Ha ilyen irányt vesznek a DC-filmek, van miért aggódni – Supergirl kritika

Közel pont egy éve jelent meg James Gunn rendezésében a Superman, ami igen komoly szándékokkal került a mozikba: újraindítani a DC Universe-t. A film egyszerre szolgált új kezdetként mind a hős, mind a képregényóriás filmes törekvései vonatkozásában, Gunn pedig, aki a teljes katalógust felügyeli, sikerrel járt. Pontosabban: egy jó filmet készített, ami jó startként funkcionált, reményt adva a rajongóknak, hogy az irány is jó lesz. Már ebben az alkotásban is felbukkant Supergirl (Milly Alcock), Superman lazább, nemtörődöm, gyakran ittas, bulizós unokahúga. A karaktert eredetileg 1959-ben alkották meg, a ’80-as években azonban túl bonyolult múltjára hivatkozva kiírták, majd a 2000-es évek elején újragondolva visszatért, jelenleg pedig havonta publikálnak vele képregényeket. Volt vele film is a ’80-as években, felbukkant a Smallville-ben a 2000-es években, futottmár saját sorozata a 2010-es években, illetve szerepelt pár éve a még korábbi filmes kánonban, a DCEU Flash – A villámában. Már akkor terveztek neki egy újabb filmet, ami aztán új irányt vett, miután James Gunn és Peter Safran átvették az irányítást – utóbbi folyamatról egyébként a linkelt Superman kritikámból tudhatsz meg többet. A DCEU egyik fő problémája (ahogy számos modern képregényfilmnek), hogy a látványon volt a fókusz, nem a jó sztorinés karaktereken: a hősöket akarták vászonra vinni, nem feltétlenül a történeteiket. Amikor Gunn színre lépett, úgy fogalmazott, hogy „a történetmesélés 100%-ban a király”, ezzel ígéretet téve, hogy más korszak jön. Gunn ugye már addigra bizonyított Marvel fronton A Galaxis őrzői-trilógiájával és Az Öngyilkos Osztaggal DC vonalon (nem beszélve a pazar Peacemaker sorozatról és az animációs Creature Commandosról), ami reményre és bizakodásra adott okot. A Superman jó irányba indult, most pedig megjelent a Supergirl. Nos… 

Supergirl, polgári nevén Kara Zor-El épp vad tivornyák közepette ünnepli születésnapját a galaxis valamely eldugott szegletében kutyájával, Kryptóval. A bolygó egy vörös nap közelében kering, ami lekorlátozza Kara szuperképességeit: ez most kifejezetten jól jön neki, ugyanis be tud rúgni, míg egy sárga nap közelében képtelen lenne erre. Ezzel párhuzamosan Krem a Sárga Dombokról (Matthias Schoenaerts), az űrkalózokként, emberi kereskedőkként, martalócokként tevékenykedő Brigandok vezetője lemészárolja Ruthye Marye Knoll (Eve Ridley) családját. Krem fegyverekért érkezett a lány kovácsmesterségről elhíresült apjához, de az amúgy is agresszív vandál egy félreértés miatt legyilkol mindenkit. Ruthye bosszút fogad, és egy olyan fejvadászt keres, aki vállalná a melót. Miután át akarják verni, Supergirl akarva-akaratlanul segít neki, a konfliktusba belekeveredve azonban Krem megmérgezi Kryptót, az ellenszer pedig természetesen nála van. Kara és Ruthye így közösen indulnak útnak, hogy megtalálják a gonoszt, ki-ki a maga szándékából: előbbi a gyógyírért, utóbbi a bosszúért. Talán a cselekmény szempontjából nem annyira fontos, de megjelenik a félisten-fejvadász Lobo, akit Jason Momoa játszik,

 Kezdem a jóval: Milly Alcock szuper… Supergirl! A karakter múltjának talán legfontosabb része, hogy míg Superman babaként hagyta el a később megsemmisülő Kryptont, addig Kara még ott maradt egy kis, burokkal védett földrészen szüleivel és a túlélőkkel. Ott élt, iskolába járt, majd végignézte a pusztulást és szülei megbetegedését, mielőtt unokaöccse után küldték. Iszákosságának és annak, hogy nem találja a helyét a Földön ez az egyik fő oka: olyan mélyen megviseli ez a trauma, hogy egyszerűen nem tudja feldolgozni. Alcock kiválóan adja át ezt a karakterben benne levő kettősséget, és eltalálja az egyensúlyt a látszólagos nemtörődömség és a valójában mélyen meghúzódó empátia között. Kis, vékony termete ellenére harcias, képességeivel pedig a legnagyobb óriásokat is könnyedén lezúzza. Remek a casting, és bízom benne, hogy a továbbiakban hozzá méltó filmeket és cselekményeket kap.

