A negyedik évaddal véget ért az Alan Tudyk nevével fémjelzett űrlényes sci-fi sorozat, a Resident Alien. Hibátlannak nem nevezhető ugyan a széria, viszont kifejezetten szórakoztató volt, és elejétől a végéig, konzisztensen ugyanazt a minőséget nyújtotta.
Az (űr)hajótörött és a földönkívülis klisék
A Resident Alien címszereplője egy magányos földönkívüli, aki azzal a küldetéssel érkezik bolygónkra, hogy irtsa ki az egész emberiséget. Csakhogy az űrhajója lezuhan, és a balesetben elveszíti azt az eszközt, amelynek segítségével teljesíthetné a feladatát. Mivel szerencsétlenségére a Földön ragadt, az alakváltó képessége segítségével elvegyül az emberek között, felvéve egy Dr. Harry Vanderspeigle nevű férfi identitását. Eleinte elvonultan él egy félreeső kisváros mellett, egy tóparti kunyhóban, azonban amikor a helyi orvos meghal, őt keresik fel azzal a kéréssel, hogy helyettesítse. „Harry” kelletlenül elfogadja az állásajánlatot, és a cselekmény előrehaladtával fokozatosan beletanul az emberi kultúrába, egyre jobban bekapcsolódik a helyiek életébe, és még barátot is szerez. Mindezek hatására pedig elbizonytalanodik a küldetését illetően.
Ebben a sorozatban az a zseniális, hogy tulajdonképpen felhasználja az űrlényekről szóló sci-fik minden visszatérő kliséjét, ennek ellenére mégse érződik sablonosnak, mivel végig izgalmas és szórakoztató tud lenni.
Az alkotók megoldása lényegében az volt, hogy a Resident Alien folyamatosan egyensúlyoz a komolyság és a humor között. Összességében olyan hatást kelt, mintha egyszerre próbálná megtestesíteni mindazt, amit a zsáner képvisel, illetve parodizálni is úgy, hogy kicsit csavar a dolgokon. Talán a legjobb példa erre az, hogy a főszereplő egy személyben ötvözi a két földönkívüli típust, amelyek a popkultúrában megjelennek. Hiszen egyrészt egy ártó szándékkal érkezett alakváltó (megidézve az olyan klasszikusokat, mint a Testrablók támadása vagy A dolog), ugyanakkor még ha kényszerűségből is, de igyekszik beilleszkedni az emberek közé, akárcsak az Egy úr az űrből Morkja, vagy éppen Alf. Ugyanez a kettősség jellemzi az egész szériát, amiben az inváziós drámák paneljei jól megférnek a fárasztó, szatirikus humor mellett. Még csak eklektikusnak se tűnik ettől az egész – az eredmény inkább az, hogy egészen egyedinek, karakteresnek érződik a Resident Alien.
Még ha nem is mindenben teljesen kiszámíthatatlan, a cselekmény így is éppen elég váratlan fordulatot és meglepetést tartogat.
Emellett a Resident Alien történetének másik erőssége, hogy semmit nem húz tovább, mint kellene. Mindegyik évadnak megvan a maga témája, és viszonylag kerek sztorija. Ráadásul a sorozat nem ismételgetni önmagát, hanem mindegyik szezon valamilyen új irányt próbál meg, szereplőgárdája pedig rendszeresen frissül. Vagyis azt lehet érezni, hogy az egész tart valahová, nem csak egy helyben toporgunk. Néha azért van egy-két feleslegesnek tűnő mellékszál, de szerencsére túl sok játékidőt ezek se vesznek el. A legvégén, a záróepizódban pedig szépen elvarrják a szálakat, vagyis méltó módon fejezik be a történetet, így komoly hiányérzetünk nem lehet.
Végre értékelik Alan Tudyk tehetségét!
Sokat számít az is, hogy a Resident Alien tele van remek karakterekkel, akik ugyan nagyrészt elég egyoldalúak, mégis kifejezetten szerethetőek, ami elsősorban a színészeknek köszönhető.
Igazából az egész szereposztást eltalálták, de még így is egyértelműen Alan Tudyk viszi el a hátán az egész szériát.
