtt is egy prímán megírt és kreatív értelmezése a hősmítoszoknak. Mindezt átszűri a társadalom lencséjén úgy, hogy nem akar didaktikus lenni, de szerencsére vak sem. A szuperhősös elemeket és képességeket nem mellőzi, de nem is a vizuális elemek, látványos bunyók vagy heroikus megnyilvánulások viszik el a játékidőt. Hiába nem adott történetet adaptál, mélyen érti és érzi karaktereit, akiket friss szemmel és gondolatisággal értelmez. Egy szuper, kortárs sorozat egy modern, nem annyira szuperkornak:

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.