Mindenki más vagy semleges, vagy fárasztó. Ruthye érdekes figura lenne, bosszúvágya és fiatal korának kettőssége boncolandó téma, de valahogy annyira egysíkúan és fárasztóan van megírva a karakter, hogy hiába próbál Eve Ridley szofisztikált brit akcentussal egyfajta műveltséget kölcsönözni neki, nem sikerül. Matthias Schoenaerts egy fájóan egydimenziós rosszfiú, akinél valamiért úgy döntöttek, hogy ha kelet-európai akcentussal beszél, attól ördögibb lesz, de a biztonság kedvéért telepakolták az arcát fémpiercingekkel és hosszú, viking ihletésű hajat raktak rá. A multikulti galaktikus világban mennyi dolog találkozhat, de valahogy mégis a jól bejáratott sztereotípiákra hagyatkoztak az alkotók. Momoa szivarozó-motorozó Lobója poén, de igazából… csak több momoáskodást szállít, mint karaktert, és egy rövid bevezetésen túl nemigen funkcionál.

A történet elbeszélése egyszerűen unalmas és fárasztó. Tele van klisékkel, borzasztóan irritáló szuperhősfilmes mondatokkal és fárasztó történetvezetéssel. Az első képkockák után pontosan tudjuk, hogy hova fut majd ki: ez nem lenne gond, ha érdekesen tenné ezt, de nem így van. Aki nem egy karikatúra vagy egy klisé, annak még annyi jelentősége sincs. Meggyőződésem, hogy Alcock lehelt életet karakterébe az írás ellenére, és nem annak köszönhetően. Ráadásul valami bizarr módon a 12-es karikát (pontosabban annak amerikai megfelelőjét) megcélozva küldték a moziba, aminek köszönhetően elképesztően sötét témák vannak vagy érintve, vagy jobb szó híján „cenzúrázott” változatban prezentálva. A sztori szerves része például egy emberkereskedelmi háló, ahol a banditák szülőgépeknek rabolnak el fiatal lányokat, hogy a csak férfiakból álló csapatukat tudják pótolni. Ennek elképesztően brutális implikációi lennének, de szimplán egy konfliktusként van kezelve, amit ököllel és szigorú tekintetekkel aztán le lehet építeni. A film bedobja ezt a szálat, de nem bontja ki vagy értelmezi. Egy rész tetszett kifejezetten: Kara kryptoni múltja. Ebben a rövid szegmensben jóval több érzelem, indulat és trauma van, ami szépen illeszkedik a karakter múltjához. David Krumholtz nagyon jól kelti életre Zor-Elt, Kara tudós apját, aki fokozatosan jut el arra a felismerésre, hogy vagy csak lánya menekül meg, vagy senki. 

Itt pedig visszakanyarodhatunk Gunn „a történetmesélés a király” mondatához, ami komoly aggodalomra ad okot. Ana Nogueira forgatókönyvíró (és színész) két színdarabot és egy rövidfilmet írt a Supergirl előtt. Persze lehet első nagyfilmes szuper, de érdekes, hogy egy kezdőt választottak a feladatra. Ami aggasztóbb, hogy Gunnon ez egy príma anyagként ment át, annak ellenére, hogy a képregényfilmek letűnt korát idézi elejétől a végéig. Pedig Nogueria kiváló alapanyaggal dolgozhatott, ugyanis forrása

Egyébként ez lett volna a film eredeti címe, ami utal Superman egyik eposzi jelzőjére, miszerint ő a „holnap embere” (mellesleg a Man of Tomorrow a következő Superman-film lesz Gunntól). 