A földi szokásokban járatlan, bizarrul viselkedő űrlény figurájában igazán kiélhette magát, és hatalmasat alakított. Játékában az a briliáns, hogy ügyesen megtalálta a középutat a fura, idegen és az emberi között, így egyrészt el lehet róla hinni azt, hogy egy másik bolygóról érkezett, másrészt viszont elég közel tudja hozni a főhős karakterét hozzánk, és a néző azonosulni is tud vele. Öröm nézni, ahogy lubickol a szerepben, különösen azért, mert hiába remek komikus színész, rendszeresen mellékszerepeket osztottak rá – máig ezekről híres, gondoljunk a Firefly-ra, a Lovagregényre vagy a Kidobósra –, de itt végre ő került a reflektorfénybe. Úgyhogy kétszeresen is ez élete alakítása, hiszen olyan emlékezetesen játszotta el Harryt, ahogy valószínűleg senki se tudta volna, és egyúttal bebizonyította azt, hogy tökéletesen megállja a helyét főszereplőként is.
Szintén külön ki kell emelni a szereplőgárdából a női főhőst, az őslakos Astát játszó Sara Tomkót, aki remekül helytállt Tudykkal szemben, és ez határozottan becsülendő teljesítmény. (Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a komikussal ellentétben Tomko egy alig ismert színész, akinek a legnagyobb szerepe az Egyszer volt, hol nem volt Tigris Lilyje.) Túl azon, hogy ők ketten jól működnek együtt, sokat jelent az is, ahogyan Asta karakterét megírták: a többiektől eltérően ő nem egydimenziós figura, hiszen határozott személyiség, aki hajlamos kezébe venni a dolgok irányítását, viszont sose válik egy amolyan sablonos, kemény „erős nő” karakterré, láthatjuk érzékenynek, sebezhetőnek is.
Az pedig kifejezetten szerencsés döntés volt az alkotók részéről, hogy Asta és Harry végig megmaradnak barátoknak. Üdítő néha kivételesen ilyet is látni.
Már csak azért is nagy szó, hogy kitartottak és nem vitték el romantikus irányba a két főszereplő viszonyát, mert egyébként rajongói részről nyilván volt egy ilyen elvárás.
A két Resident Alien esete
Bár a sorozatot Peter Hogan és Steve Parkhouse azonos című képregénye ihlette, valójában ebben az esetben egy nagyon laza adaptációról beszélhetünk. A feldolgozás egészen alapvető dolgokban különbözik az eredetitől, többek között éppenséggel a Harry-Asta viszony is máshogy alakul az alapműben. Összességében a Resident Alien két változata talán még annál is jobban távol állnak egymástól, mint A Galaxis Őrzői-képregények és az azokból készült mozifilmek. Más a hangvételük, de még a műfajuk se ugyanaz.
A Resident Alien képregényszéria egy némi krimivel fűszerezett, visszafogott, erősen karakterközpontú dráma, amelynek története a bevándorlás és asszimiláció allegóriája. Ezzel szemben a tévésorozat egy tipikus idegen inváziós sci-fi.
Átírták a történetet, és még a főszereplő karakterét is újragondolták. Azok számára, akik ismerik és szeretik a képregényt, csalódás lehet az adaptáció, azonban azt sajnos tudomásul kell venni, hogy az eredeti történet nem lett volna elég izgalmas egy tévéváltozathoz. Azt pedig feltétlenül a feldolgozás javára kell írni, hogy kiküszöbölte a képregény nagy hiányosságát, és a sztereotip mellékszereplőket egyedi, érdekes figurákkal helyettesítette. Például az alapműben a helyi seriff a tipikus pocakos-bajszos öreg rendőrfőnök, míg a sorozatban egy középkorú férfi, akiben John Wayne találkozik Richard Pryorral. De az eredeti verzió simlis, idősödő polgármestere helyett is egy fiatalabb, izgága városvezetőt kapunk, és Asta apja se egy klisés őslakos sámán, pusztán egy egyszerű büfétulajdonos.
Nem volt azért tökéletes a Resident Alien széria. Néha egyes karakterek irritálóak tudtak lenni, és a már alapból fárasztó humort néha kissé talán túltolták, így annak is nehezebben emészthető volt, aki egyébként értékeli ezt. Harry „mit jelent embernek lenni” témában előadott belső monológjai pedig sokszor elég sziruposak voltak, és túlságosan igyekeztek a néző szájába rágni az aktuális rész tanulságait.
A sorozat hibái azonban nem rontották különösebben az élményt, és azt is feltétlenül a javára kell írni, hogy a stílusa, színvonala nagyjából állandó volt a négy évadon keresztül – ami pedig nagy teljesítménynek számít.
Már követed a Roboraptort, de mégis lemaradsz a legfrissebb kritikákról, hírekről? A Roboraptor hírlevél segít ebben! Hetente a postafiókodba küldi cikkeinket, hogy Te döntsd el, mit akarsz olvasni, ne a gépek.