A Supergirl: Woman of Tomorrow fantasztikusan ragadja meg Supergirl és környezete karakterét. Az ő vállait is nyomja a világ terhe, mint Supermanét: csak az övét egy halott világé. Ennek tudatában és szülei búcsúüzenetei mentén éli életét, miszerint legyen jó és hogy mindig van remény. Az egész sztorit pedig Ruthye narrálja, akiről szintén többet tudhatunk meg: főleg annak vonatkozásában, hogy miért annyira szofisztikált. A képregényben hiába egyszerű gazda családból származik, a kultúra az életük része. Nem azért beszél kifinomultan és már-már koravén módon, mert jól hangzik, hanem mert ő ilyen. Egy egyszerű, de mély érzésű család sarja, akitől elragadták az apját, és aki Supergirl oldalán így megismerheti a világot. A sztori epizódokból áll össze, egyfajta sötét road tripként, sallang nélkül, meglepően fájó igazságokkal a világ nagy dolgairól. A forrás elejétől végéig kiváló, és egyértelmű, hogy egy adaptációnak nem kell teljesen hűnek lennie, de mégis kár, hogy legjobb részeit vetették el. Például mélységét és színes jellegét.

A Supergirl film ugyanis végtelenül unalmas vizuálisan is. Nagyrészt a szürke és a barna árnyalatai dominálnak, és az amúgy is kivehetetlen részletek a Mad Maxre hajazó világban még jobban elvesznek, még a Star Wars-lények sem segítenek rajta. Az akciójelenetek sem túl impozánsak, a konfliktus megoldásának oly jól bevált módszerei, amikből X percenként el kell sütni párat egy-egy gyenge poén kíséretében. A fináléhoz közelítve volt egy-egy jópofa megvalósítás, ahogy a sztori egy-egy mondanivalója is valamennyire beért, de nincs ív, nincs keret, nincs íz, nincs szépség. Unalmas, közömbös és frusztrálóan középszerű. Főleg összevetve a Supermannel, ami mert a képregényekből meríteni. Craig Gillespie rendező munkája fogatlan harapáshoz hasonlítható, ami meglepő olyan portfolióval,

Ami azonban még elkeserítőbb, azok a potenciális implikációi annak, hogy merre tartanak a DC-filmek, és milyen munkát végez Gunn – bár még az elején vagyunk, így ha messzemenő következtetéseket le is vonok, bármi változhat. Gunn egyértelműen egy remek rendező, aki érti és érzi, hogy miként kell képregényeket vászonra vinni. Azonban a Supergirl az első, amit nem ő írt vagy rendezett, ami felveti a kérdést: lehet, hogy nem tud jól szelektálni? Eddig az új DCU minden projektjében aktívan részt vett, de nem lehet egyszerre mindenben benne, hogy ezzel garantálja a minőséget. Nem lehet egyedül ő a projektek kivitelezője, és nem is szabad. A következő fontos megálló októberben a Clayface (magyarul Agyagpofa), így utána valamennyire tisztábban láthatunk majd. Viszont az nem túl bizalomgerjesztő, hogy a Supergirlt író Nogueira dolgozik az új Wonder Womanen és egy Tini titánok filmen is. Az is lehet, hogy a rendező és az író együtt nem tudták megugrani a feladatot. Egyébként a The Hollywood Reporter is versengő verziókról és több, nem túl magas pontot szerző tesztvetítésekről számolt be, miközben próbálták jó irányba terelni valahogy a filmet a leforgatott jelenetekkel. Szeretnék optimista lenni… csak hát na. 

A másik probléma, hogy megint egy elbénázott, sikertelen női szuperhősös film lett, aminél aggódom, hogy a rossz következtetéseket vonják majd le a vezetők és igazgatók: hogy a nőkkel van a baj. Ugyanezt tették a förtelmes Madame Web után, arra jutva, hogy akkor nem érdemes ilyen filmekbe fektetni. Pedig rengeteg jó, érdekes és jól megvalósítható karakter lenne, ha megfelelő kezekbe adnák őket. Supergirlben is rengeteg a potenciál, de azt érzem, hogy

Szóval az egy dolog, hogy a Supergirl nem jó, és méltatlan a forrásához. Viszont ha ez az új irány és ez a „történetmesélés a király” megközelítés eredménye, akkor könnyen lehet, hogy a DCU-ra nem vár sokkal különb sors, mint elődjére. Nem akarok pesszimista lenni, és egyértelmű tényező a szuperhősös filmekhez köthető nézői fáradtság – de a jelek egyelőre azt mutatják, hogy ha Gunn személyesen nincs benne valamiben, az nem is lesz túl jó. Persze várjuk ki a végét, hátha az útkeresés fázisában vagyunk és jön majd egy korrekció. Ahogy Zor-El mondta Karának:

Hadd legyünk a hírforrásod!

hogy mindig képben légy a geekoszférával.